{438.} Féja Géza (1900–1978)

Féja Géza volt a második világháború előtt a népi írók mozgalmának egyik legtipikusabb vezéregyénisége. Írói pályáját a húszas évek derekán kezdte, mégpedig versírással. Nevét azonban célratörő, harcos hangvételű publicisztikája tette ismertté a húszas-harmincas évek fordulóján, amidőn aktív, mondhatni programadó politikai szerepet vállalt Bajcsy-Zsiliszky Endre lapjában, az Előőrsben. E lapon kívül a Szlovenszkói Magyar Írás, majd a népi írók "legtágasabb gyülekezőhelye", a Zilahy Lajos szerkesztette Magyarország közölte írásait. Szemlélete, történet- és társadalomfelfogása a Bajcsy-Zsilinszky körüli pártharcokban formálódott, és nyerte el határozott arculatát. Írásaiban a korábbi, igen erős Szabó Dezső-hatás elhalványult, s a parasztromantikát céltudatos valóságmegismerés szorította vissza. Nem véletlenül, hiszen ez az időszak a falukutató mozgalom fénykora volt, melyből Féja nem csupán publicistaként vállalt részt, hanem azáltal is, hogy bejárta a Tiszántúl déli felét, és összegyűjtött anyagából megírta Viharsarok című szociográfiáját (1937). E munka hiteles helyzetjelentés a korabeli Magyarország egyik szeletéről, Békés, Csanád és Csongrád megyéről, illetve e megyék szegényparasztjainak életéről. A felvonultatott tényanyagot Féja szépírói igénnyel fogalmazta-formálta könyvvé; művét méltán tartjuk számon az irodalmi szociográfia legsikerültebb alkotásai között. Leleplező szándéka, valamint lázító következtetései miatt az író ellen politikai pert indítottak. Ez azonban nem akadályozta őt abban, hogy tevékenyen részt vegyen a Márciusi Front munkájában. Érdekes, hogy 1937 nyarán, amikor a Márciusi Front írói között nézeteltérés támadt afölött, hogy a tömörülés nyíltan politikai vagy inkább szellemi mozgalom legyen, Féja az utóbbi irány mellett foglalt állást, Veres Péterrel, Tamásival, Kodolányival és Szabó Lőrinccel együtt. "A Márciusi Front – írta a Válasz 1937. évfolyamában – azzal a szándékkal alakult, hogy nem politikai párt, és nem hajlandó a napi politikában részt venni. Tagjai szabadon helyezkedhetnek el bármelyik politikai pártban, hiszen szellemet képviselnek, melyet minden társadalmi és politikai keretbe be kell vinniök." Annál inkább belesodródott viszont a politikai csatározásokba azt követően, hogy 1938-ban a Márciusi Front felbomlott. Immár a Kelet Népe, a Magyar Út, a Magyar Élet munkatársaként a több irányban polarizálódó népi mozgalom jobbszárnyára került, és Béládi Miklós szerint "megkísérelte összeegyeztetni az ellenzéki népi politikát és a harmadikutas "magyar vonal" képviseletét". Az e tárgykörben írt cikkei: A Márciusi Front hiteles története, A magyar vonal, illetve A Magyar irodalompártoló Társaság – az előbbi a Magyar Út 1941. április 10-i számában, az utóbbiak pedig a Magyar Élet 1943-as 8. és 12. számában jelentek meg –, valamint az ez idő tájt írott, a fajmitológia hatásától sem mentes irodalomtörténeti munkái (Régi magyarság, 1941; A felvilágosodástól a sötétedésig, 1942; Nagy vállalkozások kora, 1943) adtak okot arra, hogy 1945-ben letartóztassák és vizsgálatot indítsanak ellene. Az őrizetből az újjáalakult Nemzeti Parasztpárt hozatta ki, aztán még abban az évben Békéscsabára került könyvtárosnak, és jó tizenegy évig kiszorult az irodalmi közéletből. Kései visszaemlékezésében (1976) úgy nyilatkozik erről az időszakról, mint ami alkalmat adott neki arra, hogy "mindennapos ... emberi érintkezésben maradjon a néppel", hogy vállalhassa a "sorstárs" és a "hiteles {439.} tanú" szerepét. Mindenesetre 1957-től újra megjelenő művei azt bizonyítják, hogy az évtizednyi mellőzöttség és magány megérlelte benne a szépírót, és szemlélete is megújhodott.

A hatvanas évek elején, amikor az újraéledő irodalmi szociográfia létjogosultsága és lehetőségei körül ismét hullámzani kezdtek a viták, nem késlekedett megfogalmazni és a Valóság 1963-as 6. számában közzétenni álláspontját: "a tegnap tökéletes ismerete nem csupán összehasonlító szerepet játszik, hanem a mai fejlődés sokrétűségének és ellentmondásainak a helyes megvilágítása érdekében is nélkülözhetetlen" (A társadalomrajz tegnap és ma), sőt új művel igyekezett igazolni a műfaj életrevalóságát.

A Sarjadás (1963) a Sárközről nyújt pillanatnyi helyzetképet, s ha az írói eszköztárat, a megformálást tekintve alatta marad is a Viharsaroknak, annyit mindenképpen bizonyít, hogy Féja "a szemünk láttára alakuló történelmi folyamát" részese, a falu átalakulásának érzékeny megfigyelője kívánt lenni a gyökeresen új társadalmi feltételek között is. Újraéledt munkakedvét, minden irodalmi újdonság iránti nyitottságát haláláig megőrizte.

Két elbeszéléskötete Mikszáth és Krúdy követőjének mutatja Féját. A Bresztováczy és az ördög (1957) utóhangjában maga jelzi a mese, a derűs "kalandozás", az anekdotikusan humoros ábrázolás rehabilitációjának igényét. Történeteit egy kisváros lakói közt terjedő mendemondákból gyűjti; a bővérű papok, a tilos szerelemre lobbant polgárlányok, a nappal tisztességes és szabályos életet élő, ám éjjel kicsapongó polgárok világából. Ezekben a mulatságos vagy keserű hangulatú életepizódokban a puszta anekdotizmust Féja két irányban próbálja meghaladni: egyfelől úgy, hogy az elbeszélt történethez hozzáfűz egy nyíltan kimondott társadalomkritikai értelmezést (Fekete virág); másfelől úgy, hogy az anekdotát mint hiteles néphagyományt, szájról szájra terjedő legendát adja elő, és beleszövi vagy hozzátoldja a népi tudat működésére, a népi mesélés természetére vonatkozó megfigyeléseit (Bresztováczy és az ördög, Miként halt meg Petőfi?). Eljárása kétségtelen írói tudatosságra vall, jelzi az anyagával szembeni távolságtartás igényét, mégsem tudja feledtetni a szerkezeti megoldatlanságokat, s főként nem tudja az általános érvényűség szintjére emelni a kisvárosi adomákatpletykákat.

Szerkezeti megoldatlanságok, a művészi kompozícióteremtés hiánya jellemzik a Sűrű, kerek erdő című kötet (1976) elbeszéléseit is. Pedig ezúttal egy kulcsfigura, a majdnem mindegyik elbeszélésben felbukkanó szereplő, Báth Mihály személye révén adott volt a lehetőség egy tágabb perspektívájú epikai kompozíció vagy legalábbis egy következetesen átgondolt novellafüzér létrehozására. S hogy van jogunk Báth Mihályt amolyan szerzői alteregónak, az írói szemlélet megtestesítőjének látni, azt a Vidéki éjszakák című elbeszélés bevezető sorai igazolják: "Az írónak ezúttal fölötte könnyű a dolga, mivel csak rendeznie kell hűséges barátjának, egykori eszményképének, Báth Mihálynak a följegyzéseit. Báth Mihály hosszabb ideig élt Nagy-Szilváson is, midőn pedig útra kelt, kéziratának őrzését az íróra bízta." És valóban: Báth Mihály "följegyzéseire" épül számos történet, olykor főszereplővé lép elő, legtöbbször azonban csak a közbeszóló kommentátor {440.} szerepére szorítkozik. Vagyis funkciója az volna, hogy más-más írói eljárással ugyan, de mindenképpen visszaszorítsa az autobiografikus vallomásosságot. Csakhogy az írói invenció épp ebbéli funkciójában tudja legkevésbé megjeleníteni, alakja nem képes arra, hogy megszűrje a szerző személyes emlékeit, következésképpen Féja élményei, történetei a közvetlen mesélés parttalan áramlatában nyernek megfogalmazást, anélkül, hogy alávettetnének az esztétikai alakítás, a művészi formába öntés törvényszerűségeinek. Az elbeszélőt a mesélés öröme viszi, hajtja előre, mintha újabb és újabb történetek volnának hivatottak igazolni élményanyagának kifogyhatatlanságát. Élménytelítettség jellemzi a legendás, Szindbád-szerű Báth Mihályt is: "Báth Mihály séta közben a Márvány utca torkolatánál ívelő hídfőhöz érkezett. Egyszerre csak megállott, nem bírt tovább menni, annyira ellepték az emlékei. Úgy volt, mint amikor kinyitunk egy szekrényt, és megcsap a selyemzacskóba rejtett levendula vagy kakukkfű illata, s nyomában hullámzani kezd a múlt. Csak állott és nézett révülten, hallgatta az emlékek feledhetetlen muzsikáját ..." Emlékidézései mégis többek egyszerű múltelevenítésnél, mert a szerzői szándék Báth Mihályt nem csupán a megidézett események szemlélőjévé teszi meg, hanem egy elmúlt világ bírálójává is. Az ő etikai értékrendjében nyernek értelmet a történetek, hozzá viszonyítva lesznek élesebb vagy kevéssé éles rajzolatúak a szereplők. "Gótikus szentekre" emlékeztető alakja ott komorodik minden más szereplő fölött. Ezek a szereplők pedig szinte kivétel nélkül a század eleji s a két világháború közötti magyar középosztály tagjainak sorából kerülnek ki: dzsentrik, polgárok, bohémek, szélhámosok, botrányhősök, képmutató feleségek és utcalányok. Persze a cselekményes meseszövés akadálytalanul léptetheti színre a legkülönfélébb figurákat. Alakjainak megformálásában azonban Féját nem az egyénítés, hanem a típusteremtés szándéka vezérli. Némelyik hőse mintha egyenesen továbbélne egy következő történetben, csak éppen más néven (Göndör Pünkösd János, Vidra bácsi – Barka Béni stb.). Ráadásul minden színre léptetett hőshöz egy-egy kurta, dióhéjnyi élettörténet, életepizód is hozzátartozik, s ezeket Féja sosem mulasztja el legalább röviden fölvázolni. Gyakran találunk szövegeiben ilyen mondatokat: "Ez a fordulat arra kényszerít, hogy jótevője múltjával megismerkedjünk" vagy: "Ideje, hogy Burbunak keresztjével is megismerkedjünk" stb. Az így "bevezetett" történeteket aztán derűs humorral vagy távolságtartó iróniával adja elő, nem riadva vissza attól sem, hogy pajzán vagy éppen obszcén történeteket meséljen el. Mindez együttvéve vitathatatlan olvasmányosságot kölcsönöz elbeszéléseinek, és mindenképpen jól szolgálja az író fő törekvését: visszaidézni egy letűnt korszak, századunk első felének hangulatát, emberi gyarlóságait, különös-furcsa alakjait és élethelyzeteit.

Két, a 17. század utolsó évtizedeit felölelő regényében: Kuruc idő (1962), Csillagok, vigyázzatok! (1968) Féja átfogó képet kívánt festeni a kuruc kori magyar társadalomról. A "történelmi időt" azonban nem nagy történelmi személyiségek, hanem – mint a Kuruc idő utóhangjában írja – "kisebb formátumú hősök" lelkületén, cselekvésein keresztül ábrázolja. A kuruc kori társadalom sokrétegűségének bemutatásában odáig megy, hogy a kisemberek szinte végeláthatatlan típusváltozatait rajzolja meg, s ez természetszerűleg vezet szerkezeti lazasághoz, {441.} nemritkán terjengősséghez. Következésképp mindkét szóban forgó regénye – erősebben a Kuruc idő, kevésbé a Csillagok, vigyázzatok! – egymáshoz lazán kapcsolódó, novellisztikus részletek és kitérők láncolata inkább, semmint kohéziós erővel rendelkező, egységes szerkezetű mű. Mindkettőt erős plebejus szemlélet hatja át, amely időnként a köznéptől elkülönülő urak és papok egyoldalúan szatirikus, pamfletszerű ábrázolásába torkollik.

Harmadik történelmi regényének, a Visegrádi estéknek (1974) már témaválasztása is felkelti a figyelmet: a sokat vitatott Kossuth–Görgey kérdést közelíti meg, mégpedig az élete utolsó éveit Visegrádon töltő Görgey szemszögéből. Az 1848–1849-es szabadságharc eseményeit Görgey és Kossuth elképzelt párbeszédeiben idézi vissza – a számvető értelmezés igényével. Amint egy kései mű előtanulmányában (1974) megvallja, azért fogott e regény megírásába, mert igazságtalannak érezte a megkövesedett Görgey-képet, átértelmezésével nemzeti önismeretünket óhajtotta elmélyíteni, gyarapítani. "Eljutottunk a tündöklő Hérosz és a sátáni bűnbak legendájához, és megfeledkeztünk a felelősség igazságos megosztásáról. A másik mulasztás az előbbi édes gyermeke: a hősben és a bűnbakban egyaránt nem látták meg az embert, a humánum természetes fényeit és árnyait. Regényem ezeket a mulasztásokat igyekszik jóvátenni." Felfogásában Görgey bár nem magasztosul föl, az "ellenhős" Kossuth azonban – az írói szándék ellenére is – némiképp leértékelődik. Az öreg Görgey lelkében lejátszódó dialógusokat az írói átélés szenvedélyessége, a források és a szakirodalom mélyreható ismerete formálja mozgalmassá és művészi hitelességűvé. Igényes nyelvi megformálás, stíluskohézió, szerkezeti egyöntetűség és gondolati reflektáltság teszik a Visegrádi estéket Féja legsikerültebb nagyepikai művévé.

Önéletrajzi műveiben, akárcsak kuruc korral foglalkozó regényein és jó néhány novelláján, a szociografikus jelleg uralkodik. Jóllehet hivatkozik a 17–18. századi emlékírókra, de tőlük eltérően nem ad plasztikus személyiségrajzot, sem fejlődéstörténetet önmagáról. Vélekedése szerint "az egyéniség múlandó vetülete mélyebb erőknek, s alig volna értelme az írásnak, ha múlandó vetületek ábrázolásában merülne el". Így aztán lévai gyermek- és ifjúkorának krónikája, a Bölcsődal (1958) egy idilli világképet stílromantikával visszaidéző bevezetés után társadalomrajzzá szélesedik, majd mindinkább a társadalomkritikai pamfletbe csap át. Már a tágabb családról szóló fejezetek, de főként a "dzsentri-polgári szertartást" leleplezők a magyar társadalom 1848, illetve 1867 utáni általános hanyatlásának, korrumpálódásának, felhígulásának egyoldalú tételét hivatottak illusztrálni, a novellákéhoz hasonló típusok és helyzetek ábrázolásával, ám azokénál kegyetlenebb gúnnyal és gyűlölettel.

A higgadtabb szemléletű Szabadcsapat (1965) az ellenforradalmi Magyarország vezető osztályait, az általuk manipulált kispolgári és diákrétegek jellegzetes képviselőit mutatja be, mintegy folytatva a Bölcsődalban megütött társadalomkritikai hangot. Egyúttal meggondolkodtató képet rajzol azokról az ellenzéki csoportosulásokról, amelyek amolyan "szabadcsapatok" harcmodorában küzdöttek a Horthy-rendszer ellen, és előkészítették a népi írók mozgalmát: "gyorsan sereglettek, bátor száguldásokat tettek, villámként le-lecsaptak, nem tartottak {442.} szilárd fegyelmet, a szilárd eszmerendszer teremtését a győzelem utáni időkre hagyták és előbb-utóbb szétrebbentek."

A Szabó Dezsőről, Babits Mihályról, Bányai Kornélról vagy a parasztírókról és -költőkről szóló visszaemlékezések sok jó megfigyelést és a korszak megértéséhez szükséges adalékot tartalmaznak. Ugyancsak forrás értékű, ám kritikával kezelendő visszaemlékezés-sorozat alkotja a már posztumusz műként megjelent Lapszélre című kötet gerincét. Ezen írásokon jól érezhető a számvetés igénye, az önkritika s itt-ott az önigazolás szándéka is.

Önbírálat és önigazolás kettőssége teszi érdekfeszítővé a hatvanas-hetvenes években keletkezett esszéit, tanulmányait (Lázadó alkonyat, 1970; Törzsek és hajtások, 1978) is. A hagyomány tényleges értékeihez hűséges, a népi és folklorisztikus örökséghez ragaszkodó társadalmi hivatást vállaló és közösségi érdekű irodalom modelljét írja körül ezekben a portrékban, tanulmányokban és vitairatokban. 1945 előtti irodalmi koncepciójának zavaros, félrevezető tételeit általában elhagyja, fogalomhasználatát korszerűsíti, meggyőződéseit egyértelmű összefüggés-rendszerbe helyezi. Népies esztétikájának és értékrendjének normatív vonásai megakadályozzák ugyan abban, hogy az eszményeitől eltérő irányzatokat és alkotókat is bevonjon érdeklődési körébe, de a maga értékrendjén belül mindvégig számon tartotta irodalmunk legfrissebb eredményeit, s a legfiatalabb tehetségek üdvözlésével sem késlekedett.