A legújabb fejlemények

A legújabb irodalom kulcskérdése: sikerül-e megőriznie folytonosságát vagy fel kell készülnie arra, hogy amit hagyományos, nemzeti jellegzetességekben, közérdekű feladatvállalásban kifejeződő "fővonalának" tekintettünk, annak továbbélése kérdésessé válik, megtörik, erőszakos beavatkozások miatt vége szakad. A kérdés nem légből kapott; sőt, azzal kell józanul számot vetnünk, hogy a folytonosság széttörésére máris gyülekeznek az erők, s mind több jel mutat arra, hogy a magyar irodalom egy korszak végére jutott és egy másikba, új szemléletűbe készül átlépni. Ezt a megállapítást nem a hetvenes évek közepén, második felében megjelent szépprózai művek statisztikai átlagából vontuk le. Bár nem hanyagolhatjuk el az átlag, a középmezőny, a kevésbé jelentős könyvek tanúságát sem – az irodalomnak ezt a részét ezúttal mégis figyelmen kívül kell, lehet hagyni, mert csak ilyenformán idézhetjük magunk elé a valóságos helyzetet. A jellegadó irányzatok húsz-harminc író munkásságából vagy ugyanennyi könyvből kiolvashatók. Túl kényelmes álláspont lenne, ha ezzel szemben arra hivatkoznánk, hogy a többség, a megjelent művek nagyobb százaléka nem ad arra alapot, hogy bármiféle lényegbevágó változásról beszéljünk. Való igaz, a könyvkiadókból ömlő könyvek garmadáját hónapról hónapra, évről évre figyelve esetleg el is tűnhetik szemünk elől az a jelenség, amit nagyobb távlatból szemügyre véve, lehetetlen már nem látnunk. A magyar irodalom, ezúttal kivételesen és túlnyomórészt a széppróza jóvoltából a strukturális átalakulás időszakába lépett át.

{46.} A széppróza közérzetét, művekkel dokumentálható valóságos állapotát az erős polarizálódás határozza meg. Ezen nem a különféle stílusirányzatok egymás melletti létezését kell értenünk, hiszen az irányzatok surlódása természetes, sőt kívánatos velejárója az irodalom életének, rendes működésének, hanem a széles alapon, a közös eszmék jegyében létrejött egység felbomlását. A magyar irodalom a hatvanas évek elejétől a stiláris és szemléleti, világnézeti pluralizmus jegyében él és fejlődik. Az irányzatok és törekvések azonban mind elhelyezhetők voltak egy nagyobb körön belül s ezt a virtuális kört hozzáilleszthettük a folytonossági lánchoz. Akadtak régebben is szökevények, akik túlmerészkedtek a kör határain, ám ők egyéni lázadóknak, különcöknek, eretnekeknek számítottak, sok zavart nem is okoztak. Ma már eretnekmozgalomról beszélhetünk, ezért indokolt strukturális átalakulásnak nevezni azt, ami a jelzett időben szemünk előtt lezajlott. A változásnak szembeszökő jele, megjelenési formája az irodalmi értékválság, amely részint korjelenség és "magától jött", részint programszerűen "csinálják", előidézik, sőt fokozzák, azáltal, hogy az irodalmi válságtüneteket az élet általános értékválságává szélesítik. Amaz elháríthatatlan, némely vonásában méltányolható, sőt még kívánatos jelenség is, emez sok aggasztó jelet és divatszerű elemet sodor magával. A feltörő új irányok egyik része a hagyományos kereteket akarja tágítani, és iparkodik azt korszerű tartalommal megtölteni, s a népi kultúrát, a nemzeti érdekű mondanivalót, a szociális eszmét szeretné a modernebb kifejezési formákkal összeforrasztani. A másik része meg ennek szinte a fordítottját műveli: a közérdekű, gondolatébresztő, nemzeti, népi elkötelezettségű irodalom ellen támad, azt egészében konzervatívnak, túlhaladottnak, messianisztikus "sorsirodalomnak" tekinti, mondván, hogy az efféle közösségi célzatosság voltaképp nem egyéb, mint ideológiai kölönc az irodalom nyakán. Az elbeszélést meg kell tisztítani tőle, hogy az író irodalmi feladatát elláthassa. Mindebből azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a magyar irodalom alapképlete mit sem változott: mint ahogy a század első harmada óta nem első ízben, újfent két pártra szakadt, s az ellentét máig sem tűnt el, csak arcot és ruhát cserélt. Ne tagadjuk, imitt-amott akadnak még jelei a népi–urbánus szétválásnak, ám ez a különbözés ma már nem játszik komoly szerepet, csupán mellesleg említhető.

Figyelemre méltó, hogy a hetvenes évek folyamán erősödött a tényfeltáró, szociográfikus irányzat pozíciója, bár elsősorban nem a Magyarország felfedezése sorozat könyvei révén, hanem a fiatalabb évjáratokhoz tartozó írók működése nyomán. Kiderült ezekből az írásokból, hogy a társadalom "fehér foltjait" az ország körzeteinek mégoly gondos föltérképezése sem tünteti el teljesen, mivel azok a társadalmi mozgással újratermelődnek, ennélfogva mindig akadtak az írói látókörön kívül eső és föltárásra váró életdarabok. A hetvenes években fokozatosan megnőtt az érdeklődés a társadalomnak azokra a köreire és jelenségeire, melyeket a szociológia is figyelemmel kísér: a deviancia és a szubkultúra egyéni és társadalmi vetületeire. A szociográfiai irodalom feltűnő érdeklődést tanúsított a társadalom anyagi, kulturális egyenlőtlenségeiből fakadó jelenségek iránt. Fölfigyelt a hátrányos helyzetű rétegek életmódjára, tudati elmaradottságára, az ugyanazon társadalmi réteghez tartozók között is létrejövő egyenlőtlenségi {47.} viszonyokra, a társadalmi emelkedéssel együtt járó életformaválságokra, a magatartáskultúra szétesésére. Az irodalom megkülönböztetett érdeklődéssel kezdett foglalkozni a szegénységben élők gondjaival, vagyis a maga eszközeivel is ráirányította a figyelmet arra, amit a tudományos szociológia a "relatíve deprivált társadalmi rétegek" címszó alatt vizsgált, és épp az elmúlt időszakban közölt erről a társadalmi jelenségről új kutatási eredményeket (olvashatunk róla Kulcsár Kálmán A mai magyar társadalom című könyvében). A szociográfiák íróit elsősorban a hátrányos helyzetűek, a saját helyükre beilleszkedni képtelen emberek gondolkodása és morálja, a magukra hagyott öregek, az iránytalanul csellengő fiatalok témái vonzzák, az effajta tárgyakról szól az írások nagyobbik hányada. Emellett azonban szó esik a megnövekedett fogyasztásról, a vagyon és a pénz társadalmi státust emelő szerepéről, a becsületes munkavégzés rangvesztéséről, a fogyasztói morál és a pénz utáni hajsza züllesztő hatásáról és a társadalmi közhangulatot mérgező következményeiről.

Nem először az ötvenes évek közepe óta, egyik-másik írással kapcsolatban ismét fölvetődött, meddig terjed a szociográfiai tényfelvétel illetékességi köre, miben áll a csupasz tényközlés és esztétikai megformáltság alternatívája, illetve ellentéte. A társadalmilag elkötelezett egész és a (deviáns) rész esetenként fölbukkanó ütköztetése, szándékolt írói szembeállítása azt is kifejezte, hogy a valóságfeltárás – a puszta tényközlésen túl – összekapcsolható az író-értelmiség őszinte igazmondásra törekvésével, azzal a fölhívással, hogy ideje leszámolni azzal a szemlélettel, amely a társadalom bajait a "múlt öröksége" címen könyveli el, és nem hajlandó a szocialista társadalom intézményrendszerének működéséből fakadó nehézségekkel számot vetni. Tünet értékű jelenség, hogy elszaporodott a novellákban, riportokban a helyét kereső, elégedetlen, menekülő értelmiségi típusa. Ezúttal nem az "önmegvalósítókra" gondolunk, hanem azokra, akiknek azért rossz a közérzete, mert úgy érzik, nem tartanak rájuk igényt, munkahelyükön nem használják ki eléggé alkotói energiáikat. Ez az értelmiségi inkább otthagyja berendezett, komfortos és a kompromisszumok hálójával beszőtt életét, valami mást keres, mint pusztán anyagi javakat és nyugodt előmenetelt (Kurucz Gyula Billenések és rebbenések, Sükösd Mihály Hódolat Ingmar Bergmannak). Egy új értelmiségi helyzet és szerep után érez nosztalgiát, az alkotó munka teljesebb lehetősége tartja vonzásában, több kockázatot és nagyobb felelősséget szeretne vállalni, nemcsak önmagáért, hanem a társadalom érdekében. Mindez összefügg azzal a politika és tudománypolitika által is hangoztatott igénnyel, hogy az értelmiség bontakoztassa ki alkotói képességét, innovációs energiáit, mert ez az ország előrehaladásának egyik legfőbb záloga. A novellák és riportok azt vizsgálják, mi az oka, hogy a fenti és lenti óhaj nem találkozik, továbbá azt, hogyan működik az a bürokratikus szigetelő réteg, amely a kezdeményezéseket lefojtja és eltéríti.

A szociográfiai irodalom a gondolati kényelmességgel, a megszokottsággal hadakozva mutat rá az eleven valóság vitathatatlan tényeire – ebben van az ereje. A hátránya és veszélye meg abban, hogy a naturalista szürkeségnek, a képzeletszegény tényhalmozásnak is utat nyithat és egyúttal menlevelet adhat az írói {48.} kényelmességnek, a terjengős szerkesztésmódnak, s miközben állítólag mellbevágó tényekkel bombázza az olvasót, az íráskultúrát alacsony szintre nyomja le. Gyakran tapasztaljuk, hogy a tények nevében visszaéléseket követnek el, némelyik szociográfia bőbeszédű vagy semmitmondó, s a jelentősnek vélt apró emberi, társadalmi adalékok fölsorakoztatása megreked az esetlegesség, az érdektelenség, a nem-általánosíthatóság körében. Márpedig a szociográfia is csak úgy képes az irodalomban egyenrangú műfajként szerepet vinni, ha mélyreható rész-ábrázolása átvillanásokat enged az egész irányába. Ez a műfaj előzetes írói terv szerint készül, s ez a megtervezettség a témakiválasztástól az elkészült szöveg feszes célra irányítottságáig minden részletben szembeszökően jelen van. De hogy mégis irodalomként kezelhetjük az effajta írásokat, arra az ad jogot, hogy a szerző által kimetszett életdarab valóságsűrűsége magasabb fokon áll, mint például egy szokványos riporté. Ha ez a sűrűsödési fok hiányzik a szociográfiából, akkor látszólagos adatbőségével is csupán a fölösleges információk számát növeli. A benne foglalt tények önmagukban lehetnek hitelesek, de nem azonmód rejtik magukban az igazságot, a felfedezést, az újszerűt, holott a társadalomrajz épp effélékről akar hírt adni. Az igazság az író szemében van, ha van; az írói látás emelheti ki a végtelen számú valóságmorzsából azt a néhányat, melyek összeállva, egymáshoz kapcsolva, együttesen valami többet mondanak annál, mint amit külön-külön hordanak magukban. Az igazán jó szociográfiában a valóság beszél önmagáról, külső beavatkozás nélkül, ami persze nem pontosan így van, mert ahhoz, hogy a tárgyalt életrészlet megszólaljon, az író-szociográfusnak meg kell tisztítani körülötte a terepet, el kell takarítani az útból a feleslegeset, a nem oda illőt. A szociográfiának sokféle formáját ismerjük, bennünket azonban elsősorban azok érdekelnek, melyekben az írói alakítás nyomai fedezhetők fel. A tudományos módszerességű társadalomrajzok, leírások, esszék inkább kevesebb, mint több joggal sorolhatók be az írói szociográfia műfajába, valójában kilógnak onnan, nem egy válogatás tanúsítja, hogy a műfaji sokoldalúság gyakran műfaji parttalanságban mosódik szét, s ami igazán jó benne, az novelláskötetben is helyet találna, s ami meg szakmai hozzáértést árul el, szakfolyóiratok hasábjaira kívánkozik (vagy épp ott jelent is meg elsőül).

A némelykor nehézkesebb, körülményesebb szociográfiával szemben teret hódított a szociográfiai alapozású, de izgalmas meseszövésű, a tényanyagot hatásos formában kínáló riportregény, melynek óriási közönségsikert arató mestere Moldova György. Újabb művei módfelett nagy társadalmi visszhangot vertek, és akkora példányszámban jelentek meg, hogy versenyre kelhettek a sikeres lektűr-gyárosok legkeresettebb köteteivel. Moldova könyveinek példátlan népszerűsége azt a közismert tényt tanúsítja, hogy a dokumentum értékű "igaz történet" sokkalta nagyobb érdeklődést támaszt, mint a közepes szinten művelt fikciós műfajok. E siker előfeltétele a biztos arányérzék: az író a fölfedezett életanyagból csupán a szociológiai alapszövetet szabja ki, ami igazán érdekli, az emberi magatartás és sors. Moldova effajta könyvei (Akit a mozdony füstje megcsapott, A szent tehén) bizonyítják legcsattanósabban, hogy nem elég bármily kitűnően ismerni egy életmetszetet, emberközelivé is kell azt tenni párbeszéddel, jellemzéssel, {49.} érdekes figurák felsorakoztatásával, hogy a vasút és a szövőgyár intézményjellege és az ott dolgozó emberek egyéni élete szétválaszthatatlanul egybefonódjék. Ugyanez az írástechnika érvényesülhet a riportnovellában is, melynek többféle változata honosodott meg (kérdező, eset-, eseményleíró stb.), s ezek némelyike a középfajúra stilizált, irodalmiaskodó novellák fölébe emelkedik (Brády Zoltán, Szekulity Péter, Csalog Zsolt írásai).

A szociográfia, dokumentum, riport előretörése biztató jelenségnek ítélhető. Teljességgel tarthatatlan az az esztétikai érvekkel jelentkező bírálat, mely szerint a társadalomrajz a nyers valóság felmutatásával is valójában a konszolidált társadalom kompromisszum-rendszerének támogatója és annak csupán ravaszabb kiadású manipulációs eszköze.

Az irodalmi publicisztika művelői – pótolva és átvállalva részint a fikciós műfajok szerepkörének hiányait – a fontos társadalmi, közéleti jelenségek köntörfalazás nélküli megvilágításával nemcsak látókörtágító munkát végeztek ezekben az években, hanem a műfajnak is tekintélyt szereztek, és friss levegőt vittek a némelykor aggasztóan közepes szintű, úgynevezett "alkotói" világba. Különösen azok a cikkek, vitasorozatok kavarták fel az irodalom állóvizét, melyek a társadalom távlati érdekei és az elégtelenül működő intézményrendszer feszültségét hozták felszínre, és a sürgős változtatás igényét hangsúlyozták (Mezei András Ilyen gazdagok vagyunk?). Fokozott érdeklődés övezte a húsz-harminc éves írók irodalmi és társadalmi presztízse körül forgó eszmecseréjét, amely túlnőtt az öregek– fiatalok nemzedéki vitájának keretein, és újólag felvetette azt a kérdést: hol helyezkedik el az irodalom és társadalom intézményvilágában, meddig terjed a hatóköre és mekkora az autonómiája? Sükösd Mihály vitaindítója, a Továbbjutni (ha lehet) néhány cáfolhatatlan észrevételt fogalmazott újra, s a hozzászólók – elsősorban Berkes Erzsébet, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Tóth Erzsébet – szerencsés módon tágították ki a megbeszélést a mai irodalom rejtettebb bajainak, közérzeti állapotának vizsgálata felé. A fiatal irodalomról folyó vita is rátapintott egy fájó pontra, nevezetesen arra, hogy az irodalom (a kultúra) a gazdasági élet fejlődése és a tudományok megnőtt szerepe következtében a második vonalba szorult, s amolyan technikusi-szolgáltatói szintre süllyedt, holott mind nyilvánvalóbb, hogy a kultúra és a művészet nem a gazdasági élet eltartottja, megtűrt függvénye, hanem éppenséggel a gazdasági fejlődés alapja és motorja lehet, ha az őt megillető helyre kerül. S az is kiviláglott a hozzászólások java részéből, hogy tévedés azt hinni, az író kétféle sors, hivatástudat, mesterség között választhat: lehet belőle vátesz, fölkent népképviselő vagy stílusbravúrokat csillogtató írástechnikus. Vátesz volt Ady, Szabó Dezső, Kassák (a tizes és húszas években), de nem volt vátesz József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula. A váteszek kora már 1945 előtt lejárt, elmúlt, s amikor az ötvenes évek elején a kulturális politika feltámasztotta, az akkori irányítók létrehozták a vátesz író paródiáját, akitől épp azt vonták meg, ami ennek a típusnak a fő ismertetőjegye: a szellemi és a lelki szabadságot, s arra késztették, énekeljen arról az édenkertről, melyet a politika vetített eléjük. Ha napjainkban az író közérdekű dolgokat vesz tollára, ha a nemzeti tudat körébe vágó tárgyakról fejti ki véleményét, ha a kesudióról, a demográfiai {50.} kérdésekről vagy a magyar nemzetiségek jelenbeli helyzetéről mondja el nézeteit, egyik oldalról sem süthetjük rá a váteszkedés bélyegét. Nem baj, ha az egyik író, aki történetesen a biológiai vagy a magánéleti ember életköreinek ábrázolását mindennél előbbrevalónak tartja, elhatárolja magát annak a másik írónak az érdeklődésétől, aki a közösség, a társadalom, a nemzet múltbeli és időszerű gondjaival kíván foglalkozni. Az irodalmon belül az effajta munkamegosztás természetes, kívánatos és üdvös dolog. Baj akkor támad, ha a társadalom tudatformáit és intézményeit próbáljuk munkamegosztásra rábírni, és arra hivatkozva, hogy mivel a politika jól ellátja a feladatait, a társadalomtudományok is földolgozzák a világ megismeréséből rájuk eső hányadot, ezek után az irodalom is üljön meg a saját körülhatárolt parcelláján és ne üsse az orrát olyasmibe, amit mások nála szakavatottabban, szakmai illetékességük birtokában, sokkalta hozzáértőbben végezhetnek el. Két teljesen különböző esettel állunk szemben, amidőn az irodalom, az író saját benső elhatározásából eredően csökkenti szerepkörét, vagy amikor kívülről igyekeznek az irodalmat a szerepcsökkentésre rábeszélni. Amaz belülről jön és a kritikai megítélés, alkalmasint az elmarasztaló bírálat körébe esik, emez kívülről érkezik, megkülönböztető jellegű, és akarva-akaratlan az irodalom mozgási szabadságát korlátozza, veszélyezteti. Az író nem egy számára kijelölt parcella gondos művelője és nem a kiskertmozgalom bajnoka. Mondjuk ki a közhelyet: az irodalom tárgya az ember és az embervilág, a micimackóktól a csillagos égig, parcellahatárok nélkül. Az irodalom valóban elvesztette hegemón szerepét a kulturális életben, s erről a tényről többféleképpen vélekedhetünk, de nem vesztette el sajátos szerepkörét és annak korlátozhatatlanságát, mindezt ugyanúgy birtokolja, mint ötven vagy hatvan évvel ezelőtt, s változatlanul őrzi a tudománnyal és filozófiával megosztott helyét a szellemi életben.

Ám e kérdések érintésével máris átléptük az írói publicisztika határait és az esszéhez érkeztünk, ahhoz a műfajhoz, melynek európai szintű mesterei még mindig az idős nemzedék soraiból kerülnek ki. Az esszé fénykora a hatvanas évekre, a hetvenes évek elejére esett (Illés Endre, Illyés Gyula, Németh László, Rónay György, Sőtér István, Vas István). Újabban egy-egy posztumusz kötet (Németh László: Utolsó széttekintés), egy-egy nagy hatású cikk (Illyés Gyula: Herder és Ady közt), hosszú távollét után a hazai könyvkiadásban is megjelenő szerző kötetei (Cs. Szabó László: Alkalom) azt jelzik, hogy az a fajta esszéírás, amely a minden irányú tájékoztatás fő szerve volt, fogyatkozik és lassú kihalásra van ítélve. A viták heve, de nem kevésbé az elmulasztott viták és lehetőségek miatt föltámadó szenvedély nagy hatású, új egyéniségeket nevelt föl (Csoóri Sándor: Nomád napló, Fekete Gyula: Elfogultságaim térképe). A népi, nemzeti feladatvállalású irodalom eszményrendszerét hűségesen ápoló irodalomtörténész írásai is gyakran veszik föl az esszé formáját, hogy a szerző személyes erkölcsi kötelezettségének nagyobb nyomatékot adjanak (Czine Mihály: Nép és irodalom). Nem állíthatjuk természetesen, hogy a nagy elődök hagyománya teljesen folytatás nélkül maradt, elegendő csak, példaképpen, Somlyó György (A költészet vérszerződése) és Nemes Nagy Ágnes (Metszetek) kötetére utalni. S az is lehet, hogy az esszé átalakulásának vagyunk tanúi.

{51.} Az esszé pótlásául interjúk, beszélgetések, ankétok tengerként árasztják el a folyóiratokat, úgyszólván nincs kiadvány, beleértve a napilapokat is, amelyik tartózkodna a műfaj felkarolásától. Némelykor aggasztónak tarthatjuk a jelenséget, joggal támad az a benyomásunk, hogy a nyilatkozatok, kerekasztalnál folyó eszmecserék a megíratlan művek helyét töltik be. Ám ha pótszer is ez az új nyilvánosság, az szintén észrevehető, hogy a hajdani irodalmi élet kötetlenségét, felvillanyozó szellemi légkörét helyettesíti, s a rádiós mikrofon, a magnetofon a kávéházak, baráti összejövetelek, kis irodalmi társaságok intim köreiben zajló természetes érintkezési formák kissé mechanizált szerepét játssza el. Az interjúformával az irodalom önmaga elidegenedése ellen próbál védekezni, rendszerint persze hasztalanul. Az az anyag azonban, ami ilyenformán összeáll, mégiscsak széles körű tájékoztatást ad az irodalom folyamatairól, terveiről, az írói ars poeticákról, a művek egyfajta értelmezéséről, az írók közérzetéről (Bertha Bulcsu, Domokos Mátyás, Görömbei András, Hegyi Béla, Kabdebó Lóránt, Mezei András, Nádor Tamás sorozatai). S azt se feledjük, hogy amit a kortárs olvasó sokall, az majdan a hetvenes évek irodalmának fontos írásbeli forrásanyaga lesz, s belőle nemcsak az irodalom- és ízlésszociológus, hanem a műértelmező is okulást meríthet. De ne hivatkozzunk csupán a jövőre, mindig akadnak kiemelkedően érdekes interjúk, párbeszéd formájú esszék, melyek a mai olvasónak is igazi szellemi élményt nyújtanak. Glatz Ferenc hívta fel a figyelmet a Századok 1980. 6. számában a szóbeli források, az oral history változatlan fontosságára. E kifejezési forma a történéssel egyidejűén keletkezett írásos és tárgyi emlékekkel szemben majd mindig utólagos rekonstrukció. Ilyen forrásnak tekinthetjük a komoly interjúk némelyikét, a "pályám emlékezete" sorozatokat, melyek sorából megemlíthetjük Hubay Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Németh G. Béla tartalmas nyilatkozatát, Alexa Károly Mészöly Miklóssal készített – és ellenvéleményt is kiváltó – interjúját, M. Kiss Sándor Balogh Edgárral folytatott beszélgetését.

A társadalomábrázolói igénnyel föllépő, realistának nevezhető irányzat a teremtőerő-elégtelenség betegségétől szenved, de a pangás nem mellékes okai közé számítható több más tényező is: így az irodalmi fikciót körülfonó értékválság, a műfaji bizonytalanság, a társadalomkritikai megszólalás hátrányos besorolása, az öncenzúra korlátozó szerepe. A realista ábrázolás fókuszába változatlanul az egyéni életsorsok kerülnek, s azok a sikerültebb művek, amelyek a társadalmi egyenlőtlenség okozta torzulásokat, hátrányokat és azok vetületét, a devianciát rajzolják (Csák Gyula A legnagyobb sűrűség közepe), vagy a devianciát a személyes kiválóság motívumaival keverik s ilyenformán idézik meg egy adott időszak társadalmi, politikai közérzetét (Galgóczi Erzsébet Törvényen kívül és belül). A deviáns magatartás és a banalitás ütköztetése a lélektani ábrázolás bravúrjait is létrehozhatja (Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából). Újdonság, hogy a próza egyszeriben szenvedéllyel vetette rá magát a deviáns, marginális jelenségek ábrázolására. Része lehetett az érdeklődés fokozódásában annak is, hogy a régi közösségi keretek és a működésüket szabályozó normák fellazultak, s így megnövekedett a szabálytalan emberek száma. Mérei Ferenc és Hankiss Elemér a kisközösségek belső szabályozó rendszerének szétbomlását tekintik meghatározó{52.} nak; azt, hogy a mikrovilág normahordozó szerepét felmorzsolta a történelem. Hogy ezt a jelenséget az irodalom régtől érzékeli, rengeteg példával lehetne igazolni. Kezdődött a folyamat – s máig sem fejeződött be –, a régi paraszti életforma felbomlásával, amelyet számosan megörökítettek. Ez az életforma sok vonásában elmaradottabb volt, mint a helyére lépő új, de oly sok állandó értéket is hordozott, hogy eltűnése napjainkig előhívja az íróból az azonosuló részvét és a fájdalmas elégia hangját (Fekete Gyula Ház a pataksoron). Amivel a prózának ma kell megbirkóznia, ahhoz az életanyag már korántsem kínál efféle egyértelmű nézőpontot. Hogyan keverednek össze az ipari társadalomból, városi életformából kinövő és az ipari társadalom előtti időből fönnmaradt lelki tartalmak, szokások, érintkezési formák, s hogyan tükröződik ez a szervetlen keveredés a magatartásban, az embereket övező tárgyi világban, öltözködésben és nyelvhasználatban – ez a mind szembeszökőbb módon jelentkező változás is tárgya az irodalomnak, főként a szociográfiának, de a novellának is (Tar Sándor A 6714-es személy). A szókimondó, kritikai szemléletű realizmus írója nemegyszer publikálási akadályokkal találja szemben magát (Karinthy Ferenc Házszentelő), a széppróza ezért is terelőutakra kényszerül és olyan – tematikai – közvetítő közegeket keres, ahol szabadabban lélegezhet. A vérszegény novellák tömegében kevés az üdítő kivétel (Bertha Bulcsu, Csurka István, Galgóczi Erzsébet, Karinthy Ferenc, Vészi Endre írásai). Mindamellett mutatkozik némi élénkülés a rövid műfajokban, s bár kis lépésekben, de tapasztalható előrehaladás a munkás témájú írásokban is, ám jellemző módon a munkás nem a hatalom birtokosaként, hanem a közterhek súlya alatt nyögő, egyszerű állampolgárként tűnik fel a novellában.

A legfontosabb eredmények között tarthatjuk számon, hogy a történelemábrázolói igény nem veszett ki a prózából. Ellenkezőleg, a hetvenes évek néhány kiváló műve láttán úgy vélhetjük, az irányzat most jutott igazában emelkedő szakaszába. Egy hosszabb folyamatnak – meg a kiadói nagyvonalúságnak – értek be gyümölcsei. A hatvanas évek elején a regény volt az a kezdeményező műfaj, amely még a társadalomtudományok és a filmes új hullám nekilendülése előtt fogott hozzá a közelmúlt új szempontú föltérképezéséhez. A történelmet ugyanúgy meg kellett tisztítani a sematizmus frázisaitól és a voluntarista ideológia torzításaitól, mint a jelenábrázolást, sőt ezen a területen az írók és kritikusok még nagyobb erőfeszítésére volt szükség, mint más műfajokban – a dolgok tisztázása nehezen haladt előre. A múltszemléletben mélyebben rögzültek a hamis sztereotípiák, s míg könnyűszerrel meg lehetett szabadulni az elnyomók és a népi erők manicheus párharcának sablonjaitól, az már bajosabban ment, hogy az irodalom egyszeriben leszámoljon a szabadságharcos és forradalmi hagyományok közvetlenül ideológiai célú értelmezésével. Az ötvenes évek elején a jelenábrázolást az élesedő osztályharc elmélete határozta meg – s ebbe belefért a "fasiszta nép" szégyenletes teóriája is –, de a múlt bárminő feldolgozását is eleve az osztályharcelmélet szabta meg, az elnyomók és elnyomottak alapvető küzdelmén belül az események és történetek leírása legfeljebb korabeli színt kapott, a legtöbb múlttal foglalkozó írásmű azonban a történelmet determináló osztálytörvény igazolása körül buzgólkodott. Mindezzel látszólag ellentétben, valójában nagyon is megokoltan, a múlt a {53.} forradalmi és szabadságharcos népi küzdelmek példatárává magasztosult. A megtévesztő ebben a múlt-mitizálásban az volt, hogy a történeti kutatás és az irodalom a tényleges értékek, tendenciák felszínre hozatala és köztudatba emelése körül is jelentős munkát végzett, ám azzal, hogy az ideológia a régebbi múltat saját előtörténetévé festette át, a haladó hagyományok jelszavával dicsfénybe vonta és kisajátította, a közelebbi múltat pedig az elnyomás poklaként mutatta be – széttörte a fejlődés folytonosságát, sztereotípiákat honosított meg, s a nemzeti kérdést, a nemzeti tudat vizsgálatát szűk keretek köré zárta. A modern történetet jórészt magába szívta a munkásmozgalom-történet, s az események és folyamatok egy fiktív, ideális, a valóságban legfeljebb töredékesen létező, plátóian eszményi forradalmi-szocialista nézőpont ítélőszéke elé kerültek. Alakulhatott a valóság bármilyen módon, a 20. századot és főként a két világháború közötti időszakot az eszményi marxizmus alapjáról lehetett, kellett megítélni, s ha netán a munkásmozgalom pártjainak, elsősorban a kommunista pártnak a tevékenysége távol esett is az ideális megvalósulástól, mindig kéznél volt a fölmentő "de", ami után rendszerint az következett, hogy objektíve és mégiscsak ... Érthető, hogy az a vitasorozat, amely Molnár Erik A nemzeti kérdés című nevezetes tanulmányával indult és szakmai köröket érintett – főként a történettudományt, kisebbrészt az irodalomtörténetet –, végighullámzott a hatvanas-hetvenes éveken, újra meg újra fellángolt, és máig nem csitult el. A maga eszközeivel kezdettől részt vett a kérdés tárgyalásában az irodalom is, történeti tárgyú regények, cikkek és tanulmányok formájában. Ami a regényeket illeti, azok több ágon indultak el a történelem tájai felé, és különböző nézőpontból közeledtek kiszemelt témájukhoz. Végigtekintve két évtized regényein, bízvást megállapíthatjuk, az irodalomnak is része volt abban, hogy eloszlott a manipulációs legenda a történelem körül, a múlt fokozatosan elveszítette dicsőséges, színpadias jellegét, hétköznapi arcával fordult a jelen felé, amelyen mind élesebben ütköztek ki a valóságos vonások. S ha akadtak is könyvek, melyek a távoli múltban játszódtak, a regényirodalom javarészt a közelmúltnak, a jelen közvetlen előtörténetének elfogulatlan vizsgálatára vállalkozott, amit csak úgy tehetett meg, hogy lerombolta a történelmi materializmus vulgáris értelmezéséből fakadó ideológiai dogmákat. A regényíró munkája során – akarva-akaratlanul – történetfilozófiai kérdésekbe ütközött, óhatatlanul számot kellett vetnie azzal, hogy meddig terjed a történeti folyamatok determinációja és szükségszerű jellege, milyen viszony áll fenn a történeti szükségszerűség és az egyéni átalakítás között, mekkora az egyén mozgástere, áttörhető-e a szükségszerűség vastörvénye. Azzal, hogy ezekre és hasonló alapkérdésekre ráterelődött a figyelem, természetszerűen megváltozott a regények ábrázolóeszköztára, kompozíciós felépítése, poétikai karaktere is. A korhűségre törekvő, eseményeket egymás után rakosgató elbeszélő regényforma alkalmatlannak bizonyult arra, hogy heurisztikus szerepet betöltsön, e funkció ellátása mindenekelőtt új történetszemléletet, gondolati összefogottságot, előítéletmentes vizsgálatot kívánt meg az írótól. A közelmúlt nagy történeti sorsfordulóinak, tilalomfákkal körülvett eseményeinek új nézőpontokból történő megvilágítása nyújthatott csak felfedezés értékű képet arról a múltról, amelyet sokáig nem lehetett bevallani.

{54.} A múlt a jelennek beszél, a múlt ismerete a ma önismeretét szolgálja, s a különböző társadalmi osztályokban és időpontokban végzett mélyfúrások a nemzet önmagáról alkotott tudatát formálják és csiszolják. Meglepő, hogy ebben a sorban mily méltatlanul kevés figyelmet kapott az utóbbi évtizedek egyik legjobb műve, Illyés Gyula Beatrice apródjai című regényes önéletrajza vagy pontosabb megfogalmazással: önéletrajzba ágyazott és esszékkel átszőtt történeti tárgyú dokumentumregénye. A szerző hat évtized elmúltával idézte föl az 1919-es Kommün bukása utáni időket, az érettségire készülő tizenhét éves diák illegális tevékenységét, azzal a szellemi és társadalmi körképpel együtt, amelyet emlékezete pontosan rögzített. Belefér ebbe Angyalföld és a Lehel-piac, a Teleki tér és a Gellért-hegy, a váci fegyház és a Vajta fölötti Tápé-puszta, s elhelyezhetők ezen a szociológiai térképen diákok, munkások, parasztok, forradalmárok, menekültek, polgárok, örömlányok. Illyés emlékezete kimeríthetetlenül ontja egykori élményei föltoluló anyagát, hozzájuk fűzi jellemtani, társadalomlélektani és szociológiai megfigyeléseit. A Beatrice apródjai kettős szerkezetű könyv, ami a keretműfajból következik. Az epikai szerkezet mentén bomlik ki a regényszerű cselekmény, amely a korabeliséget teszi láthatóvá, a "történelmi levegőt" öltözteti szereplőkbe, eseményekbe, a korhűség benyomását keltő párbeszédekbe. A gondolati szerkezet az író mai véleményét, ítéletét, eszmefuttatásait foglalja keretbe, vagyis azt, hogyan vélekedik Illyés arról, ami egykor megtörtént. A két szerkesztési módot a magyarság helyzete vizsgálatának szenvedélye kapcsolja össze; az író vezérgondolata a társadalmi haladás és a nemzeti jogok egységben látása: "Az emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert. A magyar klasszikus költészet bibliája, de még a jakobinus Petőfi és a jaurèsista Ady könyve a húszas évek ifjúságának szeme előtt tépetett ketté: elég különös felosztásra. Az egyik fél csak a nemzeti szenvedélyt harsogta belőlük világgá, a másik csak a szociálist. Mindkettő alibiként. Miközben a némaságra kárhoztatott nép századok óta nem látott kiszolgáltatottsággal szenvedte a most egybekapcsolódott kettős kínt, a nemzetit és a társadalmit."

Illyés könyvének példája tanulságos, ezért időztünk nála hosszasabban: a múltnyomozó könyvek nem azt próbálják kideríteni, ki a magyar, de még azt sem, hogy mi a magyar. Ezt legfeljebb közvetve kérdezhetik. Nem a megkülönböztető etnikai sajátosság felderítésére, megfogalmazására törekszenek. De ki is vállalkozna rá, hogy megírja például a nép emberalakba öltöztetett szimbólumát? A múltat szondázó könyvek az "igaz magyar történet" egy-egy fejezetét tárják fel, mindegyik más nézőszögből. Az idő egy kisebb-nagyobb metszetét szemelik ki, s azt jellemző adottságaival életre keltik, ezzel szólnak a jelenhez, mélyítik az önismeretet és ennek révén bővitik, gazdagítják a nemzet összetartozásának tudatát. A nemzeti kérdést az irodalom eszközeivel ilyenformán lehet korszerű elemzés alá vetni. Nem a "magáért való" etnikumot keresik e könyvek írói, hanem nyomozómunkát végeznek az időben, eseményeket és történeteket rekonstruálnak, választ keresnek a sorsfordulók indítékaira, racionális magyarázatot a "sorsproblémák" továbbélésére. Mindez a jelennek szól, nemcsak az író, hanem az olvasó is "a {55.} történelemben keres szárazföldet a lába alá, közösségi élményt a szívébe" (A nemzetnek önbecsülésre és önismeretre van szüksége. Varga Lajos Márton beszélgetése Hanák Péterrel).

Kimeríthetetlen anyagot ad az író kezébe a második világháborús magyar szereplés mindazoknak, akik átélték a harcterek és a hadifogság borzalmait, de a fiatalabb évjáratúaknak is, akik számára a negyvenes évek első fele már föltárásra váró múlt, elsüllyedt történelem. A világháború a magyarok tudatában mindmáig a két háború közötti rendszer vizsgáztató alkalmaként jelenik meg, amely személyes próbatétel elé állította a korszak vezető rétegét, az államhivatalnokokat és a katonákat, s erre vagy arra, politikai és morális döntést csikart ki tőlük. Hihetnénk, mivel a történettudomány szinte minden zegét-zugát bejárta e néhány esztendőnek, hogy az irodalomnak már csak afféle maradék jutott. Történészek tollából igazán sok közlemény, könyv jelent meg a második világháború magyar vonatkozásairól, amit érzékeltethet, hogy egy 1972-es kiadású válogatott bibliográfia 1945-től 1970-ig hatszáznál több publikációt sorol fel e témakörből. S mennyi készülhetett még azóta! Az irodalom ezáltal persze semmit nem veszített, legfeljebb nyert rajta; amit az íróknak kell elvégezniük, azt úgysem vállalhatja át saját feladatául a tudomány. Néhány frissen megjelent irodalmi alkotás azt látszik bizonyítani, hogy változatlanul sok még a kiaknázatlan terület, s ahogy az írók okulhatnak a kutatási eredményekből, a történészek ugyancsak meríthetnek ösztönzést az írók könyveiből, a személyes megvilágítás nem elhanyagolható szempontján túl azáltal is, hogy új, ismeretlen forrásokat tárnak eléjük.

Félig-meddig a feledés homályából bukkant elő Lágerek népe címen Örkény István két régi műve, Radnóti Zsuzsa jóvoltából most már csorbítatlan szöveggel. 1973-ban, amikor a két dokumentum az életműsorozatban napvilágot látott, nem vert komoly visszhangot. Akik a magyar irodalom harmincegynéhány éves útján tűnődnek, ismét előttük a példa, mi veszett el azzal, hogy a negyvenöt után feléledő írói kedvet a közelmúlt ábrázolására intézményesen leállították, és az irodalmat az ideológia előregyártott sínjeire kényszerítették. Borítsa most már feledés azokat a könyveket, amelyek a Lágerek népe után nem sokkal a háború témáját merőben másféle szemlélettel dolgozták fel. A lágerek lakóiról Cseres Tibor Parázna szobrokjában is szó esik, meg még sok mindenről, hiszen a regény a harmincas évek végétől a hatvanas évekig hosszabb időt ölel fel, és hihetetlenül bonyolult nyomozati és dokumentumanyag mozgatásával próbál összefoglaló képet adni a világháború előzményeiről és következményeiről. A szerteágazó történetekből ikerregényt szerkesztett (tőle függetlenül, nem sokkal később, Esterházy Péter is ezt a technikát alkalmazta a Termelési regényben). A margóra nyomtatott betűk és számok a regény különböző helyein szétszórt epizódok és motívumok összetartozását hivatottak jelezni – erre igazán nem nehéz rájönni. Cseres nem volt hajlandó közvetlenül összekapcsolni az egybefüggő dolgokat, de nem azért mondott le a lineáris elbeszélői sorról, hogy az olvasót bosszantsa és csalafinta kelepcébe csalja, de még csak azért sem, hogy ilyenformán kényszerítse ki az olvasói együttgondolkodást. Ezzel a széttördelt epizódokból álló szerkezettel tudta az eseménytörténetet, a dokumentumokkal bizonyítható tényeket és a belőlük fakadó {56.} morális döntések szövevényét megeleveníteni. Mert a szerzőt, aki fanatikus ténytisztelő, ezúttal végül az erkölcsi döntések izgatták, például az, hogy a hadsereg intézményén belül ki hogyan viselkedett, sorsdöntő napokban miként állt helyt, milyen méretű volt a katonai ellenállás. Az író sok fontos és szörnyű részletet bányászott ki a véres eseményekből, sőt azt is sikerült érzékeltetnie, hogy a háború a maga nagy érdekeit szem előtt tartva szükségképpen pusztító erővé válik, és haladásában széttapos ártatlanokat is, s mint borzalmas romlás dúlja szét az életet. A Parázna szobrok nem fogható fel úgy, mint Cseres bűnbánó Canossa-járása, sokkal inkább folytatása, meg persze más oldalról kiegészítése a Hideg napoknak, melyben az újvidéki mészárlás ábrázolásával kapcsolatban vetődött föl a nemzet bűnösségének a kérdése. Bűnös volt-e hát mindenki, el kell-e marasztalni, egyenként és összesen, a hadsereget, tisztikart, legénységet azért, mert részt vett egy esztelen és céltalan háborúban, avagy van felmentés némelyek számára, mivel tarthatatlan a kollektív bűnösség elve, s a rendszer elvakult vezetőinek felelősségét nem lehet válogatás nélkül mindenkire kiterjeszteni – ezek és hasonló kérdésfeltevések bonthatók ki a Parázna szobrokból. Le kell számolni az illúziókkal, az önmentegetésekkel, de nem a nemzeti méltóságtudat lerombolása árán. Simonffy András történelmi kollázs-regénye, a Kompország katonái szintén ezt a kérdéskört feszegeti, újfajta nézőszögből: a fiatal nemzedék tagja vallatja benne az időseket. Egy ma még mindig viszonylag fiatalnak nevezhető nemzedék próbálja tisztázni, mi történt az apák nemzedékének korában, mit cselekedtek, hogyan álltak helyt, hogyan kárhoztak el ártatlanul, és miket mulasztottak el. A regény főszereplője a szerző édesapja, egykori vezérkari tiszt, de fontos szereplők azok a tábornokok, főtisztek is, akiknek módjukban állt volna, hogy 1944-ben beleszóljanak az események alakulásába. A visszaemlékezésekből és az írásbeli dokumentumokból három dolog világosan kirajzolódik az olvasó előtt: nem lehet elfeledni, hogy 1944 elejétől Magyarország megszállt ország volt; az eddigieknél pontosabban kell számításba venni a hadseregen belüli antihitlerista magatartású tisztek működését; végül: szomorú igazság, hogy az 1944-es esztendő egyúttal a mulasztások, tétovázások, árulások éve is, amelyet a döntésre hivatottak cselekvésképtelensége határozott meg, és az október 16-i elpuskázott kiugrási kísérletben tetőzött.

Simonffy András jegyzőkönyveket, naplókat, feljegyzéseket használt fel könyve összeállításához, s ezeket a dokumentumokat az egykori események szereplőinek visszaemlékezésébe ágyazta bele. Egyáltalán nem törekedett arra, hogy a második világháborús magyar részvételnek vagy akárcsak az 1944-es esztendőnek, az átállási kísérletnek valamiféle új történetét írja meg. Nem ez volt a célja. "Nem történelemkönyvet akartam írni" – jegyezte meg a szerző könyve rövid utószavában. Hiteles tanúvallomásokat sorakoztatott föl, új és nélkülözhetetlen adalékokat tett hozzá a korszakról szóló ismereteinkhez. Az emlékeiket papírra vető volt katonatiszteket ugyanez a szándék vezette (Kádár Gyula A Ludovikától Sopronkőhidáig; Bárczy János Zuhanóugrás). A Horthy-hadsereg vezető beosztású tisztjei belülről nézve tárták fel a hadsereg és az államvezetés eladdig nem, vagy csak hézagosan ismert eseményeit, felfedték titkait, s a szemtanú biztonságával, élményszerű közvetlenségével számoltak be a második világháború magyar {57.} katonapolitikájáról. Képet alkottak fontos eseményekről, melyekről csupán másodkézből származó értesüléseink voltak. Ezek a könyvek azért keltettek óriási érdeklődést, mert a vesztest, az elvesztett háború résztvevőit szólaltatták meg, azokat, akik eddig nemigen hallathatták szavukat a nagy történelmi perben. S ha netán a memoárírók helyenként elfogultan vagy hiányosan rögzítették emlékeiket, akkor is kárpótlást nyújtott őszinteségük, amellyel bevallották, hogy ne várjon tőlük senki objektív korábrázolást, tekintsék műveiket személyes tapasztalataik foglalatának. Épp ez a bevallott elfogultság az, ami a szavahihetőségi krízis idején az írói őszinteséget szavatolja. Merthogy szavahihetőségi válságot, sőt válságokat éltünk át, azt fölösleges bizonyítani, s ez a krízis nem zárult le az ötvenes évek első felében. A válságot alaposan megsínylették azok a fogalmak is, melyeknek iránymutató szerepük lett volna a helyes szellemi tájékoztatásban, de épp erre váltak alkalmatlanná, mivel valódi jelentéstartalom helyett formális értelmezéssel töltődtek fel. Ez lett a sorsa a patriota, nemzeti, nemzetközi szavunknak is, amit az is elárul, hogy húsz éve tartó nemzeti vitáink részint fogalomértelmezési kísérletekben merültek ki. Igazán nem mondhatjuk, hogy meddőek lettek volna a szómagyarázási törekvések; az, hogy némi világosság gyúlt ki az emberi, nemzeti, nemzetközi, egyetemes egymáshoz fűződő kapcsolatában, ezeknek a törekvéseknek köszönhető. Dicséretére legyen mondva, az irodalom komoly részt vállalt az eszmetisztázásban, de úgy érzi, e téren még mindig akad bőségesen tennivalója. Az azonosságtudat árnyalt megfogalmazására mindennél nagyobb igény mutatkozik, ahogy növekszik az anyagi jólét és terjed az élet elsivárosodása – az emberi és közösségi önazonosság kínálja azokat az eszmei és közérzeti fogódzókat, amelyek az aggodalmakat keltő jövőt elviselhetővé teszik.

Az irodalom továbbra is fokozott érdeklődéssel fordul az 1945 utáni évek történelemmé távolodó időszakához, főként az ötvenes évek elejéhez, az úgynevezett személyi kultusz időszakához. Azokhoz az évekhez, amikor a kisajátítást, az államosítást, a mezőgazdaság kollektivizálását, az ipari felhalmozást és a tudat átalakítását túl gyorsan, egyik napról a másikra erőszakolta keresztül a politikai vezetés, és a szocializmus új rendjét tűzzel-vassal igyekezett beleverni az ország lakosságába (Rónay György A párduc és a gödölye; Gáll István Vaskor). A széppróza erről a rövid ideig tartó, de súlyos következményekkel járó időszakról nyílt őszinteséggel beszél, s ebben mindig akad a jelennek szóló közvetlen figyelemfelhívás is. Ami teljesen természetes, mert az irodalom, amint a történelemhez fordul, jelenvalóvá teszi a múltat; amit a történelemből ismerünk, az a jelen kori társadalmi tudat része. A napjainktól távolabb eső időszak ábrázolása is elevenbe vágó dilemmákat hozhat felszínre (Sándor Iván A futár). Mindez elmondható azokról a memoárokról és önéletrajzi elemekből épülő regényekről is, amelyek nem a politikatörténet s végképp nem a katonaélet, hanem az írósors, a lélek és a szellem, az értelmiségi életút, az eszmetörténet köreibe vezetnek. Ebben a csoportban szerfelett eltérő stílusú, szemléletű műveket kell egymás mellé sorolnunk: Vas István korrajzzá tágított pályaképét (Mért vijjog a saskeselyű?), Sőtér István kulcsregényét (Budai oroszlán), Kolozsvári Grandpierre Emil szatírába hajló visszaemlékezését (Béklyók és barátok), sőt még Szabó Magda családkrónikáját is {58.} (Régimódi történet). Abban viszont hasonlóság fedezhető fel közöttük, hogy többé-kevésbé mindegyik "régimódi történet", de nem az elavultság rosszalló értelme, hanem az értékállandóságot képviselő hagyományőrzés és hagyományfelújítás szelleme szerint. E könyvek írói igazán nem modorosságból, hanem fölöttébb megfontoltan nyúlnak vissza az elbeszélés és az esszé sokat emlegetett, de valójában mégsem eléggé becsült mestereihez, Arany János, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső művészetéhez és a Nyugat harmadik nemzedéke indulásának klasszicista és franciás eszményeihez. Magatartásuk időn kívülinek tetszik, ha a mai kísérletek felől tekintünk műveikre, szemléletük a múlt eseményeiben merül el, és az elmúlt idő ízlését viseli magán. De ne ítéljünk elhamarkodottan. Kolozsvári Grandpierre Emil, Sőtér István és Vas István az írószerep értelmezéséhez, igazolásához keresik a múltban az adalékokat, s miközben felidézik a régi eseményeket és újraélik az egykori vitahelyzeteket, alkalmuk nyílik arra is, hogy magáról az irodalomról, az írói alkotásról is kifejtsék vagy érzékeltessék véleményüket. Az irodalmat harmonikus és szép alkotásként fogják fel, a mű az élet költői párlatát nyújtja, átszőve az idő múlásának borongásával, melankóliájával; arányossága, megírási módjának kellemessége pedig egyfajta erkölcsi komolyságot, kiegyensúlyozott életszemléletet sugalmaz. A klasszikus irodalomeszményt fegyelmezett romantika színezi, s a helyszínek, tájleírások költőiségét rezignáció, sztoicizmus ellenpontozza.

Fölerősödött a múlt sugárzása, történhetett valami régen, érezzük máig érő hatását, sőt egyre erősebben érezzük. Időtágulás részesei lettünk: ahogy a tér, ugyanúgy az idő is növekszik körülöttünk. Elmélyedünk a múltban, mert önmagunkat keressük s a titokzatosnak tetsző időrobbanást mi idézzük a fejünkre múlt-szondázásainkkal. A múlt kezd megvilágosodni, de minden rávetülő fénycsóva még élesebben kiemeli a sötétben úszó részeket. Ezért nem szűnik a múlt kutatása. De mind nyilvánvalóbb lesz az is, hogy a múltba nézést egyfajta aggodalom is táplálja. Igazában a jövőnk lett kiszámíthatatlanná és némileg bizonytalanná, s amikor a múltat búvároljuk, nemcsak a jelennek akarunk fogódzókat kínálni, hanem egyúttal a jövőre vonatkozó tanácstalanságunkat is szeretnénk eloszlatni. A múlt faggatásának mind szembeszökőbb ez az oldala is: azért nézünk a múltba, hogy erőt gyűjtsünk a jövőre. Amióta a modernizálás, a prózaújítás irányzattá mélyült és összefoglalóan beszélhetünk új kezdeményezésekről, azoknak az íróknak a munkájáról, akik a széppróza szemléletmódjának, eszközhasználatának felfrissítésén fáradoznak, azóta az irodalom jövő-dimenziója is nagyobbodik. S ebben a jövő-dimenzióban sok bíztató, de nem kevés aggasztó, kiszámíthatatlan fordulat előképét sejdítjük. S noha értelmünkkel belátjuk, hogy annak a szemléletváltásnak, amelyet az időrobbanás is kifejez, előbb-utóbb be kell következnie, mégis arra gyanakszunk, hogy az irodalom életét megfékezhetetlen és végzetes következményű üzemzavar dúlja szét. Valójában persze aligha eshet szó efféléről. Az azonban szembeszökő tény, hogy a nagy nemzedék távoztával betöltetlen űr támadt az irodalomban, s két emberöltőnyi idő óta nem ment végbe akkora változás a prózairodalom szemléletmódjában, mint aminek most tanúi vagyunk. S mindez a "felgyorsult idő" élményének formájában szakadt ránk.

{59.} Összefoglalóan beszélhetünk újítókról, azokról az írókról, akik a széppróza szemléletmódjának, eszközhasználatának fölfrissítésén munkálkodnak. Bajos azonban egyetlen vagy több hasonló jelentésű fogalommal körülírni, hogy valójában mivel is állunk szemben. Ha azt mondjuk, hogy újítókkal, modernizálókkal, kísérletezőkkel, túl általánosan határoztuk meg a jelenséget, de annyit tán még ezek az elkoptatott szavak is kifejeznek, hogy nagyjából legalább körvonalazhatjuk velük, mire is gondolunk. A modernizálás irányzattá tágult és mélyült, ennyit tényként leszögezhetünk. S azt is, hogy ez a nemzedéki határokat áttörő törekvés szakít a magyar széppróza hagyományos beidegződéseivel, de nem elégszik meg csupán a tematikai és stiláris változásokkal, hanem mélyebben, az alapokig leásva, a világszemlélet köreiben próbálja újítását érvényre juttatni. Az új próza alkotója nemcsak másként, más nyelven ír, hanem mindenekelőtt másként gondolkodik a világról, az emberről, a társadalmi környezetről és rendszerről, s legfőbb célja, hogy ennek az új világképnek találja meg adekvát epikai formáját. Az elbeszélés és regény nemcsak mese, cselekmény, fikció akar lenni, hanem életszemléleti, életfilozófiai tanújeladás, közvetlenül vagy közvetve: világnézeti állásfoglalás, filozofálás az életről és az emberről. Ne gondoljunk azonban ezúttal parabolára, tézisregényre, tételes novellára.

A parabola mint ábrázolási forma, a hatvanas években élte virágkorát, vagyis abban az időben, amikor a próza elkezdett kísérletezni az elvontabb módszerekkel, amidőn ráébredt arra, hogy a mesélő cselekmény nem nyújt alkalmas keretet témái kibontására, az ember és a társadalom lét jellegű összeütközéseinek rajzára. S ne hallgassuk el azt sem, hogy a parabola – és vele együtt a groteszk és az abszurd – akkoriban a kimondhatatlan kimondhatóságának aesopusi nyelve volt: amit nyíltan nem lehetett feltárni, azt el lehetett bújtatni a parabola időkívüliségében. Nem maradt persze titokban ennek a témakezelési fortélynak az indítéka sem a kritika, sem a kulturális politika előtt, számos tizenöt-húsz évvel ezelőtti cikket, vitát idézhetnénk annak bizonyítékául, hogy világosan lehetett érteni az utalások időszerű vonzatait. De megannyi írást említhetnénk ugyanakkor annak igazolásául, hogy egyidejűen működött az elhallgatás cinkossága is, mely láthatatlan védőgyűrűt vont a parabola elvonatkoztatásainak jelentése köré. A messzebb tekintő irodalomkritika ilyenformán próbált gátat vetni az egy az egyben való megfejtéseknek. Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy a "tulajdonképpeni" értelem kihámozása esetleg csak a – vélhető – ideológiai, politikai célzásokat hozza felszínre, az elvontabb tartalmakat továbbra is homályban hagyja. A parabola lényegénél fogva kétértelmű forma, s ha lebontjuk sejtett tulajdonképpeni jelentésére, megfosztjuk attól az általánosító mondanivalójától, amely nemcsak megtévesztő álcázás rajta, hanem szervesen hozzátartozik az efféle művek esztétikumához. S volt még valami, ami óvatosságra intett. Nem lehetett azt állítani, hogy kivétel nélkül mindegyik parabola kényes ideológiai titkokat rejtett magában, aminthogy azt sem, hogy az elvonatkoztató forma mélységes mély filozófiából, történelemértelmezésből fakadt volna. Ezt ugyancsak ritkán lehetett szóvá tenni, az újító forma ugyanis türelmes bánásmódot követelt, s a bátor kezdeményezések védelmében hallgatni illett a kevésbé sikerült alkotások hibáiról, {60.} mert a szigorú bírálat nemcsak a divatot, a majmolást, az epigonizmust marasztalta volna el, hanem az egész irányzatot keverte volna rossz hírbe.

A parabolák írói fontos munkát végeztek. Azon túl, hogy jó műveket írtak, egyúttal elterjesztették azt a felismerést – ami csak nálunk és akkor számított kinyilatkoztatásnak –, hogy az irodalomnak nemcsak a világról, hanem önmagáról is gondolkodnia kell. Minderről már valóban múlt időben beszélhetünk, a példázatosság eléggé nem méltányolható szemléletet tágító szerepet játszott, de kifutotta formáját, újra megnőtt a becse az egyedi tényeknek, az életszerűségnek, a hiteles epikai részletezésnek. Az elbeszélés alászállt az elvontságok köréből, visszatelepült a jelenkori valóság anyagába, és a történetfilozófiai elmélkedések helyett a gyakorlati életbölcseletek körében próbál tájékozódni. Meglehetősen szembeötlő az epikának ez a nézőpontváltása, s elég jól érthető, hogy mi okból következett be. A legtöbb parabola arra kényszerült, hogy történetfilozófiai vagy történetetikai kérdésekkel viaskodjék: maga 1956, de nem kevésbé 1956 előzményei és következményei robbanásszerűen időszerűsítették a történések értelmére, a történelmi folyamatok célszerűségére vonatkozó írói vizsgálatokat, annál inkább, mivel jó ideig sem a politika, sem az ideológia, sem pedig a történettudomány nem árult el hajlamot efféle tárgyak elemzésére. Az irodalomra hárult a feladat, hogy a társadalom közös, megrázkódtató élményét a maga eszközeivel, az általánosítás síkján, a köztudatba belevigye. A szabadság lehetőségeit, a hatalom és a cselekvés erkölcsösségét, az egyén esélyeit főként azok az idősebb és középkorú írók boncolták, akik mélyen érdeklődtek a társadalmi fejlődés kérdései iránt s világszemléletük egyik alaptétele úgy szólt, hogy az egyén élete szervesen beletartozik a társadalomba, a társadalmi mozgás része. Ez a fajta szemléletmód természetesen a hetvenes évek második felében sem tűnt el az irodalomból, de felsorakozott mellé s mind nagyobb hangsúlyt kapott az a másik irányzat, amelyik gyökeres szakítást jelentett be a társadalomtörténeti, történetfilozófiai szemléletű elkötelezettségekkel, és elhatárolta magát az irodalomnak ama típusától, amely ideológiapótló vagy ideológiakorrigáló szerepet töltött be, s a makrovilág ábrázolása helyett a mikroközösségek belvilágának aprólékos, lélektani-intellektuális elemzése felé fordult. Az, hogy az irodalom életfilozófiai kérdések búvárlásába fogott, szerencsére egyáltalán nem azt jelenti, hogy a széppróza filozófiává alakult át. Nem az író feladata a filozófiai rendszeralkotás, sokkal inkább az, hogy az életről gondolkodjék. Ez sem vadonatúj dolog: ami manapság figyelmet érdemel, pusztán annyi, hogy kitapintható a változás: a mai próza egyik része kezd másként gondolkodni az életről, nem lép az elődök nyomdokaiba, éppenséggel az a fő becsvágya, hogy másféle útra térjen, a saját szemével lásson és a maga fejével gondolkodjék. Ezt úgy próbálja elérni, hogy szűkíti vizsgálódási körét: a kisebb közösségek, csoportok, értelmiségiek, főként pedig a család életét igyekszik új élményhitelességgel, aprólékos pontossággal, egyúttal azonban általánosítható tanulságok leszűrésére is alkalmas módon ábrázolni. Az emberi élet hagyományos alapértékeinek megnőtt a becse, s a barátságot, a szerelmet, a fiatalkori érzelmeket vagy az emberi élet elmúlását fölöttébb nehéz sablonoktól mentesen megragadni; s hogy ez mégis sikerüljön, {61.} ahhoz új fajta elmélyülés, intellektuális felkészültség, nyersebb őszinteség kell, és nem képzelhető el a magatartás, a lélek bensőbb elemzése, a szubjektivitásban való merészebb, alkalmasint önkényesebb elmerülés nélkül. Az író is keresi saját önazonosságát, őt is izgatja a ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, hová tartok kérdésköre. Keresi a szerepét, helyét a világban, de nem annyira a külső világ érdekli, inkább a rejtettebb összefüggéseket igyekszik felderíteni a múlt és a jelen között. Ma azt látjuk, hogy mind több író vállalkozik a családi közegnek és a baráti körnek, az értelmiségi foglalkozással járó többletfelelősségnek, az elmúlt világ elpusztult értékrendjének és bensőségeinek ábrázolására, s ebben nem csupán témaválasztási módosulást kell felismernünk, hanem ennél többet. S ha valamiért, hát épp azért nézhetünk bizakodással a mai próza törekvéseire, mert a nagy hagyománnyal rendelkező nemzeti és társadalmi témák mellett polgárjogot szerzett magának a szűkített világ rajza is; sőt az epikai személyesség, szubjektivitás teret hódít, megbecsültsége is szemlátomást fokozódik. A szubjektivitás hangsúlyosan formálja át az epikai közlésmódot, az író felszámolja az objektivitás illúzióját, és a személyes élmény hitelét a szubjektivitás közlésformái révén juttatja kifejezésre. Egyáltalán nem a próza lirizálására gondolunk, amikor írói személyességről beszélünk, hanem arra, hogy az író a maga szemléletmódját, létérzékelését, érzékenységét nem akarja – de nem is tudja – az elbeszélői folyamatosság megszakítatlanságában ábrázolni. Világlátásához új formát keres és teremt, ám balgaság lenne azt hinni, hogy a személyes mondanivalóhoz igazított formakeresés afféle formai játék, öncélú kísérlet. Még ha akadnak is ilyenek, magának az irányzatnak igazán nem az öncélúság a hajtóereje; ellenkezőleg, az arra törő igény, hogy saját világlátását az író minél teljesebben érvényesíteni tudja a kifejezés síkján is, mondanivalóját átvigye az esztétikumba, vagyis poétikává lényegítse át. Nem elég, ha a történet mesél: a formának, a szerkezetnek, a nyelvi kifejezésnek is jelentéssel kell telítődnie. Sokféle változatban ölt alakot és nem is mostanában kezdődött ez a törekvés, de egyre nyomatékosabban van jelen a próza világában, összeköttetést teremt a nemzedékek, különféle évjáratok, sőt még a másként gondolkodók között is. Csupán jelzésül sorolunk fel néhány szerzőt és művet – a teljességre törekvés igénye nélkül –, hogy tájékozódási pontokat villantsunk fel: Esterházy Péter Termelési regény, Hernádi Gyula Kiáltás és kiáltás, Konrád György A városalapító, Lengyel Péter Cseréptörés, Mándy Iván Tájak, az én tájaim, Mészöly Miklós Szárnyas lovak, Nádas Péter Egy családregény vége, Sükösd Mihály A törvénytevő, Tandori Dezső A meghívás fennáll.

Egyre világosabban érzékeljük, hogy a próza modernizálásának egyik vezető egyénisége: Mészöly Miklós, éppenséggel az is lehet, hogy Ottlik Géza társaságában ő az igazi eszmeadó mester. Annyi bizonyos, hogy a legújabb magyar próza "köpönyege" a Film volt, sok minden belőle bújt ki, erre a regényre vezethető vissza, legfőképpen például az, hogy az elbeszélésnek, a költészethez hasonlóan, a tartalmat és formát szorosan meg kell feleltetnie egymásnak. A Szárnyas lovak vegyes műfajú kötet, igencsak távol áll a Film feszes célratöréssel megszerkesztett világától, a hosszabb-rövidebb novellák, jegyzetek, kiemelések a megfigyelés pontosságával keltenek figyelmet. Az már rég tudni való volt, hogy Mészöly {62.} nemcsak az epikai képzelőerő határainak tágításában jeleskedik – a Film volt ennek az egyik példája –, hanem ezzel párhuzamosan a megtörtént dolgok krónikása is. Csodálkozhatunk rajta, hogyan jutott ideje és kedve arra, hogy miközben egyik kezével a legszigorúbb kötöttségekhez igazodó műveit írta, a másikkal azt jegyzetelje, ami tőle karnyújtásnyira zajlott. Falusi terepismertetései és kiemelései: jegyzetek, cédulák, emlék-morzsák innen-onnan, apró jellem- és helyzetképek. Némelyik négy-öt gépelt oldal lehet, a másik néhány sor, az átlag a kettő között van. Legtöbbje a tömörítés, a végtelenül pontos leírás mesterdarabja. Egyikét-másikát Örkény egypercesei mellé állíthatnánk, azzal a megjegyzéssel, hogy nem kihegyezettek, nem ötletszerűek és nem árasztják a képtelenség hangulatát. Életmetszetek, azon meztelenül, ahogy megtörténtek, azzal a többlettel, amit egy szerfelett igényes, nem alkuvó író megfigyelése a hézköznap jelentéktelen eseményeiből ki tud válogatni. A prózaújítás legjobb darabjainak szerzői nem azért szakítanak a hagyományos formai megoldásokkal, és nem avégből nevezik ki saját szubjektivitásukat az elbeszélői nézőpont meghatározójának, hogy ilyenformán azt jelenthessék ki: a világ, az ember, a történet, a személyiség puszta fikció, ábránd és ködkép. A lejáratott, elcsépelt formák helyébe azért akarnak újat állítani, hogy visszataláljanak a hamisítatlan valóság igazi arcához. Esterházy írta a Termelési regényben: "a regény alanyi epopeia, melyben a szerző kikéri az engedelmet arra, hogy a világot a maga eljárásmódja szerint tárgyalja. Csak az a kérdés, hogy van-e bizonyos eljárásmódja; a többi majd elválik."

Ha annak, amit Mészöly csinál, a szöges ellentétére akarunk rámutatni, habozás nélkül választhatjuk Tandori Dezső műveit, például A meghívás fennáll című regényét. Ez a könyve is regénynek álcázott napló és naplóba rejtett önvallomás a világról és az emberekről, a verebek gondolkozásának ürügyén, bármikor folytatható és megszakítható, a történet szándékosan lezáratlan, végtelenített formájú. A befejezetlenség a viszonylagosság képzetét kelti, amit tárgya kíván meg, mert Tandori egyszerre koala szakértő, gombfoci csapatkapitány, kaktuszöntöző, verébápoló és író, költő, műfordító, aki napi huszonvalahány oldal leírása után a hátát fájdítja. Egymásba folyó utalás-szövevényeiből két vezérmotívum emelkedik ki. Az írástechnika szintjén ez: hogyan ragadható meg tökéletesen őszinte, belülről fakadó nyelvi formában az az illanó anyag, amit köznapian valóságnak, énnek, együttlétnek, otthonnak, emlékezetnek, időnek nevezünk? Ezért kell hosszan írnia, aprólékos részletességgel illik felelevenítenie a napi történeteket, mivel minden fontos, egyformán fontos lehet – de az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem lényeges. A másik vezérmotívum világszemléleti tartalmat hordoz: a harmónia és a megértés, a türelem és a szeretet iránti kívánságát, de azt is, hogy hagyják békén madaraival és könyveivel. Tandori is "alanyi epopeiát" ír, és arra kéri olvasóit, hogy a mutatványra és az élményi őszinteségre figyeljenek, és legalább azt vegyék észre, hogy "ha az irodalmi mű részlet – vagy egész vonatkozásai úgy mindenestül épp itt vagy ott nincsenek is mindenki ínye, kedve, ízlése, képzettsége, jellege stb. szerint, legalább annyit méltóztassanak bemérni, például Tandori (D'Oré, D'Array, Rot Esq, Jómagam) lénynek, hogy valamit baromi komolyan vesz. Állati {63.} komolyan. Ennyit, mindössze ennyit, és hagyni a francba, csinálja." (Jel, kép, mégsem "szimbóleum"). Másutt azt jegyzi fel, hogy meg kell írni "semmit-és-mindent", "meg bárhol történhetik", s a helyet is, hogy "nem egészen hibás soha".

Írásmódja, szemlélete szerint valóban távol áll egymástól Mészöly és Tandori, egyvalamiben azonban mégis rokonságot mutat a két író, mely nemcsak rájuk vonatkozik, másokra is kiterjeszthető – az eszmei egybehangzás többeket összefűz. Mindenekelőtt a Pétereket: Esterházyt, Hajnóczyt, Lengyelt, Nádast. Nem a tárgyválasztásról, nem is a világszemléletről van szó, éppen nem arról, hanem az epikai közlésmód bizonyos fokú hasonlóságairól. Hogyan lehet a szabályosan folyó időt olyanformán eltéríteni, szétdarabolni, térbe helyezni, hogy ne legyen kényszerítő hatalma az író fölött, ne határozza meg eleve az elbeszélés menetét, belezárva azt a naptári idő kronológiai folyamatosságába? S hogyan lehet olyan nézőpontot találni, amely az írót nem helyezi kívül és fölül a történeten, hanem benne hagyja a cselekményben, mindamellett engedélyez neki annyi távolságtartást is, hogy ne olvadjon fel, ne mosódjék szét az elbeszélt anyagban? Efféle kérdések felmerültek a Filmben, de ezen kívül is állandóan foglalkoztatják Mészölyt, Ottlik Gézát is a regényről szóló esszéjében, Esterházyt lépten-nyomon a Függőben, Hajnóczyt a Jézus menyasszonya némelyik darabjában s Lengyel Pétert a Cseréptörésben. Szándékosan egy bonyolult részletet választunk ki A tágasság iskolájából: "Az évek mögé kellene visszahátrálni, de úgy, hogy közben nem fordulnék vissza. Vagyis hátrálva búcsúzni a folyton előttem hagyott jelentől, ami egyúttal egy tőlem távolodó jövőbe is rohan, holott számomra ez a jelen a legközvetlenebb múlt, miután éppen én lennék az, aki közben egy folyton hozzám közeledő múltba ereszkedem vissza, mint a legközvetlenebb jövőmbe, amiről ugyan hihetem, hogy látszólagos jövő, de hihetem azt is, hogy az a másik jövő az igazi múlt, amitől távolodom, sőt a múltja, aminek a távolodását még az is megpecsételi, hogy olyan közvetlen múlt előzi meg, amit magam előtt hagyva ebből a jelenből szakítok ki ... Mindez megnehezíti a pontosságot, hogy mióta, mikor." Fölöttébb elvont elmélkedés, ugyanakkor módfelett gyakorlatias is egyben: annak az írónak a gondjait rejti magába, aki nem tud megbékélni azzal, hogy számára kötelezően két út nyílik, ami voltaképpen ugyanaz: előre vagy hátra haladni az idő egyvonalúsága mentén. A fönti gondolatsorról kinyilváníthatjuk, hogy absztrakt, és egy túlfinomult elme megejtően okos játéka a szavakkal. Igen ám, de akkor föltehetjük a kérdést, hogy mihez képest az? "A realizmusok (az eddigiek), mint szerkesztett stabil rendszerek: reális stilizációk; minthogy megfelelnek egy formaelvnek, de nem a reális lefutásnak. Ti. éppen ahhoz képest stilizációk" – olvassuk egy másik jegyzetben. Az időrend fonalán szerkesztett regény is "stilizáció", vagyis szintén beavatkozás abba, ami rajtunk kívül történik: kivizsgálás, felgöngyölítés, tettenérés – hogy Mészöly kedvenc fogalmait használjuk.

Az elmondottakat bajosan tudnánk elhelyezni a filozófia vagy az esztétika szakfogalmi rendszerében, mint ahogy azt sem állíthatnánk róluk, hogy attól teljesen idegenek (bár alighanem beleférnek Lukács egyik legalapvetőbb felismerésébe, amely az irodalom szubjektív-objektív jellegéről szól), de ezúttal bennünket az írói és nem pedig a tudományosan megalapozott elméleti gondol{64.} kodás érdekel. Esterházy Péter a Függőt szövi át az időről szóló tünődéseivel, a jelenről és a jelenlétről gondolkodtatva K.-t és más szereplőket, akik a jelen illékonyságát szeretnék fülön csípni, miként az író is, "és vándorbotjukra is rávésni, két örökkévalóság, múlt és jövő határán állni, ami pontosan megfelel a jelen pillanatnak, s kötéltáncosként végigmenni azon a vonalon". Ellentétben az idő több dimenziójának megragadási kísérletével, Esterházy magát a tiszta jelent akarja feltámasztani, múltszerűsége nélkül; azt a "szabad mozgás"-t, amit Ottlik Géza írt körül a különféle regénymodellek jellemzése során (Próza). Az idő életbevágóan fontos az elbeszélőnek, mert az is tárgya a regénynek, novellának; nem lehet pusztán keretnek, mankónak tekinteni, hanem szereplőnek kell felfogni. Az időszemlélet ilyenformán a legszorosabban összefügg azzal, amit életanyagnak nevezünk, és elválaszthatatlan az életanyag megformálásának a módjától, attól, hogy az író hogyan, honnan tekint arra, amit művében megörökíteni akar. Az objektív prózát felváltó személyes epika az időszemléletben és a nézőpont kiválasztásában hozott máris jelentős fordulatot: "amiről szó lehet: a számunkra adott konkrétság szubjektivizálása. Pontosabban: tudatos szubjektivizálása, hogy így szűrjük ki, semlegesítsük, leplezzük le mindazt, ami a konkréthoz – konvencióink és beidegzéseink kényelmességéből is – ál-objektívként tapad" – írja Mészöly A tágasság iskolájában.

Az alanyiság jogot formál az elismertetésre és rendjén van így, mert majd valóban elválik, hogyan tudja az írói szubjektivitás az epikai formát új tartalommal megtölteni, amit aztán művenként lehet külön-külön mérlegelni és elbírálni. Ez a fajta személyesség legtöbbször együtt jár azzal is, hogy az író visszaadja az eddig érvényben lévő társadalmi szerződését, lemond arról a mandátumról, amelyhez ideológiai kívánalmak éppúgy hozzátartoztak, mint az irodalom felhalmozott hagyomány készletének okkal becsült eszmei és esztétikai értékei. Az elbeszélés szubjektivizálásának, modernizálásának irányzatát szükségesnek, előrevivőnek is kell tartanunk; olyan törekvésnek, mely gazdagító erő, kihívás a mai prózában. Számot kell vetnünk azzal is, hogy ennek az új látásmódnak, eszközhasználatnak a megjelenése kettészakította a magyar próza világát; most már valóságosan beszélhetünk modern és hagyományos elbeszélésről: kétféle stílusról, kétféle módszerről, s az irodalom szerepének kétféle megítéléséről. Tagadhatatlan tény: a modernek körében friss, kockázatvállaló, komoly szellemi energiát hordozó írók gyűltek össze. Senki nem állíthatja, hogy minden, amit csinálnak, feltétlenül jó, mert modern; de azt még kevésbé, hogy mivel modernek, csupán egy szűk (ál)elit hangos propagandájának köszönhetik sikerüket (és kis példányszámaikat). Való igaz, hogy ennek az irányzatnak is, mint minden erős, kezdeményező mozgalomnak, akadnak kinövései és divatjelenségei is. Az ideológiai messianizmussal, a "sorsirodalommal" gyakran állítanak szembe szépirodalmi heppeninget, koncept-artot, gesztus-művészetet, ami az elbeszélésben önkioltó minimalizmussá soványodik. A társadalomból kivonulás a magánéletbe, a pornót súroló szexbe húzódás nem föltétlenül a konkrét világ szubjektivitásának legfőbb és legigazibb formája. Nem bizonyos, hogy az intim hangulat, az emlékek bensőséges világa, a játék és a szeretet magán-mitológiája, a kis közösségek bennfentes madárnyelve, külön {65.} jelrendszere egyenlő a létérzékelés érzékenységének forradalmasításával, és nem tekinthető minden esetben nyelvújításnak sem. A modernség jelszavával föllépő exodus-ideológia hívei némelykor a rejtjelesség stílusában találják meg azt a szigetelő réteget, amely a kivonulókat nemcsak az írótársadalom nagy részétől és a hivatalos ideológiától, de a valódi modernektől is elválasztja.

Az 1968-as nemzedékkel beköszöntött irodalmunkba a nemzedéki feszültség korszaka. A fiatalok első antológiája még nagy nehézségek árán tudott világra jönni, de attól kezdve, hogy az Első ének után az Elérhetetlen föld és a Költők egymás között is megjelent, átszakadtak a gátak, megkezdődött a fiatalok beözönlése, ami fölért egy kisebb invázióval. Előbb a költők jelentkezése látszott ígéretesebbnek, de azután, hogy a prózaírók is fölléptek – csoportosan (Naponta más, Ahol a sziget kezdődik), hamarosan kiderült, hogy ezúttal ők fejezték ki hitelesebben a nemzedéki életérzést. A hetvenes évek elejétől egymást érték a vers-és novellagyűjtemények, a folyóiratok különszámokat adtak ki, ankétokat rendeztek: a pályakezdők divatba jöttek. Csatasorba álltak a kritikusok is, egyre-másra készültek a bírálatok a sorozatban napvilágot látó könyvekről, s alig kellett pár évnek eltelnie, 1973-ban a prózaírókat, 1974-ben a költőket fogadó visszhangokból a Látóhatár adott közre szemelvényeket, ami nemcsak a folyóirat akkori szerkesztőinek jó szemét dicsérte, ez a bemutatás egyet jelentett a fiatalok íróvá avatásával. A lázadó, lézengő, gyanús, csúnya beszédű lovagokat adaptálta, mi több: adoptálta a felnőtt irodalom. Később ez lett minden bajnak a forrása, akkor azonban e tudomásulvétel óriási dolognak számított. Az irodalom viszonylag rövid idő alatt hozzáedződött ahhoz, hogy létezik egy új írói csoportosulás, amelyik másképpen akar érezni, gondolkodni és beszélni, nem tiszteli az előtte járókat, semmibe veszi a hagyományokat, s alapvető óhaja nem az, hogy az elismert nagyokhoz hasonlítson, hanem épp fordítva, hogy tőlük különbözzék. Ekkor terjed el a szörnyszülött szó, az önmegvalósítás, ami azokban az években igenis hordozott magában valóságos jelentéstartalmat: a különbözés jogát jelentette, s ilyenformán egy ideig használata jogos volt. A pályakezdők csoportja nagy szenzációt kavart, újszerűségük azonban jórészt szociológiai és életkori természetű, jóval kisebb mértékben esztétikai jellegű. Az mindenesetre bizonyossá vált, hogy a harminc év körüli írók sok mindent nem éltek meg, egyebeken viszont csak ők mentek keresztül, s amit magukévá tettek és legbensőbb tulajdonukként hordanak magukban, az sem nem előny, sem nem hátrány, hanem egyszerűen: más. Nem jobb, nem rosszabb, hanem az élménynek, tapasztalatnak, gondolatnak másféle minősége. A 68-asok után föltűntek a még fiatalabbak, akik már nem elégedtek meg a tematikai és stiláris változtatásokkal, megjelentek a színen a neo- (vagy poszt-) avantgárd "szövegírók", akik nem pusztán a hagyományos életforma elleni lázadással tüntettek, nemcsak a tekintélyeknek rontottak neki, nem az apák és fiúk közötti ellentétet élezték tovább, egyáltalán nem ezeket a körön belüli tárgyakat szemelték ki, hogy a tagadás révén önmagukhoz eljussanak. Egyre több jel mutatta, hogy kilépni készülnek a körből. De még mindig csak jelekről, gesztusokról, szándékokról beszélhetünk. Érzékelhető ugyan az esztétikai alakítás újszerűsége a novellákban, riportokban és néha a regényekben, igazán erős művekre azonban {66.} csak elvétve hivatkozhatunk. Ha a fiatalokról szóló cikkeket olvassuk, úgy érezzük, íme eljött az irodalom régvárt új hajnala, várjunk keveset és ránk köszönt a gyönyörű nappal. Sugárzik az írásokból a nyugodt önbizalom, a bírálói hév és újító akarat. Mellébeszélés nélkül, nyíltan vagy támadó hangon adják elő tételeiket, véleményüket az öregekről, a középnemzedékről, az irodalmi intézmények visszatartó hatásáról, a kényszerpálya következményeiről. 1945 óta egyetlen pályakezdő csoport sem jelentette be az övékhez hasonló eréllyel, hogy helyet követel magának a nap alatt, nem megtűrt, kiosztott, hanem kivívott helyet, több autonómiát és önálló képviseletet. Eltervezték, hogy mit akarnak, akkor is, ha "tudjuk és nem mondjuk" (Zalán Tibor); itt már nem helykeresésről, hanem helykijelölésről van szó: előre kimérték a helyet, amit majdan az irodalomtörténetben betöltenek.

Az irodalomnak csak haszna származhat abból, ha egy nemzedéknek világos tudata van önmagáról és határozott programot képvisel. Igaza van a szóvivőnek, hogy nem akarnak arctalan tömeg, nivellált középszer, kiskorúsított sokaság, szociológiai lábjegyzet lenni. Ezt csak egyetlenegy módon érhetik el: művekkel, melyek őket mutatják meg; az író legfőbb érve, válasza, kihívása csak az, amit megírt. Az író bizonyítéka a mű, – az összes többi utána következik. Az a két antológia (A medveölő fia, Isten tenyerén ülünk) azonban, mely a hatvanas évek közepe óta megjelenők írásaiból válogatott, inkább csöndes bukás volt, semmint kinyilatkoztatás.

Szembeszökő, hogy az elmúlt években teret nyert a krimi, a sci-fi és a blődli, s főként az a meglepő, hogy komoly írók, nem pedig író-iparosok próbálják ezeket a nálunk másodlagosnak, alantasnak bélyegzett műfajokat meghonosítani és tekintélyükkel rangot kivívni nekik. A krimi és a sci-fi, meg a szándékolt anakronizmusokkal, képtelenségekkel dolgozó blődli részint a próza szabadságharcának köntösében jelentkezik, és az elbeszélői terjengősséget, az epikai redundanciát veszi célba, illetve azt építi le, hogy helyébe a pergő meseszövést, a meglepetést, a filmszerű vágást és dimenzióváltást állítsa. Hernádi Gyula hovatovább tökélyre fejleszti a történeti kortévesztésekkel megtűzdelt gyors tempójú előadásmódot prózában és színműben egyaránt, felhasználva az évekkel, évtizedekkel ezelőtt kiérlelt stíluseszközeit. A krimiírók tábora új és nem akármilyen nevekkel gyarapodott: Dobai Péter, Gyurkó László, Munkácsi Miklós, Páskándi Géza és Tandori Dezső vállalkoztak rá, hogy irodalmi szintre emeljék a lenézett műfajt, amely nálunk kiváltképpen rászolgált arra, hogy kiemeljék végre a hátrányos besorolásból. Van már társadalomkritikával beoltott bűnügyi történetünk (Dobai Péter, Munkácsi Miklós tollából), irodalmi fogantatású abszurd és rejtvényszerű nyomozati esetünk (Páskándi Géza, Tandori Dezső jóvoltából) és vérbeli krimink Gyurkó Lászlótól (A halál árnyéka).

Az utóbbi évek egyik legtermékenyítőbb fejleménye, hogy a magyar irodalom és benne a széppróza is tudomásul vette, hogy – Illyés Gyula szavaival – irodalmunk: ötágú síp, s ezt a tényt nem elegendő protokolláris főhajtásokkal méltányolni. A különböző országok magyar irodalmának rendszeres kritikai számontartása régóta folyik, ehhez legújabban a nyugati magyar irodalom {67.} felfedezése társult, s ahogy ez már lenni szokott, a költők vonultak fel a hazai olvasók előtt, a prózaírók munkáját továbbra is csak töredékesen ismerjük. Mindenesetre rögzíthetjük, hogy a magyar irodalmak nyilvántartása egyre megbízhatóbb alapokon folyik, s remélhető, hogy idővel a helyzet még javul is. Lehetetlen ma még filológiai alapossággal felmérni, hogy ez a szemhatártágulás mit adott a hazai irodalomnak szellemiekben, szereptudatban, poétikai fölismerésekben, a kísérletező kedv bátorításában és az önmagához való hűség tudatának megszilárdításában. Ezt a hatást később lehet igazában, jelentősége szerint felbecsülni. Annyi azonban máris bizonyos, hogy ideje lenne gyökeresen megváltoztatni irodalmi gondolkodásunk érzékelőrendszerét. Napjainkban már aligha érheti szemrehányás azt, aki az egyetemes magyar irodalom jelenségeit, alkotóit, műveit együtt szemléli. Nem szentségtörés egyidejűen beszélni Márairól és Illyésről, Szabó Zoltánról és Panek Zoltánról, Határ Győzőről és Sütő Andrásról, Cs. Szabóról és Tolnai Ottóról, Domahidy Andrásról és Szilágyi Istvánról. A szomszéd államok magyar irodalma most érkezett legjobb idejébe, valójában láthatatlan korszakhatárhoz. A Gáll Ernő vezényelte Korunk enciklopédikus tágassága éppúgy ezt jelzi, mint a fiatalok betörése, újfajta szóejtése, szigorúsága és cifrázás nélküli komolysága. Tóth László könyve (Vita és vallomás), Podolszki József cikke (Csodavárók) az Új Symposion 182. számában, Thomka Beáta esszéi (Narráció és elbeszélés), Zalabai Zsigmond elméleti munkája (Tünődés a trópusokon) – hogy csak kiragadott példákat említsünk – arra figyelmeztetnek, hogy másutt már megindult az önáltatás nélküli helyzetfelmérés. Nagyobbrészt a fiatalok kritikus szemléletének köszönhetően. Rájuk kell figyelni, az elkövetkező éveket már ők határozzák meg.