{340.} EMLÉKÍRÓK

FEJEZETEK

Az emlékirat műfaját a kézikönyvek nagy része elhatárolja az önéletrajzoktól, a kettő közti különbséget abban jelölve meg, hogy az emlékíró nemcsak önmagával, hanem főként azokkal az eseményekkel foglalkozik, melyekben része volt. Az emlékiratok műfaja ősidők óta virágzik: klasszikus példája Julius Caesarnak háborúiról szóló írása. Különösen fontos szerepet játszott a francia irodalomban, itt olyan nagy hatású művelői voltak, századokon át, mint például Saint-Simon, Mme de Lafayette vagy a 20. században Malraux.

Az emlékírás elméletével foglalkozó gyér számú szakirodalom egységes abban a megállapításban, hogy a műfaj időálló darabjai segítenek a történeti események, művészeti jelenségek alaposabb megértésében és értékelésében. Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor az emlékírás műfajból irodalmi műfaj lett. Kemény János, Bethlen Miklós vagy Rákóczi Ferenc emlékiratai a magyar irodalomnak mindenesetre már becses darabjai voltak, nyelvük, szemléletük megtermékenyítette az utókort is.

Válságos korszakokban, amikor az értékek hitele meginog, s az olvasók egy része kételkedni kezd a szépirodalom életalakító erejében, megnövekszik az emlékiratok iránti érdeklődés. A tények – legyenek azok valóságosak vagy kitaláltak – azt a hitet keltik, hogy a műfaj alkalmasabb a múlt megismerésére és értékelésére, mint például a regény. A harmincas években addig nem tapasztalt kultusza támadt az emlékiratoknak. Az első világháború után hitelét veszített világkép helyébe nemcsak az esszé- és tanulmányirodalom igyekezett újat keresni, hanem az emlékiratírók is. A könyvkiadók kitűnő üzletet láttak a műfaj fölkarolásában, jóllehet a legkeresettebb és legnépszerűbb emlékiratokat nem írók, hanem közkedvelt filmsztárok írták. A nyugati világban az sem ritka, hogy egyes gengszterek is megírják életük emlékeit. Keresettek lettek a sportolók visszaemlékezései, melyeket a kiadók az ő nevük alatt jelentettek meg, jóllehet megírásukban rendszerint egy jó tollú újságíró segédkezett. Surányi Miklós, a két világháború közötti magyar prózairodalom népszerű képviselője 1931-ben Önéletrajzok és emlékiratok című tanulmányában – részben a regényirodalom védelmében is – ironikusan emelte fel szavát a műfaj túlburjánzása ellen. "Valamirevaló világhíresség – írta a többi között –, hadvezér, író, diplomata, amerikai milliárdos, filmsztár, szépségkirálynő, nemzetközi kalandor, alkoholcsempész és bandavezér – mielőtt pihenésre hajtaná fejét, megírja az önéletrajzát, vagy – mint X Y távirati ügynökség jelenti – "szorgalmasan dolgozik emlékiratain". Dühöngő járvány ez {341.} tíz-húsz esztendő óta, s ha az önéletrajzok s intim vallomások roppant tömege után ítélünk, a konjunktúra még mindig emelkedő irányzatot mutat."

Az emlékiratok kultusza azóta sem csökkent. A nyugati világ legnagyobb napilapjai és folyóiratai olykor csillagászati összeget fizetnek egy-egy népszerű, már-már mitikus nagyság intim vallomásaiért, s olyan mesterségesen szított konjunktúrát teremtenek, mely nagyon nehézzé teszi az elfogulatlan válogatást és értékelést.

A magyar irodalom sem szűkölködik emlékiratokban, memoárokban. A műfaj továbbfejlődését, az irodalom értékrendjében betöltött szerepét azonban meghatározta Márai Sándor nagyszerű műve, az Egy polgár vallomásai, amely méltó folytatása volt e nagy hagyománynak, s egyben iskolát is teremtett. Az írói emlékírásnak klasszikus darabjai születtek a második világháború után, Vas István könyvei, a Nehéz szerelem (1964), A félbeszakadt nyomozás (1967) és a Mért vijjog a saskeselyű? (1981), Tersánszky Józsi Jenő szabálytalanságával is megejtő Nagy árnyakról bizalmasanja (1962), majd Kolozsvári Grandpierre Emilnek a Tegnapot részben tovább folytató, részben az abban elmondottakat újraértelmező ciklusának egyes kötetei, Bóka László Őszi naplója (1965) és más hasonló könyvek olyan magas irodalmi mércét állítottak, mely biztos fogódzót adhat a műfaj értékelésében.

Az írói emlékirat természetesen szervesen illeszkedik szerzője munkásságába, új színekkel, fontos önéletrajzi és kortörténeti adalékokkal gazdagítva azt. Emellett azonban irodalmi vonatkozásban is jelentékenyek lehetnek a művészek, nagy történelmi személyiségek és politikusok emlékiratai. Az irodalom természetesen a maga eszközeivel közelít a művekhez, annak tudatában, hogy a szigorú forráskritikát az illető szaktudománynak kell elvégeznie. Nem sorolhatjuk az emlékiratok közé azokat a beszélgetéseket sem, melyek olykor igen színvonalas emlékező kötetté kerekednek. A műfaj egyik igen népszerű példája nálunk Corredor Beszélgetések Pablo Casalsszal (1960) című munkája volt, melyet később Albert E. Kahn "feljegyzésében" az Öröm és bánat című Casals-emlékezéskötet követett 1973-ban, Báti László fordításában. Némiképp hasonló felépítésű Kodály Zoltán Utam a zenéhez (1969) című emlékirata, mely öt beszélgetést tartalmaz Lutz Beschsel, akit a brémai Rádiótársaság bízott meg, hogy a mesterről készítendő televíziós dokumentumfilmben Kodály beszélgetőtársa legyen. (A német nyelvű könyv 1966-ban jelent meg, magyarra Keresztury Mária fordította.) A népszerű karmester, Ferencsik János beszélgetőtársa Várnai Péter volt, kettejük párbeszéde 1972-ben jelent meg könyv alakban (Ferencsik János). Azóta jó néhány igen nagy közönségsikert aratott zenei emlékirat jelent meg, a többi között a világhírű karmester, Doráti Antal és a zongoraművész Cziffra György művei.

Az emlékírásnak sajátos változatát képviseli a később regényíróként is jelentkező Magyar Imre (1910–1984) belgyógyászprofesszor, az orvosi körökben legendás, "Magyar–Petrányi" néven emlegetett belgyógyászati tankönyv szerzője. Regényeiben részben dokumentarista eszközökkel idézte föl múltja megpróbáltatásait (Tanulságos utazás, 1969), de megpróbálkozott az ószövetségi mitológia regényesített újraértelmezésével is (Judit, 1973). Igazán maradandót azonban az emlékírás és {342.} az önéletírás műfajában alkotott. Önéletrajza Az évszázad gyermeke címmel 1980-ban jelent meg, ez azonban nem keltett akkora figyelmet, mint két emlékirata, a Kozmikus sértődés (1967) – amely rövid idő alatt két kiadást is megért – és a Stílusgyakorlat (1971). Bár tanulmányok sorakoznak bennük, valójában mindkét könyv összefüggő önéletírás: egy felelősen, komolyan, kulturáltan gondolkodó humanista elmélkedik élete során gyűjtött tapasztalatairól, melyek közül az orvosi jellegűek éppoly fontosak számára, mint az irodalmiak. Elsők között figyelmeztetett arra, hogy az általános műveltség csökkenése szakmai szempontból is ártalmas, mert az orvosnak – vallotta – harmonikusan képzett, teljes embernek kell lennie. Bár a Negyedéves orvostanhallgatók általános műveltségének vizsgálata című tanulmánya orvosi körökben vitát keltett, más területekre való kisugárzása mégis jelentősnek mondható, hiszen Magyar Imrének az az igénye, hogy egyetlen tudományág se elégedjék meg az úgynevezett szakbarbárok nevelésével, a művészetek számára is iránymutató, az egyetemes pedagógiai képzés számára pedig orientáló gondolat.

Orvosíró Julesz Miklós (1904–1972) is, a neves endokrinológus, egyetemi tanár. 1932-ben írta első regényét, állástalan diplomásokról. Kirándulás a pokolba című regényesített memoárkötete 1971 -ben jelent meg. Műve – mint irodalmi alkotás – a láger-regények közé tartozik, de benne a saját megszenvedett emlékeit foglalta epikus keretbe, a névtelen "blokkorvosét", akit a legnehezebb időkben is kötelezett orvosi esküje, s aki épp e szenvedések tapasztalatain megedződve írhatta memoárja összefoglalásául: "Ezt a könyvet olyan valaki írta, aki átélte, átvészelte a fasizmust, és új hazáját itthon találta meg. És ez az ember, alapjában véve csendes, békés ember kiáltja embertársai fülébe: nem szabad elfelejteni ... és nem lehet megbocsátani." Hitelesen, drámai erővel jeleníti meg a szinte embertelen szenvedéseket jellemző típusokat teremt, s mindezt olyan keretben, ami emlékezésnek hiteles, regénynek művészi.