IGNÁCZ RÓZSA (1912–1979)

Ignácz Rózsa (1912–1979) is egy nagyobb utazás után alkotta talán legismertebb művét, a Keleti magyarok nyomábant (1941). Már az 1942-ben megjelent Róza leányasszony című életregénye is bizonyítja azonban, hogy az írónő elsősorban a színes, izgalmas jellemeket, teátrális helyzeteket kedveli, ami nem csoda, hiszen maga is a Nemzeti Színház tagja volt. Prospero szigetén (1960) című könyve a magyar színészetről szóló irodalom becses darabjává vált. Ebben elhitető erővel kelnek életre a század színművészetének olyan óriásai, mint Ódry Árpád vagy Sugár Károly. Ignácz Rózsa, aki némelyiküket személyesen is ismerte, tapintatosan a háttérben marad mint emlékíró, s inkább azokat az összetevőket igyekszik felfejteni, amelyek a színpadi játékot klasszikussá, befejezetté tették.

A felszabadulás előtti kritikák gyakran figyelmeztettek arra, hogy az írónő alapvetően tragikus alkat. A Márványkikötő (1947) című regénye azonban már jelezte, hogy a felszín alól egyre bővebben buzog fel addig szemérmesen palástolt humora. A mű egy rommá lőtt ház lakóinak öneszmélését rajzolja meg, az alkalmi összefüggések szintjén maradva.

A számtalan regény és elbeszélés írása közben felgyülemlett tapasztalatait talán a Titánia ébredésében (1964) kamatoztatta. Ebben követhetjük a legvilágosabban azokat a szálakat, melyek az alapjában véve mindig a múltban gyökeredző, abból {79.} inspirációkat merítő prózájából a jelen felé mutatnak. A regény főhőse Litovszky Tekla, aki Titániaként félálomban éli végig életét, először egy vállalkozó, majd egy "snájdig" tábornok oldalán. Csak a halála előtti percek ébresztik rá, hogy másként kellett volna élnie, s a rossz utat választotta. Ez a felismerés, mely már kései, rendkívül pregnánssá teszi a meghaladott életforma nihiljét.

A Szavannatűzben (1970) mai hőst választ: egy fiatal afrikai tanító alakját, aki diplomáját megszerezve visszatér az őserdőbe. Testvéreit azonban szétszórta az erőszakos hódítás. Hitét így sem veszíti el – ez a megőrzött, a nehézségeken is győzedelmeskedő hit különben központi motívuma Ignácz Rózsa világának –, hanem elindul az őserdőben, hogy fellelje a megmaradottakat, s nekik adja át a tudást.

Halála után jelent meg Hazájából kirekesztve (1980) című nosztalgikus, fájdalmas családregénye.

Elbeszélő prózánk Móra Ferenc és Tömörkény István óta őriz egy halkszavú, mélyen emberi, kicsit könnyes, kicsit mulatságos műfaj típust, melynek ugyancsak sok művelője volt és van, igazi tehetség azonban nagyon kevés akadt közöttük. Fekete István kezében azonban szinte új életre kelt ez a műfaj, és soha nem látott népszerűségre és közkedveltségre tett szert.