{259.} THURZÓ GÁBOR (1912–1978)

FEJEZETEK

A Belváros szívében született (családi neve: Rutterschmidt Károly). Apja korán magára hagyta a négy fiúgyermeket egyedül nevelő anyát, aki az író regényeinek és elbeszéléseinek egyik legpoétikusabb szereplője lett. Az "apahiány" meghatározta életformáját és létének minőségét is. Ő is az élet teljességének ábrázolását célul tűző családregényekkel, az Előjátékkal és Az adóssággal próbálta kiírni magából fiatalságának egyik döntő élményét, a hagyományos életkeretek fölbomlását, a "régi Belváros" csendes, nyugodt, patriarchális közegének megszűnését. Élete végéig makacsul és elkötelezetten vallotta magát a Belváros írójának, Belváros és vidéke (1977) című könyvében nosztalgikus felhangokkal, az ő művészetében meglehetősen ritka ellágyulással idézte vissza a hajdani szokásokat, utcákat, tereket, embereket, kitágítva a szociográfia kereteit, lebegő költőiséggel vonva be a kérlelhetetlen tényeket.

Nemzedéktársaival együtt az epika hagyományos kereteinek megújítási lehetőségei foglalkoztatták. Míg azonban a harmadik nemzedék íróinak többsége a francia irodalom új alkotásaiból, Mauriac kérlelhetetlenül kemény, a bűn és a kegyelem meg-megújuló harcát ábrázoló regényeiből és André Gide formabontónak hitt kísérleteiből merítette ösztönzéseit, számára többet jelentettek Virginia Woolf (legszívesebben az Orlandót olvasta) és Evelyn Waugh művei. Regényeinek és elbeszéléseinek szabálytalan időjátéka, szokatlan témái olykor nagy megrökönyödést keltettek. Ő írta irodalmunk első olyan regényét, Nappalok és éjszakák (1944) címmel, amely kendőzetlenül mutatta be két férfi homoszexuális kapcsolatát. Ez a felizzó, vágyakból és reményekből, boldogságból és boldogtalanságból szőtt paradox kapcsolat az európai regényírásban nem volt új, nem is volt szokatlan, de az erkölcsi vonatkozásban puritán hazai irodalomba új – erősen vitatható – minőséget hozott.

A harmincas évek végén az Élet szerkesztőségében dolgozott, és sokat tett a biztató kezdetek után kifáradt lap színvonalának megújításáért. Szívesen karolta fel a fiatalokat, elsők között ismerte föl például Pilinszky János kivételes tehetségét. A háborús években részes volt az Ezüstkor indulásában, majd a felszabadulás után az újrainduló Vigilia szerkesztőbizottságának volt a tagja.

Thurzó Gábort – talán épp az Élet és a Vigilia körében való működése miatt – gyakran nevezik neokatolikus írónak (amennyiben e fogalom használatának egyáltalán van bármiféle létjogosultsága). Valójában inkább azt az irodalmi hagyományt folytatta, amelyet Kosztolányi Dezső teremtett meg, s Márai Sándor műveit nagy sikerrel a harmincas években. Egyszerű élettények, hétköznapi figurák, szürke, valami újra, szokatlanra váró emberek adták írói nyersanyagát, előadásmódját pedig mindinkább és mind karakterisztikusabban az egyes szám első személyes narráció jellemezte, amelyben kiteljesíthette különben gátlásos, nehezen oldódó egyéniségét.

Olthatatlan szenvedéllyel vonzódott a színházhoz (drámaírói működése is jelentékeny). A felszabadulás után a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház {260.} dramaturgja lett, s kitűnő érzékkel figyelt fel az új színpadi törekvésekre (itt játszottak hazánkban először Miller- és Anouilh-darabot). Dramaturgiai tevékenysége egyéb vonatkozásban is termékenyítően hatott munkásságára: megtanult az élénk, csattanóra kihegyezett – épp ezért néha felületes – dialógusokkal élni, s regényeinek, elbeszéléseinek mind több szereplőjével kapcsolatban támadhat olyan érzésünk, hogy a színpad ünnepi fényeiből léptek a kisszerű, hétköznapi életbe.

Írásművészetét kezdettől jellemezte, hogy indulatai vezérelték egy-egy figura vagy történelmi helyzet ábrázolásában, épp ezért a leleplezésben a legerősebb. A szakítás gesztusa és a múlt káros öröksége kendőzetlenül nyílt ábrázolásának szándéka vezette a Bárány az akolban (1949) című elbeszélésének megírása közben is. (Később ezzel a címmel elbeszéléskötete is megjelent.) Ebben a két világháború közötti katolikus diákszervezetekről rajzol megsemmisítően ironikus képet, azt is érzékeltetve, hogy ezek elsősorban nem a hit fejlesztését tartották vezéreszméjüknek, hanem a társadalmi érvényesülésre, a "hatalom átvételére" készítették föl középosztálybeli tagjaikat. Abba a néhány órába, amelyet az egyes szám első személyben beszélő főhős az Emericana összejövetelén tölt, belesűríti egy korszak díszleteit és jellemző törekvéseit: a királypárti ömlengéseket, az urambátyámos kedélyeskedést és a leplezetlen törtetést. Ebbe a vonulatba tartozik egyik legismertebb novellája, Az oroszlán torka (1949) is. Az elbeszélés – amelyből televíziós film és színdarab is készült – a háborús bűnös volt miniszterelnök és gyóntatója utolsó éjszakáját idézi vissza, s elsősorban erkölcsi nézőpontból veti fel a kérdést: "lehetséges-e úgy megnyerni a világot azokban az években, hogy az ember lelke ne vallja kárát?" A gyónó gyóntatóját teszi felelőssé, hiszen ő adta annak idején a feloldozást tetteire, s Kornélban, a gyóntatóban fenyegető erővel tudatosodik egyfajta erkölcsi nézőpont, a "tudomásul vétel" csődje. A hallgatás felelősségének kérdéskörét járja itt körül az író, a Gruppe 47 alkotóihoz, elsősorban Heinrich Böllhöz hasonlóan. S hogy a hajdani és a végső feloldozás vagy a "szabad akarat"-ra való hivatkozás mindkettejüknek csak látszólagos megnyugvást hozhatott, az a tény is jelzi, hogy a gyóntató maga is elkíséri a kivégzőosztag elé lelki gyermekét, mert úgy érzi, vele együtt ő is megérett az ítéletre.

A Bárány az akolban, Az oroszlán torka s a velük nagyjából egy időben született, elnagyolt kisregény, az Akár a vízözön (1949) epikájának egyik döntő, később új és új változatokban visszatérő kérdését exponálják: érvényes-e a feloldozás, bocsánatot nyerhetnek-e egy adott pillanatban bűneink, ha a gyónás pillanatában is tudjuk, hogy újra elkövetjük őket? Ezt a teológiai vonatkozásban is rendkívül bonyolult problémát Thurzó egyénileg is kínzó élességgel élte át, de volt ereje és tehetsége, hogy általánosítsa és nemzedéke hasonló kérdéseket felvető regényeivel (Kolozsvári Grandpierre Emil: Szabadság, Rónay György: Az alkony éve, Sőtér István: Bűnbeesés) azonos színvonalon és intenzitással ábrázolja. Ezt a fájdalmas lelkiismeret-vizsgálatot az ő esetében is elmetszették az ötvenes évek, amikor íróként nem működhetett. Dramaturgiai megbízásokat vállalt, majd egy váratlan színházi siker, a Móricz Virággal közösen készített Rokonok új változata nyitott számára lehetőségeket: a filmgyárhoz került, s jobb-rosszabb forgatókönyvek átírása árán szerzett olyan új képességeket és rutint, amelyeket később saját {261.} műveiben is sikerrel kamatoztatott. A film világa azonban nemcsak pozitívumokat hozott a számára, hanem megerősítette az ábrázolásmódjában korábban is ott rejlő felületességet, elnagyolásra való hajlamot. Bár az 1956-ban megjelent Hamis pénzt "régi habozó, tiltakozó-gyanakvó élete" lezárásának szánta, ebben a regényben is (új kiadása 1967-ben jelent meg) tetten lehet érni némi kiegyensúlyozatlanságot, ami abból fakad, hogy kombinálta benne a történelmi és a fejlődésregény szempontjait. A műnek az a legjobb és legérzékletesebb része, amelyben nemzedéke pályakezdéséről rajzol képet (a Periszkóp című lapban nem nehéz a Perspektívára ismernünk), a harmincas évek eszmei bizonytalanságáról, szellemi zűrzavaráról, az egymás mellett élő és ható ellentétes gondolatokról, melyek között a főhős oly nehezen tud eligazodni. Végül egy németországi utazása, a Hitler-ellenes szervezkedésben való öntudatlan részvétele segíti hozzá, hogy tisztábban, egyértelműbben értelmezhesse ezt a világot, amely immár nem lehet otthona, közege többé. Mai szemmel a Hamis pénzt inkább azoknak a nemzedéki regényeknek a sorába helyezzük (Sőtér István Fellegjárása, Bóka László Zenekísérete és Kolozsvári Grandpierre Emil Tegnapja társaságában), amelyek e generáció tétova szellemi útkereséséről rajzolnak képet.

1949-ben írt elbeszéléseinek világát fejlesztette, tágította tovább A sóbálvány (1957) című kisregényben (melynek filmváltozata a Karlovy Vary-i filmfesztiválon nagydíjat kapott). Ebben is a "jóra való restség" kérdéskörét elemzi, mégpedig kitűnő írói leleménnyel: Margittai Ferit, a háborúban elesett főhőst ugyanis nem látjuk személyes valóságában, csak vénkisasszony nővérei beszélnek róla, mégis mindvégig körülötte és az ő sorsa körül bonyolódik a cselekmény. (Ezt a módszert legkiérleltebb formájában A szentben valósította meg, ahol Gregor István úgy lesz főszereplő, hogy már régen halott.) Jóllehet A sóbálvány inkább csak részleteiben sikerült, mégis fontos fordulatot sejtet, hiszen erős kontúrokkal jelenik meg benne a jelen is, amely immár nemcsak díszlet, hanem a múlttal kapcsolatban állást foglaló szereplők érzelmeinek és gondolkodásmódjának meghatározója.

Múlt és jelen metszéspontján született egyik legismertebb elbeszélése, az Amen, amen (1959) is. Az elbeszélő jelen: 1956 októbere és novembere, azok a tragikus események, amelyek megszűrve, mégis érzékletesen jutnak el egy nyugalmas, régi, belvárosi házba. Itt él Dr. Schay, "ápolt, fehér bajuszú, finom, pici öregúr" a feleségével. Hajdan jeles közéleti férfiú volt, ahogy azonban tipegő lépteivel végigjárja az alakuló-szervezkedő pártok ideiglenes otthonait, rá kell ébrednie, hogy rá – és arra a világra, amit képviselt – nincs többé szükség. Fölösleges voltát, a jelenség időszerűtlenségét egy nagyszerű, "színpadi" jelenettel tudatosítja az író. Megszólal végre a telefon, Dr. Schay rohan a készülékhez, és méltósággal bemondja valamikori címeit, aztán egyszerre összeomlik: munkahelyéről, a fatelepről keresik, azzal a hírrel, hogy beválasztották a munkástanácsba. Az amen harangszava nemcsak Dr. Schay fölött kondul meg, hanem vele együtt egy meghaladott, feledésbe merült világ fölösleges rekvizítumai fölött is. Neki már nincs ereje és lehetősége, hogy feltegye azt a kérdést, amit A blokád (1958) című elbeszélésben exponál az író: "Huszonöt évet szalasztottam el, ostobán, önzőn, közömbösen. Mondja, ha nagyon szaladok, utolérem még?"

{262.} Mintha erre az elharapott kérdésre válaszolna következő műveivel, elsősorban novelláival, melyek közül időszerűsége miatt kiemelkedik az 1958-ban írt Négyen a harminchatból (Záróra címmel játszotta nagy sikerrel a Vígszínház) és az 1962-es A rászedettek. Az előbbi a karrierizmus természetrajzát fogalmazza meg, központi alakja Tormos, a professzor, aki minden kiélezett helyzetben "kivár", s maga helyett másokat tuszkol előre, mígnem az események megnyugvása után előmerészkedik és szerepet vállal. Ez a szerep azonban sosem rokonszenves, hiszen megalkuvás és gyávaság a fő pillérei s önzés az összetartója. Tormos nem igazi, nagyszabású bűnös, csak kis, de annál veszélyesebb lélekrontó, aki vészes érzelemhiányban szenved, így jogosnak érezzük, hogy végül is alkalmatlannak minősítik arra, hogy a fiatalságot nevelje, s egy kutatóintézetben helyezik el. A rászedettek főhőse Bognár tanár úr, szerzetestanár, akinek nevelési elvei törvényszerűen vezetnek az erőszak elfogadásához és gyakorlásához. E novellában szakított végleg a két világháború közötti középosztály mentalitásával, és a maga részéről is igazolta Paul Konrad Kurz a keresztény irodalom új korszakával foglalkozó tanulmányának megállapítását: "úgy látszott, hogy a régi, harcos kultúrkeresztény álláspont és a bibliai jelek szájbarágott értelmezése nem fedi többé a valóság nagy területeit." Ezeket az érintetlen területeket igyekezett feltárni és meghódítani Graham Greene – akihez Thurzót tudatosan szőtt szálak is kötik – és a hivatalos egyházzal radikálisan szakító Heinrich Böll. Az ő műveikkel tart rokonságot A rászedettek és Az elefánt című elbeszélés. Mindkettő az úgynevezett "keresztény kurzus" szemléletét és gyakorlatát leplezi le, kérlelhetetlen nyíltsággal, merész szókimondással.

Ezek az elbeszélések a narráció szempontjából is újat hoztak. Majdnem mindegyik "keretes": véletlenül egymásba botló barátok, osztálytársak elevenítik fel közös múltjukat, s bár a két idősík váltogatva van jelen, ezek élesen el is válnak egymástól, jelezve, hogy a múlt nem érvényes a jelenben, legfeljebb tanulságait – ezek többnyire negatívak – hasznosíthatjuk.

A hatvanas évek elején érzelmi vonatkozásban is igyekezett tágítani elbeszélő modorát. Ekkortól sokasodnak azok a kis lírai pillanatképei (Néni az ablakban. Angyalföldön), amelyekben megértő részvéttel, könnyes nosztalgiával rajzolja meg egy-egy magányos ember portréját. (Ilyen jellegű írásait később Tetszés szerint – 1969 – címmel gyűjtötte kötetbe.) Elégikus, tűnődő, reflexív-meditatív hangon mereng el emberi sorsok fölött, idéz föl hajdani emlékeket. Bár némelyik története – például a férfiszabó halálára írt "elégia" – megkapóan szép, mihelyt szélesebb távlatot kellene rajzolnia hősei mögé, mintha elbizonytalanodnék: a részvét és megértés ekkor még nem igazi terrénuma. Sokkal inkább elemében van, amikor ironikus tartással közelíthet egy emberi gyengéhez, amikor leleplezhet egy apró vétket, s szembenézhet az emberi gyarlósággal. Nem ismerte azt a szeretetet, mely két embert harmonikusan egybekapcsolhat. Ugyanakkor hőseinek tetteit és életét gyakran éppen ez a hiányérzet, a hiány betöltéséért vívott harc határozza meg. A József és Putifárné (1961) címmel egybegyűjtött négy kisregény legjobbikában, a Leningrádi éjszakákban aligha véletlenül hangsúlyozza oly nyomatékosan a kételkedés jogát. Eleve elvetett magától mindent, amiről úgy érezte, hogy készen {263.} kapta, s nem kellett megküzdenie érte. S ugyanígy vetette el a szeretetet is e korszakában, azt hivén róla, hogy évszázadok során elveszítette igazi tartalmait és emberi bensőségességét.

Nem egy nyilatkozatában hivatkozott Graham Greene-re mint példaképére. Abban is őt követte, hogy bűnös és elesett kisemberek kilátástalan küzdelmét ábrázolta, melynek virtuális végpontjában a megigazulás ábrándképe tűnik föl. Greene nagyon sok ujjgyakorlatot, szórakoztató regényt írt, melyekkel nem volt egyéb szándéka, mint egy kitalált helyzetet minél érdekesebbé tenni. Thurzó ebben is követője maradt. A József és Putifárné négy története közül három ilyen kitalált írás; az adja kohéziójukat, hogy hőseik mintha önmaguk elől is rejtegetnék legbensőbb énjüket, azokat az emberi értékeiket, melyeket kevesebb iróniával, több azonosulással bizonyára ki tudnának fejteni és meg tudnák valósítani. Ilyen kitérőnek érezhetjük A szégyent is (1961), amelyben látszat szerint az idősek és fiatalok örök ellentétét fogalmazza meg egy különös helyzetben, valójában azonban kiélezett, váratlan szituációkat teremt, és mintha kevesebb gondot fordítana a szereplők elhitető jellemzésére. Pedig kezében tartotta a nagy témát: megírhatta volna akár – és ezt néhol érinti is – a fiatalok felkészületlenségét és éretlenségét, melyet nem saját cinizmusuk okoz, hanem az, hogy az előttük járó generációk nem készítették föl őket az életben rájuk váró feladatokra. (A szégyen – melyből Hátsó ajtó címmel készült színdarab – abba a regénysorba tartozik, amelynek legjellemzőbb példái Kolozsvári Grandpierre Emil szórakoztató művei.) Jóllehet többször és szenvedélyesen tiltakozott azok ellen, akik regénye felületességét, periferikus témáját bírálták, ez a könyve a kor fontos kérdéseinek csak a felületét érintette. Más korban, más történelmi helyzetben, de szórakoztató regény a Biatorbágy (1960) is, melynek alapanyagából Merénylet címmel készült film.

1962 és 1965 között jelentős változás következett be magánéletében. Megnősült – felesége svéd lány volt –, s az új, szokatlan életforma, majd új munkahelye, a televízió látszólag elidegenítette az irodalomtól. Valójában maga is érezte, hogy mélyebbre kellene hatolnia, még őszintébben, érzelmileg is gazdagabban kellene felvetnie a múlt számára legfontosabb kérdéseit. Gyakran vívódott "fullasztó, kilátástalan" érzésekkel, s ezektől is egyetlen lendülettel akart szabadulni, amikor Svédországban nekikezdett élete főművének, A szent című regényének.

A könyv hátterében nemcsak egyéni válsága és életformaváltásának tényei sejlenek föl, hanem a katolikus világegyház egyik döntő eseménye, a Második vatikáni zsinat, illetve az az új, történelmi kiindulású teológia, melynek akkor Karl Rahner és Hans Küng voltak a vezéralakjai. Az ő műveiket Thurzó gyakran és szívesen olvasta. Választ remélt és keresett életének legfőbb, nyitott kérdésére: a bűn és a feloldozás viszonyára, s ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a zsinat vitái nyomán fölsejlett egy újfajta keresztény életszemlélet, mely nyitottabb a jelen történelmére, s kritikával szemléli a múltat.

A szent terve régóta foglalkoztatta, ezúttal az ötlethez kereste a modellt. 1949-ben a Vigiliában ismertetést írt a lisieux-i szent Teréz képének meghamisításával foglalkozó könyvről. Barátai, de ismeretlenek is arra buzdították, írja meg Kaszap István, a jezsuita kispap történetét, akit ugyan súlyos betegsége miatt eltanácsoltak {264.} a rendből, utóbb mégis szentté avatását kezdeményezték. Megszerezte Endrődy László Életet Krisztusért című Kaszap-életrajzát, az általa oly sok iróniával ostorozott "sekrestye-irodalom" termékét, áttanulmányozta a könyvben olvasható "csodák" leírását, majd pap barátai segítségével az 1945 előtti évek Kaszap-kultuszába ásta bele magát. Bár több ízben hangsúlyozta, hogy a regénybeli Gregor István nem azonos a tragikus sorsú Kaszap Istvánnal, e forráskutatás nyomán felhalmozott ismeretanyag mégis a hajdani "ügy"-höz kapcsolja a művet. "A történetnek és tanulságának – mondta egy beszélgetés során – ... titkolhatatlan kapcsolata van az egykori jezsuita novícius tragédiájával." S egy másik, nem kevésbé fontos vallomása, amely ugyancsak a regény forrásvidékére vezet: "Írtam egy regényt, megfogalmaztam mondanivalójából egy drámát. (Az ördög ügyvédje című színműről van szó. R. L.) A hitről és a hittel való visszaélésről szól a regény, a dráma is ... Azok közé kívántam állani, akik vállalkoznak a párbeszédre az egyház és szocialista rendünk között. Regényem mintegy hozzájárulás ehhez a párbeszédhez."

A szent (1966) egy nyomozás története. Benne az "advocatus diaboli", Vizniczei prelátus járja végig Gregor István életének állomásait, és a kegyes, cinikus, egymásnak is ellentmondó vallomások sűrűjében igyekszik megtalálni a választ: volt-e, lehetett-e szent a fiatalember, akinek reverendás fényképei későbbi, kegyes hamisítás nyomán születtek. Összegzését a püspöknek küldi el, ekkor azonban rá kell ébrednie: csapdába került, a háborús Magyarországnak szentre van szüksége, csodatevőre, akinek ujja intésére visszafordulnak a bombázó kötelékek. A hivatalos hatalom és a hiszékeny tömeg szentet sürget és remél az egyháztól, és a püspök ki akarja elégíteni e várakozást, amikor az ügyirat aktáit továbbítja a pápai nunciusnak, aki azonban "a háború vége előtt nem küldheti fel az iratokat Rómába". A püspök abban a nagy összecsapásban, melyben megpróbálja maga felé hajlítani a prelátust, meg is mondja, mi az igazi célja: "Előbb adom meg a császárnak, ami a császáré, s csak aztán Istennek, ami Istené. Ha jól idefigyeltél, értetted a különbséget. Nem és, hanem aztán."

A cinikus, teljesen összefonódott egyházi és "világi" hatalommal szemben Vizniczei prelátus elbukik. Engedelmeskednie kell, s a nyilvánvaló tények ellenében is teljesítenie kell püspöke kívánságát. De – és ebben rejlik tragédiája – elbukik a regénybeli Erdélyi atyával szemben is, aki vakbuzgón bizonygatja Gregor István életszentségét, s azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig nagy és nemes: a rendnek és az országnak szentre van szüksége. Az eszköz: megváltoztatni a tényeket, hogy Gregor István életének egyes állomásai sugárzóan tiszták maradjanak, hogy elenyésszen belőlük minden evilági és zavaró. A rend és az államhatalom nem idegenkedik a meglehetősen világi eszközök igénybevételétől sem: a prelátus hamarosan sejteni kezdi, hogy megfélemlített, olykor megvesztegetett emberekkel beszél, akik hovatovább maguk is elhiszik, hogy szenttel éltek együtt, mert így kényelmesebb, s nem kell gyakorolniuk a kételkedés sokszor kényelmetlen szellemi magatartását.

A kételkedés ellenpólusa az engedelmesség, egyéniségünk teljes feladása, amit Erdélyi atya (némiképp visszarímelve A rászedettek tanár hősére) vall ideáljának. {265.} Egy "homogén" emberképet lehet ezzel kialakítani, olyan magatartást, melynek fő mozgatója a szenvedések elviselése. A prelátus épp ez ellen lázadozik. Ő fölismeri, hogy a feltétlen engedelmesség az adott történelmi helyzetben voltaképp a fasizmussal való azonosulást jelenti, a tűrés és szenvedés pedig a világban a háború alatt tapasztalható rossz igazolása. Abban a nagy vitában, melyet Erdélyi atyával folytat – ami megszakítja a regény addigi előadását is esszéisztikus történelemfilozófiai narrációjával –, a prelátus a "belső szabadság" eszményét védelmezi, a kételkedés és különbözés jogát, a krisztusi devianciát.

A regény kompozíciója megint csak keretes. A temetőkertben indul, amikor egy verőfényes augusztusi napon pompázó virágok között készül teljesíteni küldetését a prelátus, szívében telve optimizmussal, derűvel, miközben a pályaudvarra éppen befut a búcsúsok vonatja, és szent énekeket hömpölyget a szél. A regény végén ugyanide tér vissza, megöregedve, belerokkanva az "advocatus diaboli" szerepébe, s szembetalálkozik Gregornéval, aki belehibbant a fia homloka köré képzelt mennyei dicsfény sugárzásába. A hajdani kert helyén "krátert", üszkös sebeket, megfeketedett csonka gerendákat lát. Gregorné elindult a romok közé, majd eltűnt; "a prelátus várt, hogy visszajöjjön, hívja. Vagy Gregor István bújjon elő a pusztulás alól. Azzal a dicsfénnyel, amit ő rakott rá."

Az írót szinte kezdettől foglalkoztatta az a kérdés, milyen az igazi hit. Nemcsak a tételes, hanem az általános értelemben vett hit is érdekelte. A hit természetét járja körül A szentben is, s igyekszik ellentéteiben megragadni. A prelátus – a regény legrokonszenvesebb alakja, akit érezhető együttérzéssel ábrázolt – így próbálja tisztázni mibenlétét: "az igazi hívő, szerintem, sosem adja föl magát, nem fogad el mintegy készpénzként mindent, szemben áll Istennel, védekezik ellene ... többre becsülöm a lázadókat, a testtel-szellemmel küszködőket, akik egyszerre a megnyíló pokol előtt állnak, és rajtuk áll: beleszédüljenek-e vagy sem. És a hitet, amely visszarántja őket, azt tartom igazi hitnek. Én mennyet és földet nem tudok kettéválasztani. Boldog lennék, ha sikerülne, de aligha lehetséges." Ebben a meghatározásban nem annyira az egzisztencializmustól megtermékenyült keresztény létszemléletet érhetjük tetten, mint inkább az írói önigazolást; amit korábbi elbeszéléseiben még mint a bűneink alóli feloldozást remélt csupán, itt maga adja meg saját magának, de nemzedékének is, mely Bernanoson és Mauriacon edzve mindig idegenkedett a "kegyelem gyanút keltő mechanizmusától".

Az alkotó, embertársaiért tenni tudó és akaró ember ideálképét fogalmazta meg követendő mintául A szent. Vizniczei prelátus egyik döntő érve Gregor Istvánnal szemben, hogy senkit sem tett boldoggá. "Én nem hinném – mondja –, hogy egy szent testi vagy lelki közelsége szomorúságot, reménytelenséget kell hogy keltsen." Gregor Istvánból, Pistából – ahogy sanda bizalmassággal nevezik, akik kapcsolatban álltak vele rövid életében – éppen ez a készség hiányzott. Az igazi szent – és ez nemcsak a prelátus, hanem Thurzó ideálja is – a világban él és a világot akarja még szebbé, harmonikusabbá formálni. Ebben a mondandóban rejlik a regény korszerűségének titka.

{266.} A szent szenvedélyek viharát keltette. Közvetlen és közvetett támadások érték az írót, aki mégis joggal mondhatta el regényéről: "Nem bántam meg, ... hogy megírtam. Úgy érzem, szolgálatot tettem vele." A "szolgálat" eszménye későbbi alkotásaiban is fel-feltűnik, de kevésbé karakterisztikus kidolgozásban. Az Egy ember vége (1968) az öregedés tragédiáját és az emberi értetlenséget mutatja be, de a könnyed szórakoztatás eszközeinek tett engedményekkel, elbeszélésköteteiben pedig sok az olyan kis életkép, amelyből eleve hiányzik a komolyabb igény.

1976-ban tudta meg, hogy rákja van. Élete ettől kezdve két szintérre korlátozódott: Váci utcai otthonára és a kórházakra. A betegség, az elmúlás tudata ismertette meg annak az érzésnek, a részvétnek teljességével, melyre eddig jórészt hiába vágyott. Ennek kivételesen hiteles megfogalmazását találjuk a Belváros és vidéke című könyvében (1977). "Die Stadt"-nak nevezték nem is oly rég Pestet a családban, s ennek emlékeit gyűjtötte össze, idézte vissza a rátalálás boldog örömével, izgalmával. A szabálytalan műfajú könyvben szinte észrevétlen szálakkal kapcsolódik egybe a személytelenebb szociográfia, a személyes emlékezés és a napló. Az emléktöredékeket az "anya" alakja fogja össze, akit Thurzó élete végéig szemérmes szeretettel gyámolított, s aki létével garantálta az érzés és a tárgyi környezet biztonságát, folytonosságát. Az ő halála szakította föl az íróban azokat a gátakat, melyek mögé megértő szeretetét rejtette, iróniával palástolva azt. Egy soha meg nem írható regény sejtelmét rejti a Belváros és vidéke, egy regényét, amelynek csak tragikus lehet a végkifejlete.

A múlt másik rétegét idézi vissza, ugyancsak a búcsú gesztusával az Egy halott Varsó és Krakkó között (1979). Kedves régi barátja, egy félbemaradt, dilettáns író halála alkotja a történet magvát, melyet egy varsói utazása keretébe rejtve mond el. A néhol könnyed párbeszédek mélyén megint csak felvillan a halál és az elmúlás szorongató sejtelme. Nemcsak a barátjáé, hanem a sajátjáé is. Az emberi élete: spirálhoz hasonlítja, amely mind szűkebb körökben törekszik a központ, a vég fele Az egyén elmúlásának tragikus, megváltoztathatatlan tényét előlegzik utolsó remek elbeszélései, az ember haldoklásának lassú, megállíthatatlan folyamatát ábrázoló Rapid necrosis és a címével történeti illúziót keltő Bettina von Arnim látogatása Louis van Beethoven betegágyánál. Utóbbi az író legteljesebb önvallomása. A főalakot magamagáról mintázta. Ő emeli látogatója felé megtört, betegségtől remegő kezét, megértést, irgalmat koldulva tőle. S ő volt az, akit végül magára hagyatva ért a halál.

Életművének kiegészítője volt a műfordítás – németből és angolból fordított regényeket, elbeszéléseket – és az esszéírás. Az utóbbi különösen a háború alatti éveit jellemezte.