{410.} KODOLÁNYI JÁNOS (1899–1969)

FEJEZETEK

1945-öt csak feltételesen, megszorításokkal tehetjük meg korszakhatárrá Kodolányi János pályáján. Szembetűnően és gyökeresen életének külső körülményei változnak meg. Az egykor mozgékony újságíró, az agilis szervező, az IGE főtitkára, politikai és irodalmi perek szereplője élete utolsó évtizedeiben visszavonultan, a nyilvánosságtól elzárva él. A Független Ifjúságban megjelent publicisztikai írásainak politikai tendenciája a legerélyesebb elutasításra talált. 1949-től szépirodalmi műveivel sem jelentkezhetett. Ez a kirekesztettség nyilvánvaló hátrányain kívül hamarosan a jóra fordítható oldalát is megmutatja. Zavartalanul, elmélyült stúdiumok után írhatja meg regényeit; végleges formába öntésüket baráti konzultáció és levelezés előzi meg, szükség esetén alapos átdolgozásra is jut idő. A magány és a társadalmonkívüliség oldódása idején (1955-től) a betegségek elhatalmasodása, a testi szenvedés erősödése és állandósulása teszi lehetetlenné visszatérését az irodalmi életbe. Nagyobb vállalkozásai közül egyedül a Vízválasztó készül az ötvenes évek végén; a hatvanas években magnetofonba mondott emlékezések, önéletrajzi töredékek némelyikén pedig már érződnek a kényszerű szóbeli fogalmazás kedvezőtlen következményei. Mind a lázas munka, mind a betegség éveiben a visszhangtalanság, az esztétikai bírálat és elemzés elmaradása jellemezte Kodolányi helyzetét. Eltávolodása a "baloldaltól" és németellenes nacionalizmusa olyan emléket hagytak némely kritikusában, amely sokáig lehetetlenné tette életművének – s főként újabb regényeinek – tárgyilagos művészi megítélését. E tekintetben érezhető javulás következett be a hatvanas években, s az azóta eltelt időszakban; talányos alakját visszaemlékezések, esszék és részlettanulmányok idézték, majd elkészült az eddigi legteljesebb összefoglalás, Tüskés Tibor monográfiája (1974).

Míg az életrajz némely vonásai a felszabadulás utáni évtizedek relatíve önálló perióduskénti felfogását sugallják, az eszmetörténeti vizsgálatok inkább az életmű folytonosságára, ideológiai egységére vallanak. Az a világnézet, amely a háború utáni első művét, a Vízözönt, majd a többi prehistorikus és bibliai tárgyú regényét áthatja és meghatározza, Kodolányiban már a világháború idején megszilárdul. 1942 augusztusában lírai naplójegyzetben vall mérhetetlen csömöréről, iszonyodásáról "a vértengertől, a láng-óceántól, milliók hörgésétől, éhezők jajgatásától, mezítelenek didergésétől". Ekkor hatalmasodik el rajta az a meggyőződés, hogy a civilizáció Bábel tornyának építésében elmerülő emberiség saját vesztét készíti elő, s hogy a legjobb elmék feladata e "luciferi" tendenciával szemben az ember szellemi, morális, spirituális tartalékainak fölkutatása és propagálása. Történelmi jelentőségű vallási megújhodás csíráit érzi bontakozni, a fejlődéselmélet alkonyatárói értekezik. Nem valamely felekezeti, dogmatikus vallásosságot hirdet; az ember antropológiai lényegét a transzcendenciával. Istennel való kapcsolatban látja, s e kapcsolat megtagadását, az "autonómiára" törekvést tragikus ballépésként, önzéshez, anarchiához, méltatlan célok rabságához vezető tévútként értelmezi. A "realitások londoni vásárjának" elutasítása, az {411.} ember transzcendenciától való függését alázatosan vállaló elmúlt korok utáni nosztalgia szükségszerűen vezeti egy metafizikával és misztikával érintkező eszmekörhöz, amely a múltból, az ősi ember, a "homo magus" elmosódó, történelem előtti üzenetéből meg a szentek és misztikusok időtlen tapasztalatából meríti igazolását. Kodolányi már a húszas évek elején, Csikesz Sándor vezetésével elmélyülten tanulmányozta a Bibliát, a vallástörténetet, az ókori Keletről szóló irodalmat. A Szép Zsuzskától A vas fiaiig és a Pogány tüzekig egy sor fontos műve tanúskodik a samanizmussal kapcsolatos tudós alaposságú ismereteiről; a Boldog Margitban pedig a ferences mozgalom nyomán föllendülő középkori magyar misztika mély megértése-átélése tükröződik. A tudattalan pszichológiája iránti korai vonzódása éppúgy dokumentálható, mint a civilizációs önhittséggel szembeni kritikája és az "új ember" konstruktivista fikcióján való gúnyolódása: "minden olyan régi és olyan egymásba kapcsolódó folyamatosság, mint maga a létezés, új és új változatokban, de örökké ugyanolyan lényeggel variáló természeti törvények" – írja már 1927-ben, a Kassák-iskola ideológiájával vitatkozva. Nem is az egyes diszciplínák új eredményein lepődik meg a negyvenes évek elején, hanem az idealista, misztikus, spiritualista tendenciák általános előretörésén. Úgy érzi, "a lélek átváltozott már, ha a társadalom formái nem is vettek erről tudomást". Különösen Várkonyi Nándor Sziriát oszlopai című műve tesz rá elementáris hatást; módszertana – a mítosz- és mondakincs összeegyeztetése a régészeti emlékek tanúságával meg a történelem- és természettudományok eredményeivel – éppúgy lenyűgözi, mint számtalan konkrét megállapítása vagy hipotézise, valamint platonista világnézeti konzekvenciái. Revelációt jelent Kodolányinak Vatai László műve is, A szubjektív életérzés filozófiája. E vallásos egzisztencialista színezetű filozófiai értekezés a lélek állandó kínérzésének szubjektív tapasztalatából indul ki, s ezt a tudattalan meg a transzcendens létezés pólusai közötti vergődésből eredezteti. Dosztojevszkij életművéből vett példaanyagon mutatja be a metafizikai korlátok ellen lázadó autonóm és a korlátait tudatosan vállaló "hívő" magatartás változatait – olyan tipológiát és lélektani sémarendszert vázol, mely nélkül a kései Kodolányi-regények emberkoncepciója csak hiányosan érthető. De Várkonyi és Vatai könyve, illetve többi antropológiai olvasmánya legfőképp azzal hatott rá, hogy fölszabadította beszűküléssel fenyegető magyarságtudományi elkötelezettsége alól; az "örök magyar" helyett az "örök ember" titkára terelődik érdeklődése, világképének nacionalista vonásai fokozatosan elhalványodnak. A "fordulat" lényegét így foglalja össze Várkonyi Nándornak írott levelében: "ismét kezdem haszontalannak látni mindazt, amiért lelkesedtem: fajtánkat, a harmonikus társadalmat, s még azt a bizonyos "örök magyar szellemet" is, ami, tudjuk, nem örök, semmi sem lévén örök. Valahogy közvetlen kapcsolatba kellene jutni Istennel, vagy kivel, hogy az ember biztosan s nyugodtan nézhesse a világ forgandó dolgait ..."