Tamás Aladár (1899)

Tamás Aladár alkotásainak nagy többsége – Nyugtalan árnyak (1969), Szikrák az éjszakában, Börtönfalak árnyékában (1971), Felleges számkivetettség (1970), Gyanús emberek – a regényesített memoár műfaji kereteibe tartozik. Egyetlen tiszta műfajú regényében, a Megsebzett ifjúságban (1947) a fikciónak nagyobb szerep jut, de az erős önéletrajzi ihletettséget itt sem nehéz kimutatni. Az Aggodalom jegyében (1966) című kötetében összegyűjtött tanulmányai szintén önéletrajzi háttérből bontakoznak ki. Legtöbb novellája is önéletrajz-töredék, s a más témájúak nagy része szintúgy erős szálon kötődik az írói életrajzhoz.

Az emberi-írói élettörténetnek csak egyik szakaszából meríti művei anyagát: a felszabadult hazába történt hazatéréséig, 1946-ig rekonstruálta emlékezetében az életutat. Bár novelláiban gyermekkorába is visszatér, az első éveknek az életműben korántsincs a későbbi időkkel arányos súlya. Műfaji szempontból műveit korrajz igényű önéletrajzoknak nevezhetjük. Az életrajz időbeli határai kijelölik a korrajz anyagát is: a művek a Tanácsköztársaságtól a felszabadulásig terjedő korszak eseményeit idézik fel. Az írót életének és a kornak csak az a vetülete érdekli, ahol az egyéni sors összefonódik a történelemmel; kommunistává nevelődik, forradalmárként részese a történelmi eseményeknek, a történelem pedig visszahat egyéni sorsa alakulására. Tamás Aladár tehát – Bölöni György szavaival – egy forradalom felé indult generáció történetét beszéli el egyéni nézőpontból.

A választott forradalmár-életmód, a kihívott sors az író életét – sokszor drámai – fordulatokban gazdaggá, puszta tényszerűségében is regényessé tette. Mivel az életanyag már magában véve is érdekes, az írónak szinte nem kell mást tennie, csak leírnia napjainak krónikáját. Baloldali értelmiségi körökben mozgott a húszas évek elejétől kezdve, aktív részt vállalt az antifasiszta emigráció munkájában, együtt élt a Csillag börtönben a letartóztatott kommunista vezetőkkel. Ez az eseménygazdagság adja az életmű dokumentumértékét.

Az író azonban a tanúságtételen túl a jelen emberének szellemi tájékozódását, morális magatartását is befolyásolni akarja. Nevelési programjában elsősorban a forradalmár magatartásáról, a kommunista életvitelről van mondanivalója. Az életrajz magja a húszas évek végétől a harmincas évek közepéig tartó életszakasz: a 100 % szerkesztése és az illegális kommunista párt Vidéki Osztályának vezetése.

A munkásmozgalom praxisának osztályharcos elemét hangsúlyozta. A harc frontvonala szerinte a kommunisták és a hatalom között húzódott. Akik nem {560.} fogadták el célkitűzéseiket és érveiket, s úgy törekedtek valami jobbra a Horthy-rendszer valóságával szemben, az ő felfogása szerint tévelygők voltak. A kommunista mozgalom – véli – a történelem kérdéseire mindig a legkorszerűbb válaszokat adta. Hibáikon rágódni – amikor még tévedéseikben is közelebb jártak az igazsághoz, mint a rendszer többi ellenzője, amikor nehéz körülmények között élethalálharcot vívtak a kapitalizmussal – igazságtalanság lenne. Ezért csak utalásszerűen villantja fel a forradalmi munkásmozgalom korabeli ellentmondásait, az elkövetett hibákat, a vezetők tévedéseit, konfliktusait, mintegy jelezve, hogy tud róluk, de nem tartja szükségesnek részletezni azokat.

Vitázik azokkal, akik a húszas évek végének gyakorlatával szemben kritikusabban, távolságot tartva foglalnak állást. Úgy véli, hogy az adott időszak erőfeszítéseit ma nem becsülik meg kellőképpen. Bírálja a jelent, mert hiányoznak belőle azok az erények, amelyeket a kommunisták birtokoltak a húszas-harmincas évek fordulóján. Törekvéseivel azonban mégsem érzi magát idegennek ebben a világban. A mai embereket alkalmasaknak és hajlamosaknak tartja a vázolt kommunista szellem befogadására. Ezért nem fordul velük szembe, csak tudomásukra hozza elégedetlenségét. Serkenteni, tudatosítani, meggyőzni akar. Úgy gondolja, célt érhet az adott szellemiség népszerűsítésével. Nem gyakorol ugyan érdemben önkritikát, de önigazolásában szerény marad.

Műveiben a kommunista magatartás általa ismert és gyakorolt típusának apológiáját adja. Így az életmű egésze – a szerző hangsúlyozott szerénysége ellenére – a jó értelemben vett memoárirodalom körébe tartozik. A műveket átható szemérmes apologizálás a morális elemzést, az intellektuális elmélyedést fékezi, keresztezi és végül is szűk keretek közé szorítja. Az életanyag érdekessége lehetővé teszi, hogy az olvasó figyelmét sorsa újabb és újabb állomásainak, fordulatainak bemutatásával kösse le, s a kisebb ellenállás irányába haladva, intellektuális-meditatív elmélyülés helyett a pikareszk lehetőségeket aknázza ki mind részletezőbben.

Az ábrázolás hitelessége az író szerint a tárgy bemutatásának pontosságán, a részletek gazdagságának feltárásán múlik. E felfogásnak megfelelően a művek eseményekkel zsúfoltak, és a körülmények aprólékos leírásával telnek meg. Szereplők légiója vonul fel a könyvek lapjain. A húszas évek fiatal baloldali értelmiségének életét, a lapszerkesztés gondjait, az illegalitás feszültségekkel teli hétköznapjait, a börtönélet "lassú napjait", s a többi változatos helyszínt és élethelyzetet színek, hangulatok, alakok, adalékok tömege, "életszerű" apróságok teszik számunkra érzékletessé. Műveinek legjobb lapjain az író helyzet- és hangulatteremtő ereje nyilatkozik meg. Művészileg azok a részletek a legmaradandóbbak, amelyek a börtönpszichózist, az emigráns létbizonytalanság nyomasztó atmoszféráját érzékeltetik, illetve amelyek költőien idézik fel a gyermekkor világát.