{198.} SZENTKUTHY MIKLÓS (1908–1988)

FEJEZETEK

Melyik az a pillanat, amikor a művészetek iránt érdeklődő ifjúból író lesz? Szentkuthy Miklós, egy később kelt vallomásában, így idézi vissza ezt a földlökésszerű percet: "Tizenhárom-tizennégy éves gimnazista lehettem, mikor az Attila utca végén levő elemi iskolámmal szemben volt Ádám bácsi kis papír- és könyvesboltja, akkor persze ez számomra gazdagabbnak tűnt, mint a British Museum könyvtára. Itt pillantottam meg Babits Recitativját, második kiadás (Táltos), 1920. Amit most futólag feljegyzek, áll szigorúan későbbi élményeimre is: a) irtózatos erejű, magamból kivetkőztető benyomások, amelyek máig a prousti szabályzat szerint funkcionálnak emlékezetemben, – b) szörnyű konfliktus egyéni hajlamom és a szülők stb., környezet közt ..."

A tizennégy éves fiú belekóstolhatott abba, amit akkor modern irodalomnak neveztek. S mindjárt egy olyan teljes, andalító és felzaklató kortyot ihatott belőle, mint Babits Recitativja, melynek bevezető verséből az irodalmi összetartozás büszke öntudatát is kihallhatta:

Kik messze tőlem együtt énekeltek –

Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog

költők, kik együtt, értőknek daloltok,

egy fa levéli mind, testvéri lelkek!

(Új könyvekre)

Neki elhihetjük, hogy ez volt az elhatározó perc. Annál is inkább, mert Az egyetlen metafora felé (1935) egyik önvallomásszerű fejtegetésében arról ír, milyen kevés könyv érdekli valójában, mily csekély azoknak a műveknek a száma, melyek élményt adnak. S e kevés élményszerű rátalálás során szinte kivétel nélkül lírikusokkal találkozott. Babitscsal, majd Kosztolányi Idegen költőkjével, mely a világirodalom messzi áramait hozta tapintható közelségbe, a Romlás virágaival, mely "végzetesen felforgató" hatást tett rá. Baudelaire – Szentkuthy szerint – "a Nyugat felszabadító dogmatikakönyve" volt. Verseiben érezte meg Babits "az értelem borzalmas csáberejét", Szabó Lőrinc "a sátáni káromlás és átkozódás ördögi sötétségét", Tóth Árpád pedig "a spleenes lélekárnyalatok és raffinált szócsipkézetek dekadens flóráját". Valószínű azonban, hogy mindezt elsősorban Szentkuthy számára jelentette a Baudelaire-ral való ismerkedés, ő forgatta úgy a költő verseit, mint annak a példáját, hogy a világot az ellentétek és a totalitásra való törekvés sugárzásában kell megfogni és ábrázolni.

S ugyanezt a sokarcú megközelítési módot tanulta meg – mint írja – Babits esszéiből is: "itt is még feketén virágzó belső világnézeti harcaimban volt ijesztő és segítő: egy ember egy könyvben egyszerre élvezhette Szent Ágostont és Bergsont. Az ő hatására vettem meg egy nagy (kvázi) összes Ágostont és az összes (nem kvázi) Bergsont."

{199.} És mi sem jellemzőbb Szentkuthy Miklós csapongó, szerteágazó érdeklődésére, mint hogy e két mester hová juttatta el: "Ágoston-kommentárjaimat megírtam és meghirdettem Orpheusom előfizetési felhívásában (hommage à Babits), Bergson: Prousthoz és (furcsa? nem furcsa?) Gabriel Marcel keresztény egzisztencializmusának megismeréséig nyújtotta csápjait."

Szinte kibogozhatatlanul kusza hatások összessége, életre szóló barátságok szövedéke a fiatal Szentkuthy irodalmi ízlésének és érdeklődésének meghatározói. A Napkelet asztalánál ismerkedett meg Szerb Antallal és Halász Gáborral, akiknek talán először számolt be, hogyan dolgozik első művén, az 1934-ben megjelent Praen.

A már említett források mellett megint egy démoni pillanat: 1930-ban a Nyugatban ráakadt Vaszary János rajzára, az Ópiumszívó nőre: "szecesszió, szürrealizmus, absztrakció stb. a képzőművészetben – itt nyitotta ki váltakozva rugdosott vagy koszorúzott Pandóra-szelencéjét", azt a szelencét, melyet ő még nagyobbra nyitott a Praeben, melyre Vaszarynak az izmusokat a bűvész könnyedségével elegyítő stílusa éppúgy hatott, mint Babits Amor sanctusa és Eratója: "szexuális művészet és középkori trubadúr-filozófia kapcsolata-ellentéte", tehát mindaz, ami az Orpheusban teljesedik ki.

A Prae (1934) íróját és magát a művet Németh László fedezte fel mohó izgalommal, s még megjelenése előtt méltatást írt róla a Tanúban. "Ő magától értetődően művelt és úgy európai – írja –, hogy nem emlegeti Európát, vagy ha véletlenül emlegeti, nem kell görcsösen a pusztára gondolnia ... Nem apostola a játékainak, a szellem nagy látványosságai előtt nem csodálkozik, ha idekerült. Nem ébresztő, nem írástudó, nem tanú. Kellemesen személytelen író, a szellemi magatartás nálunk szokatlan eleganciájával. Huszonnégy éves, s idegen könyvek között nőtt fel, és természetesnek tartja, hogy azzal foglalkozzék, amivel a világon a legértelmesebb emberek." A lelkesedő és elutasító kritikák szinte kivétel nélkül visszhangozták Németh Lászlónak azt a gondolatát, hogy a fiatal íróra elsősorban az "idegen könyvek" hatottak, hogy műve – mely Szerb Antal szerint a magyar kultúra jelentős pillanata, Halász Gábor szerint pedig "kísérteties támadás a magyar realista regény ellen" – a regény válságának egyik érdekes, jelentős terméke. Babits úgy emlegette, mint a magyar Ulyssest, elborzadva forgatta a bekezdések nélkül nyomtatott "kásahegyet", s úgy érezte, bárhol üti is fel, minden oldalon hét-nyolc Proust-könyvre való anyag van összehalmozva. Halász Gábor inkább a Proust utáni korba sorolta a Praet. Ebben a korszakban "öncélú lett az újságokkal kísérletezés". Az "új regény" legfőbb hibájának azt tartotta, hogy a módszer hatalmasodott el, s bűvészmutatvánnyá vált Joyce-nál, "nehézkessé Italo Svevónál, vagy megújulást tettető régi irodalmi játékká, mint Gide-nél és egyes angoloknál, kezdve kitúrni a regényből mindazt, amit eddig szerves alkotórészének éreztünk, időt, jellemet, meseszövést".

De hasonlít-e valóban mindezekre a ma már szinte teljesen befogadott irodalmi nagyságokra hatalmas regénye (ha egyáltalán illik rá ez a hagyományos műfaji kategória)? Mi köti a Praet a sokat emlegetett Ulysseshez, mely mélyen belégyökerezik az angol hagyományokba? Szentkuthy regénye – hogy újra {200.} Németh Lászlót idézzük – magától értetődő természetességgel beszéli az európai nyelvet. S hiába keresnénk benne a kor regényének legkedveltebb elemét, a csodát, az álmot, ha csak az nem csoda, hogy ezt a művet nem az író írja, azaz mintha nem ő írná, hanem Leville-Touqué, ez a mitológiai lény, "s Szentkuthy csak az ő kiválasztott embere, akin keresztül Leville-Touqué mítosza megnyilatkozik" (Hamvas Béla).

A Prae – és ezt Babits is, Halász Gábor is nagyszerűen megérezte – valóban "hadüzenet" volt. Kihívás minden ellen, amit eddig regénynek hitt a közvélemény. Mindennel szemben, ami megszokott és természetes volt. Egyetlen mozdulattal el akarta söpörni az egész hagyományt: a megkötött teret, az idő egymásutániságát és a jellemek szilárd kontúrjait, helyükbe hozva a szinkróniát, megkísérelve a lehetetlent: megragadni vágyva azt a percet, azt a pillanatot, amikor minden, ami most jelen van, "prae" volt, az egyidejűségből kitekintve az előidejűség felé, a kettőt egymásba bogozva, csomózva, a mindent megelőző állapotba belehelyezkedni vágyva.

Ez persze filozófiai képtelenség. De a művészet mindig a lehetetlent kísérti, s akkor emelkedik igazán magasra, amikor még nem járt utakra talál. Vágya a "Nagy Szintézis és a Nagy Summa", ahogy azt az Ulyssesben is érezte megvalósulni. Ezért is fordul érdeklődése a betetőzök felé, ezért kutatja titkukat, mint Goethéét az Arc és álarcban (1962), Lutherét és Cranachét a Hitvita és nászindulóban (1960), Mozartét a Divertimentóban (1957), Haydnét (1959) és Händelét (1967) azokban az "életrajzi regényekben", melyek furcsa módon szinte teljesen kívül estek az irodalmi érdeklődésen (talán azért, mert a Haydn- és Händel-életrajzot is a Zeneműkiadó adta ki). S amikor teljességgel nem sikerül lényük legmélyére hatolnia, talán ezért ejti el, ezért fokozza le őket egy ironikus fintorral. (Bár az sem mindegy, hogy kit: mert Goethe kikezdhetetlenül nagy marad, míg a megalkuvó, tehetségét áruba bocsátó Cranach viszont operettfigurává silányodik.) De egy-egy vallomása azért azt igazolja, hogy nem tud szabadulni bűvkörükből, lénye és művészete szerves részévé asszimilálta őket, mert mindegyikükből azt hallja ki, amire maga vágyik. Milyen árulkodó, amit Az egyetlen metafora felé című munkában Goethe költészetéről ír! "Goethe összes verseit olvasom, időrendben, most az 1814 és 1822 közöttieket. Örök probléma, örök nyugtalanság, melynek egy központja van nyilván, ti. költő volt-e vagy sem. Valami különös keveréke a kínos kielégületlenségnek és mámornak van abban, hogy itt az ember a természet és művészet tényeit állandóan hánytorgatva, érintve látja, de nem kidolgozva, végigélve, hanem csak úgy, 'felhasználva'." – S egy másik jellemző vallomás, melyből nem nehéz megint saját ars poeticájára ismernünk: "a lét minden cikkét a káosztól emlékkönyvig állandóan napirenden tartja, trivialitás és enyhén merengő nihilizmus között egyensúlyozva".

A mindentudás vágya, mint a mesékben – ez Szentkuthy ideálja. Joyce-ról szóló tanulmányában a művész ihletének forrását ezen a vidéken keresi, amikor az Ulysses "vérrokonságáról" írva a halandzsás mesekönyvekről s a kalandos, fantasztikus trükkfilmekről ír. Az Orpheus tündéri bábjátéka nemcsak a barokk regény monumentális epikumából eredeztethető, hanem a középkori misztéri{201.} umjátékokból is, s azokból a pajzán kísértethistóriákból, melyeknek oly sok változatát ismeri a magyar néphagyomány. "Nem erkölcstelen-e – kérdezi az író a Westöstlicher Divan olvasása közben – egyszerre ébreszteni az emberben a vágyat valami közmondásokban beszélő, paraszt-axiómás, higgadt common sense után, – s ugyanakkor az éj, az orfikus misztérium, az anarchikusan giccs – (tehát igaz) Kelet után?" De nem ugyanezt a kettősséget, hármasságot, s ki tudja hányszoros ellentétet valósítja-e meg ő is regényeiben?

Épp e sokirányú érdeklődést, az ellentétek szimultaneitását érzi ő – akit Halász Gábor a realizmus megsértése miatt marasztal el leginkább – a realizmus megvalósulásának. Regényelméletének és művészetelméletének egyik döntő pontja ez. Érdemes hát részletesebben idéznünk, amit Joyce-tanulmányában a realizmus értelmezéséről ír: "Joyce mindenekelőtt realista ... ennek egyik motívuma egy kegyetlenül tudományos érdeklődés a vér, a penészgombák, a lélek perverziói, a test ronda, de mégiscsak Dame Nature kosztümjéhez tartozó váladékai iránt ... Realizmusának másik összetevője: kiirthatatlan vallási emlékei – azok az írországi jezsuiták, akik nevelték, nyugodtak lehetnek, hogy az ő Young Man-jük ... nem marad kitéphetetlenül (és átkozódva) katolicizmusába belegyökerezve. És így Joyce veszett realizmusa a gyónó ember realizmusa egy középkori szellem féktelen anyaggyűlöletével – mert hiszen az anyag csak kettő a szemében: bűn és halál, a kárhozat és a feketehimlő sátáni dzsungele. Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán." Ez az író önvallomása, legszemélyesebb ars poeticája, magában foglalva azt a paradoxiát, hogy míg olvasói és kritikusai szerint egyre messzebb távolodik attól, amit a közízlés realizmusnak tart, ő egyre közelebb kerül a lelkében kialakított – tagadhatatlanul egyéni módon értelmezett –realizmus-modellhez.

Egyik legérdekesebb, legszellemesebb, sok tekintetben igazságtalan tanulmányában, melyet az új regényről írt, részletesen kifejti a maga regényelméletének lényegét. Azért rója meg Robbe-Grillet-t, mert "elfelejti, hogy a regény gyönyörűségre (kéjesre vagy keservesre) született (a szerző jogos önkifejezési szándéka mellett) ... a regény valóság is, de műalkotás is, van benne artificium, ahogy például az egész operaműfaj az". Amikor a festészet, a zene és az irodalom "köre bezárult" – legalábbis ugyanebben a tanulmányában ezt írja –, csak ezen az úton lehet kitörni a bűvös körből: megpróbálni az olvasó "kéjes vagy keserves gyönyörűségét" szolgálni. S hogy e gyönyörűség írójának is gyötrelmes és fölemelő (mint ezt Halász Gábor írta egy másik kritikájában Az egyetlen metafora felé című írásról)? Az csak növeli igazságértékét és szándékának tisztaságát.

Miközben regényeiben az embertelenség és az emberi kisszerűség orgiájának, haláltáncának és burleszkjének lehetünk tanúi, az író kérlelhetetlenül elítéli mindazt, amit az ember ellen valónak érez. Ugyancsak az új regényről írt eszmefuttatásában hevesen bírálja "az "Existenz-Nihilista" Beckett-et, mert minden mondata tudatosan értelmetlen, itt átok vár mindenre és mindenkire".

{202.} A Szent Orpheus breviáriumának (1939–1942; 1973–1974) egyik részletében a kései Tacitus "portré-perverzitását" ostorozza, mert az sem képes teljes és hiteles képet adni az emberről. Az Orpheust különben is emberközpontú, az emberi jövőért írt műnek szánta – s ebben a vonatkozásban többi alkotását is elfogadhatjuk a Breviárium egy-egy variánsának: "Célja – amint egy hallatlanul tömör vallomásban írja – a legfélreérthetetlenebbül humanista cél: a kultúra minden változatán, tudományok és mitológiák minden ígéretén és csődjén, a legtávolabbi korszakokon és a legmesszebb eső tájakon, a lélektan rengeteg, de mégis véges árnyalatain túl levő embert keresi: hogy mindebből a mögötte maradt élménytömegből mi marad? Mi használható fel a jövőre? Mi benne az idők játéka, és mi a nélkülözhetetlen lényeg, esetleg pozitívum?" Amikor ezt a néhány soros summát írta, ez a jövőre utalás csöppet sem volt divatos – írja Vas István –, legkevésbé a mi nemzedékünkben, amelynek legtöbb kiváló tagja, védekezésül a jelen förtelmének behatolása ellen, teljességgel a múltba, az emlékekbe merült, s a jövőnek a gondolatától is eltökélten elfordult. Ha tehát a jövőre utalt, abban semmi előírásszerű jövőbemutatás sem lehetett, csak a komoly szándék: leszámolni a múlttal, és nem is a közelmúlt mocskával, hanem az emberi kultúra legszebb legendáival.

E leszámolást, illetve illúziórombolást segíti-szuggerálja a művek megformálása, a kompozíció, melyről elborzadva, mint öncélú tenyészetről írt Halász Gábor, "a közvetlen és szabad képzettársítás illúziójaképp" méltatta Hamvas Béla, a "részletlátás", a tárgytól szinte független "perspektíva" megvalósulásaképp Németh László.

Szentkuthy sosem tagadta, hogy a regényírónak, ha újat, igazán újat akar hozni, nyelvében, szerkesztésmódjában is újítani kell. Mi sem idegenebb tőle, mint a régi forma iránt való nosztalgia, melyet oly sok változatban lehet kimutatni, tetten érni korunk újítóinál. Ő valóban a részleteket látja, mégpedig a térnek egy olyan magaslati pontjáról, amely független az eseményektől, mintha szirtfokról figyelné a lába alatt hullámzó tengert, mely hol egyik, hol másik arcát mutatja neki. Ez a tenger – az egész történelem – a maga kisszerűségében, esendőségében, mégis tele emelkedettséggel, derűs epizódokkal, melyeket olyan csapongó leleménnyel kelt életre villódzó humora. A humor az ő szemléletmódja szerint egyet jelent az antisznobizmussal. Ezért értékeli olyan nagyra Queneau regényeit, s ezért szemléli – és szemlélteti – úgy a történelmet, mint kavargó burleszket, amelyben a legkeservesebb szenvedéseket, a legszörnyűbb eseményeket is humanizálja a humor bölcsessége.

Ehhez persze szüksége van a nyelv megújítására is. Már a Prae, de még inkább a Szent Orpheus breviáriuma azt mutatta, hogy tudatosan törekszik az epikai nyelv átlirizálására. A művek legszebb lapjai – egy-egy elmélkedés vagy leírás – sokszor az irodalom ősi korszakába utalnak vissza, amikor nem vált el egymástól a költői és prózai nyelv. "A nyelvvel való játék a költő legigazibb igénye!" – ez Szentkuthy Miklós egyik alaptétele. Másutt meg épp a ráció nevében próbálja igazolni a költői lelemény és a szeszélyes képalkotás jogos voltát. "Éppen a ráció nevében (Joyce: minden látszólagos bolondériája mellett kőnél keményebb racionalista), épp ennek {203.} a Rációnak a nevében vetődik fel a tény (vagy kérdés), hogy például egy szójáték racionálisabb képe-e a reális világnak, mint holmi ordas szándékkal egyoldalú ráció? Bölcsődében is tudják, hogy ennek semmi köze holmi (valóban síri csontoknál porladtabb) irracionalizmushoz."

Monteverdi, aki egyszerre volt a "kegyetlen értelem" és a "szinte határtalan érzelmesség" embere, operai tárgyat keres az Orpheus második füzetében. Ezért kezdi Tacitust olvasni, amelyből megtalálni reméli az egyszerre értelmi és érzelmi valóságot. Mert a kettő együttese, egymásra rétegzettsége és egymásba játszása ugyancsak fontos eleme Szentkuthy regényszemléletének. Mivel a teljességre törekszik: szüntelen ellentétpárokon, azok szintetizálásával és lebontásával építkezik. Az értelem és érzelem kettőse mellett ilyen visszatérő gondolati pólusa műveinek: a mítosz és a valóság. "A nagyon emberies ember – írja az Eszkoriálban – számára (vagyis olyannak számára, aki mindig az álom kettősségében élt: sensitive plant volt minden érzéki zizzenetre, s közben az egzisztencia legáltalánosabb félelmei és gyönyörei hullámoztak alá) sosem volt különbség mítosz és valóság, apró életi kalandok és nagy vallási rítusok között: hiszen a mítosz nem több (s épp ezért a képzelhető legtöbb), mint a valóság, kísérteties pontossággal a maga azonosságában. Fa equale fa: itt istenek születése és élettere."

Majdnem mindegyik művében azonos értékű egymással, felcserélhető a kettő. Vagy nem mítosz-e (mítosz is) a Szent Orpheus breviáriuma, s a művészet csonthéjából kibújtatva – egzisztenciálisan – nem a legkeservesebb valóság-e, amit szándékában van kifejezni, hogy tudniillik a történelem nagy eseményei mögött is állhatnak kisszerű emberi indítékok? Ugyanilyen ellentétpárja az álom és a valóság, a halál és születés, a múlt és jelen.

A Szent Orpheus breviáriuma vitathatatlanul Szentkuthy Miklós fő műve, még akkor is, ha (az Angyali Gigi – 1966 – kivételével) mindegyik regényét felfoghatjuk úgy is, mint az Orpheus egy-egy töredékét, vázlatát. Alapvetését – két dimenzióban is – már Az egyetlen metafora felé tartalmazza. Ennek első caputja az alkotást létrehozó mániáról szól, amely a világ gazdagságának és kiismerhetetlenségének láttán támad fel a művészetben: "Ezek a vonalak, a pazarló precíziónak ez a fantasztikus gazdagsága – ezek azok, melyek az imitációvágyamat mániává fokozzák. Catalogus Rerum, Jelenségek 'Jegyzéke' – ettől a legősibb vágyamtól aligha fogok szabadulni."

A második caput ugyanennek ellentétét mondaná el: az alkotásban rejlő játékosság, az imitáció kiemelésével: "Az örök játék: megismerni a világot – megőrizni a világot. Mikor az imitáció izgat: vajon az érzelgős halálfélelem, a nagypapás bibeloterie vezet-e, avagy valami univerzális tudásvágy, fausti gesztus? Te kis fű, itt a tollam mellett, egy önző pillanatom kecses mulandóság pecsétje vagy-e, léhaságom kis tanúja – avagy a természet egy megismerendő titka?"

Erre a két gondolatra épül fel – a jelenségek szenvedélyes kutatásának igényével és a játékos imitáció módszerével – Szent Orpheus breviáriuma, ez a hatalmas, gondolati gazdagságában és terjedelmében is elképesztő arányú mű, melyet éppúgy felfoghatunk egy laza szálakkal egybeilleszthető barokk regénynek, mint egy filozófiai Ezeregyéjszakának, de alighanem mindkét megközelítési mód lényegesen {204.} kevesebbet árulna el a szerző szándékából s a mű impozáns anyagából a valóságosnál.

Szüntelenül ide tért vissza. Mikor évek hosszú során át inkább a történelmi regény és a "zenei életrajz" megírására tett kísérleteket, akkor is tulajdonképp az Orpheuson dolgozott. S amit Az egyetlen metafora felében oly gunyorosan ír, hogy tudniillik szeretné ugyanazt a női arcot különböző helyzetekben látni, azt teljes komolysággal valósítja meg – és éli át – az Orpheustól kezdve: hiszen alakjai lényegében változatlanok – hívják őket Monteverdinek vagy épp II. Szilveszternek, Cranachnak vagy Händelnek –, csak a történelmi helyzet, az adottságok alakulnak körülöttük, szivárványló változatossággal, de bizonyos időtlenségben, ha ugyan szabad időtlenségnek nevezni az idővel való szuverén és szándékos játékot.

Egyvalami állandó csak ebben a gazdag vegetációban: a zene. Attól a pillanattól kezdve, hogy Szentkuthy Miklós meghallotta Hubermann csodálatos hegedűjátékát, s megpróbálta papírra vetni érzéseit, újra és újra megkísérli a lehetetlent (vagy a majdnem lehetetlent): szavakba foglalni azt, amit a zene jelent, s a szó hangalakja, belső ritmusa és jelentése révén megvalósítani azt az ívet, amit a melódia hordoz. E törekvésének ragyogó, bravúros megvalósítása a Divertimento, melyben Mozart – a jelek szerint legkedvesebb zeneköltője – életének krónikáját mondja el. A "divertimento" a zenei csevegés, az ötletek villódzásának műfaja volt – egészen Mozartig. Ő telítette a szórakoztató műfajt néhol megrendítően lírai elemekkel, vallomásos kitérőkkel, mint a híres Esz-dúr hangneműben, amely a műfaj mindmáig legtökéletesebb példája, a mozarti derű és szenvedés tökéletes kifejezője. Ebbe az egy Divertimentóba, mely mintha egy versenymű szólamait előlegezné, belefér a teljes élet, s aligha véletlen, hogy Szentkuthy Miklós – aki annyira a teljesség igézetében él – épp ezt a címet adta életrajzi regényének. Mozart alakja, élete, ez a tragikus, beteljesületlen s mégis oly magasra ívelő pálya amúgy is alkalmas témának igérkezett: maga a kor, mely merev szokásai mögött az elszabadult ösztönöket palástolgatta, kedvenc vadászterületeinek egyikéül kínálkozott. S Mozart alakja megint egy izgató ellentétpárt rejteget: ifjúkori és későbbi évei szinte kibékíthetetlennek látszó ellentmondását. Vajon mit őriz meg lángolásaiból, eszményeiből? Megőrzi-e őket, vagy szép lassan enged az élet nyomásának, s megalkuvóvá válik, mint a Hitvita és nászinduló központi alakjai?

De Mozart "sebezhetetlen". És a maga módján nem lehet megsebezni "Doktor Haydn"-t és Händelt sem. Őket óvja-védi a zene. Ez teszi őket tisztává, ez koordinálja életüket és művüket. A zene, melynek legtökéletesebb darabjai talán nem is az operák. Szentkuthyt mégis ez a műfaj izgatja leginkább, s ez ismét természetes: az opera nemcsak zene, hanem színház is, mint ahogy az író szemében tulajdonképpen színház az egész történelem is. A Mozart-regényben azonban sikerült elfeledtetnie, hogy elsősorban a színpad és a bábfigurák izgatják termékeny fantáziáját. Mert itt megtalálta az eszményi hőst – akit az egész Orpheusban hiába keresett –, s ő adta hozzá az adekvát formát, hiszen a Divertimentóból az értő fül kihallhatja a zenei tételeket is, melyek kibúva kötöttségeikből, ezúttal egy irodalmi műalkotásban revelálódtak.

{205.} A Divertimento kétségtelenül leginkább "életközeli" regénye. "Az Élettől lehet távolodni – az élethez, a valósághoz lehet közeledni" – írja Az egyetlen metafora felében, s máris tiltakozik, hogy e meghatározások pontatlanok, közhelyek. Sokkal inkább értékesnek és érthetőnek véli az élettel való találkozás állapotát, amikor szinte "átfolyatjuk" magunkon az életet, a jelent és a múltat, a történelmet és a paródiát. (Ezt a sajátos látószögű életszemléletet a II. Szilveszter második élete reprezentálja leginkább.)

II. Szilveszter – de a Szent Orpheus breviáriumának valamennyi központi alakja, kik hol felszínre bukkannak, hol lemerülnek az események zuhatagában – erre a jelenségeken és eseményeken túli lényegre összpontosítja figyelmét. S ha lehántjuk az Orpheusról a groteszken villódzó külsőségeket – melyek inkább az író félelmetes történelmi és filozófiai tájékozottságának bizonyságai –, ha elvonatkoztatunk a tudatosan alkalmazott, épp az időtlenséget hirdető, azt aláhúzó anakronizmusoktól és nyelvi játékoktól – amelyek tán a meghökkentés vágyából is táplálkozhatnak?–, megmarad a mű morális mélysége, az a szándék, melyet szép vallomásában így fogalmaz meg: "Ez volt az igazi ölelés – a kis cselédről szólnak e szavak, aki megtámasztotta a pápa anyjának fejpárnáját –, a szeretet a karból átsütött a párnán, virág a lombon, Nap a felhőn, Jézus lámpateste a sír feltámadásfedelén; ez, ez volt az ölelés, szeretet, jóság, segítés, a gyöngédség ereje. ... Ezt a kart kell lefesteni ..., amely a Gondviselés földi orgánuma, az egyetlen realitás a mi délibáb-pojácáskodásunkkal szemben."

A Szent Orpheus breviáriumában, de más műveiben is érezhetően pesszimista az író világszemlélete. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem hisz az eszményekben. Németh László védte meg elsőnek Szentkuthyt a dehumanizáció vádjától, s nyilvánvaló, hogy a játék és az irónia mögött egy szilárd és tudatosan felépített filozófiai rendszer rejlik, melynek legerősebb tartópillére a hit. Nem tételes hit, de hit (ugyanaz a bonyolult, keserves buktatókon és lázas felemelkedéseken át is megőrzött hit, amiről Joyce-szal kapcsolatban írt), amely a szereteten, embernek ember általi megmenthetőségén alapszik. A többi csak álarc. Egy csodálatosan sokoldalú tehetség alakváltozatai, s ezek lényegét nem az Orpheus történés-rétege rejti, hanem az árvaságnak és a reménynek az a meg-megújuló harca, amely az író egész életművén végighúzódik, s amely egyre nyilvánvalóbban a jó győzelme felé mutat.

"Az élet legősibb princípiuma a színészi" – ezt a Széljegyzetek Casanovához "Lectió"-jában olvashatjuk, de rögtön utána ezt is: "Hát még a művészi! A legmélyebb, a legmagányosabb is." Igen, nála a művészet elképzelhetetlen színház nélkül, s a kettő – maga az élet. Mihelyt valamelyik túlzottan előtérbe lép, felbomlik az egyensúly – mint az Angyali Gigiben –, s rendszerint az életszerűség vallja kárát. Mert Szentkuthynak az a legnagyobb paradoxiája, hogy életközelben válik életidegenné, s mihelyt egy könnyed mozdulattal túlrepíti magát a tér és idő nehézkedési törvényein, egyszeriben humánussá és életszerűvé válik. Az élet színessége és az absztrakció – ez is jellegzetes ellentétpárja művészetének, erre építi fel a Casanova-részt –, s amíg színes, sokkal teljesebb, mint amikor absztrahál.

{206.} Ritka az olyan hatalmas szándék, amely írásban próbálná kifejezni az abszolútumot. Szentkuthy megpróbálta. "A művész irtózik az alkotástól – írja Az egyetlen metafora felében –, ő a meglevő rég-kész tények felé rohan, igyekszik azokhoz (virág, víz, Hold stb.) hasonlóvá lenni, amennyire lehet."

Szerencsére az író nem tudott azonosulni a természet tárgyaival, bármilyen gazdag változatosságban ábrázolta is őket. Ember maradt, kezében a félig mondott breviáriummal, hallgatva, válaszol-e szavára a sokszor megkísértett Abszolútum.