{448.} Sásdi Sándor (1898)

Sásdi Sándor a népi írók nagy nemzedékének kortársa, s nemcsak a születési dátum, hanem pályakezdésének ideje és iránya is e mozgalom legközelebbi útitársai közt jelöli ki helyét. A húszas évek közepén-végén jelentkezett a földéhes, egykéző, dunántúli parasztság nyomorúságos helyzetéről szóló naturalista novellákkal és regényekkel. Legnagyobb sikerét a Nyolc hold földdel (1929) aratta: Németh László, Illés Endre, Kodolányi János írt róla rangot adó kritikát, a közönség a mű új meg új kiadását igényelte; Szabó Pál negyed századdal későbbi visszaemlékezésében olvassuk, hogy benne "úgy fakadt fel a teméntelen sok baj a föld körül a könyv olvasta nyomán, mint a kelevény ... a lappangó tünetek után". A regény – és általában Sásdi Sándor paraszti tárgyú művei – népszerűségébe azonban már ekkor belejátszott némi zavaró, felemás elem, ami részint naturalizmusa megkésettségével, részint érzelmes, részvevő hangoltságával van kapcsolatban. A népiek legjobb írásait feszítő társadalombíráló pátosz hiányzik belőle, filantróp jóindulattal, de félig-meddig kívülről, a néphez húzó kispolgár szemszögéből ábrázolja a parasztságot. Ennek az aspektusnak köszönheti a Németh Lászlótól még dicsért "józan, egyszerű, gyűlölködés nélküli életszerűséget", de ez zárja be egy szűkös, perspektívátlan, hamar kimerülő világba, amely az író termékenységét önismétléssé, tartós népszerűségét pedig modorosság és művészi engedmények árán elért kétes sikerré fokozza le.

A háború és különösen a fasiszta embertelenség olyan pokolba kényszerítette leszállni Sásdit, amelyek ugyancsak kihatottak további útjára, s a zsidóság 20. századi kálváriájára irányíthatták figyelmét. Származásának következményeit már gyermekkorában érezte, s megszenvedte az antiszemitizmus minden későbbi hullámát, az 1919 utánit éppúgy, mint a negyvenes években tetőződőt. Ezeket a tapasztalatokat Fehér kenyér (1946) című szép, helyenként megrendítő önéletrajzi regényében összegezte először s egyúttal a leginkább meggyőző művészi eredménnyel. Vargai gyermekkoráról, emberré és íróvá válásáról, szellemi fejlődéséről, Babitscsal, Móriczcal és másokkal való kapcsolatairól szóló adatai irodalomtörténeti szempontból talán jelentősebbek, de a regény súlypontja, a legrészletesebben előadott életszakasz a családjával közös elhurcoltatás, amelynek utolsó állomása Dachau. A fájdalmas részvétnek utat nyitó líraiság, különösen tragikus sorsú édesanyja és nővére bensőséges szeretettel megrajzolt alakja kapcsán, itt egyedül természetes gesztusként, emberi dokumentumként igazolódik; a "nagy utazás" ábrázolását a tárgyilagos, a szenvedésekkel sohasem hivalkodó, visszafogott hang meggyőző és lázító mementóvá teszi.

A sűrű egymásutánban megjelenő Sásdi-regények iránya azonban elkanyarodik a szenvedésnek ettől a művészileg tapintatos, humanista szellemű megörökítésétől, s a szerző – részben korábbi sikerei indítják erre – "mindinkább a lektűrirodalom szélcsendes égtájai felé fordul" (Galsai Pongrác). Átesik a sematikus ábrázolásmód gyermekbetegségén is, főleg amikor a korabeli művelődéspolitikai várakozásokat kielégítendő, a termelőszövetkezeti mozgalom első áttörésének, a falusi osztályharc éleződésének időszakából választ témát. A Csodálatos ősz (1950) a falu szocialista átalakulását ábrázolja, a sematizmus eszköztárával. A József Attila-díjjal jutalmazott Ruzsinkában (1954) Sásdi visszatér a felszabadulás előtti {449.} dunántúli parasztélethez, s az osztályharc jelzésén kívül főleg a nyomor, a kétségbeesés, a reménytelenség sötét színeinek túlzó halmozása vall az alkatától idegen, tendenciózusan fölerősített társadalomkritikai szándékra. A falu fölé magasodó s végül leomló hegy sokatmondó szimbolikája, néhány jellegzetes típus életteli megformálása így is e periódusának sikerültebb alkotásai közt jelöli ki a regény helyét.

Nagyobb távlatból nézve Sásdi életművét kiderül, hogy a fő veszélyt számára nem is a szociális konfliktusok, az osztályharc túlzó és egyszerűsítő szemlélete jelenti, hanem ellenkezőleg, a társadalmiság kilúgozása, az összeütközéseket a magánsorsok szintjére korlátozó ábrázolásmód. A sematizmus időszaka előtt keletkezett Egy asszony elmegy (1948, későbbi címe: Akit visszavárnak) például úgy rendezi el a naturalizmus és a szentimentális melodráma elemeit, hogy az uraságot meggyilkoló özvegy molnárné bűntettét társadalmilag alig motiválja, inkább a mélyről feltörő, szinte fiziológiai eredetű undor magyarázza a hirtelen fellobbanó gyilkossági szándékot. De az Iszonytól (amely a regény mintája lehetett) megkülönbözteti ezt a lélektani helyzetet Annus sokat hangoztatott érzékisége, ennek következtében pedig tettének indoklása rossz értelemben talányossá válik.

Még jobban megvilágítja a társadalmi tartalom kiszorulásáról mondottakat A harmadik elmegy (1961) című regény vizsgálata. Cselekménye a Nyolc hold föld egyik motívumát variálja: a házastárs betegsége miatt kialakuló szerelmi háromszög sémáját bővíti ki a tüdőbeteg feleség, a "harmadik" félreállásának mozzanatával. De a Nyolc hold földben a férj egészségének megromlása a paraszti életformát szétdúló világháborúval áll szoros kapcsolatban, a fiatal özvegyet pedig a földmizériában felbecsülhetetlen jelentőségű nyolc holdja miatt boronálják össze mindenáron sógorával: tehát a magánsorsok tudatos és véletlen mozzanatai természetes módon fonódnak össze nagyobb hatósugarú történelmi és társadalmi törvényszerűségekkel. A paraszti élet nehézségei – a házasságot megelőző keserves gürcöléstől a megfizethetetlenül drága gyógyszerekig – Magdi és Bódog történetében is megjelennek, de csak mint esetleges háttér jóformán függetlenül az írói érdeklődést mozgató érzelmi konfliktustól.

A kritika nyomatékosan figyelmeztette az írót, hogy a gyermekkorában megismert vidéki társadalom regényesítése nem folytatható az epigonizmusba való végleges alámerülés kockázata nélkül. Sásdi Sándor maga is új élményeket, megírható témákat keresett, s megpróbált szakítani korábban bevált, de az idők folyamán kimerített naturalista eszközeivel. A budapesti fiatalság életfelfogását, erkölcsét, nyelvezetét elemző A sárga bohóc (1970) mint tematikai hódítás érdemel említést; a vidéki szociális otthonban bomlott lélekkel élő zsidó öregasszony regénye, A rigó sírja (1973) egy korszerűbb regényforma kísérletének igényét is elárulja. Singer Mariéhoz hasonló sorsot, életformát, tragikus veszteségsorozatot ábrázolt már az irodalom, mégis újszerű és hatásos a regényben az a mód, ahogyan a sajátos időkezelés és emlékező technika jóvoltából már a század eleji, idillikusnak tűnő élet leírását is beárnyékolja a későbbi nagy tragédia, mintha már akkor a haláltáborok szorongása ülné meg a sorsokat. A részvét és együttérzés ellenére Sásdi nem eszményíti, inkább félig-meddig önmagába zárt, vallási és faji {450.} hagyományaihoz olykor mereven ragaszkodó, a másfajtájúaktól szánnivalóan elkülönülő közösségként ábrázolja a zsidó kispolgárságot. Kissé terjengős volta és érzelmes felhangjai ellenére A rigó sírja Sásdi műveinek értékesebb hányadához tartozik; a modern életjelenségeket a modern regény formanyelvén kifejező mű.