Sándor Kálmán (1903–1962)

Sándor Kálmán is komor és tragikus életténnyel zárta le a gyűlölt és megvetett Horthy-korszak huszonöt esztendejét. 1944 októberében a dachaui koncentrációs táborba hurcolták, alig élte túl a megpróbáltatásokat. A tábor felszabadítása után súlyos tüdőbajjal került az amerikai zónában levő gautingi szanatóriumba, halálra kínzott, emberségükben tönkretett volt deportáltak közé. Meggyötörten és kiábrándultan már végleg búcsút akart mondani szülőhazájának, amikor itthoni barátai, akik hosszú ideig halottnak hitték, végre kapcsolatba {579.} kerülhettek vele, és rábeszélték a hazatérésre. 1946 októberében érkezett Budapestre, azzal a vággyal, hogy számot vessen addigi életével, tapasztalataival, s felajánlja szolgálatait a kibontakozó szocialista irodalomnak. Megjelentek régebbi írásai: A legsoványabb tehén esztendeje (1948) című regénye és A neandervölgyi főkönyvelő (1947) című novelláskötete. Hozzáláthatott az új idők új vállalkozásaihoz.

Előbb azonban le kellett számolnia a szenvedés és a belső összeomlás kínzó emlékeivel; tárgyiasítania kellett őket, hogy megszabaduljon lidércnyomásuktól. Ezért írta a Tolvajok kertjét (1949), önéletrajzi regényét a gautingi tartózkodás hosszú hónapjairól. A regény egy sajátos élethelyzet és társadalmi képződmény rajza, bizonyára nem függetlenül Thomas Mann Varázshegyének ösztönzéseitől. A volt deportáltak szanatóriumának ábrázolása ugyanis igen alkalmas volt arra, hogy különféle nemzetiségű, műveltségű és meggyőződésű emberek eszmecseréjének kerete legyen. Ezekben a beszélgetésekben fogalmazza meg saját véleményét, értelmezi az átélt megpróbáltatásokat, s ítéli el a hidegháborús légkörben jelentkező "újnáci" törekvéseket. Mindez azonban csupán a regény egyik rétege. A másik az író hagyományos érdeklődése szerint alakult: a kisemberek groteszk rajzának Sándor Kálmánra oly jellemző szemléletét követte. Ifjú íróként Nagy Lajostól és a weimari irodalomtól tanult, dokumentatív tárgyiassággal, szenvedélyes részvéttel, egyszersmind a groteszk ábrázolás eljárásaival mutatta be a társadalom peremén tengődő sorsokat. A Tolvajok kertjében hasonló módon jelenítette meg a szanatóriumba került kisembereket, a volt deportáltakat. Néhány alakját együttérző szeretettel rajzolta meg: Zák Edére, a félszeg újpesti szabóra gondolunk. Társai többségét azonban szenvedélyes szatírával illette. Az erőszak és a megaláztatás pokoli köreiben megrontott volt foglyokat vitriolos gúnnyal mutatta be. Különös tenyészetet ábrázolt: a fasizmus áldozatait, mégis olyan embereket, akik maguk is felelősek romlásukért. A szanatóriumban – maga a cím is erre utal – csalással és üzleteléssel töltik napjaikat, egyetlen céljuk a gyarapodás; mindenkivel szövetkeznek, aki hasznukra lehet, még a volt nácikkal is. Közöttük szerveződik újjá az a társadalmi mechanizmus, melyet Sándor Kálmán mindennél jobban gyűlölt, s amely meggyőződése szerint a fasizmusnak is termőtalaja volt. Az ő ellenfeleik azok a kommunisták, akik – mint Kosaras József vagy Plohotnyuk, a fogoly szovjet kolhozparaszt – az ellenállást szervezték a lágerben, s a kibontakozás útját keresik a volt deportáltak vitáiban.

A Tolvajok kertje önéletrajzi regény. Az írót Babrián tanár képviseli, aki az események rezonőrjeként a "tolvajok" és a kommunisták között helyezkedik el. Művelt és jóindulatú férfi, aki azonban a végsőkig csalódott, kiégett belőle minden bizalom. A "tolvajokat" elítéli és megveti, forradalmár társait azonban nem tudja követni az újrakezdésben, magányos és kiábrándult marad. Végül azonban őt is meghódítja a kommunisták hite, az újrakezdés reménysége, hazatérve már küzdelemre készül, feladatot kér a társadalmi átalakulás harcaiban. Az önarckép tehát önvizsgálat ereménye: a fejlődésnek azt az útját mutatja be, amelyet a kiábrándultságtól és a szorongástól tett meg a szocializmusig.

Regénye a gautingi szanatórium különös tenyészetének, emberi konfliktusainak {580.} és forrongásainak realisztikus rajzát adja. Anyagát azonban nem tudta kellő módon megérlelni: a kínzó emlékek tárgyiasításának vágya sikerrel szolgálta ugyan a személyiség önvédelmét, ám nem volt képes fegyelmezett kompozícióba szervezni az író hatalmas epikus anyagát. A szanatóriumban tapasztalt emberi aljasságok túlságosan részletezve kerülnek elénk, s a jellemzést gyakran publicisztikus kommentárok helyettesítik. Mindez kissé nehézkessé teszi könyvét; a friss élményeknek és gondolatoknak nem volt elég idejük arra, hogy epikus anyaggá higgadjanak. A téma későbbiekben tervezett új feldolgozása bizonyára sikeresebben koncentrálta volna az átélt élményeket; elkészült részletei legalábbis erre vallanak. Az író Barna mennyország címmel kívánta elbeszélni a Tolvajok kertjében előadott történet előzményeit: a Dachau poklában töltött hónapokat. E lágerregényből azonban csupán néhány novellisztikus epizódot (Éjszaka Európában, A 129 913-as fogoly meséi) írt meg, maga a regény beváltatlan terv maradt.

Írói pályája valójában egyetlen szenvedély története. Regényeiben, novelláiban, publicisztikájában a polgári társadalom ellen lázad, a Horthy-rendszer indulatos leleplezésére vállalkozik. Korábbi művei két témakörben és szemléletben szolgálták e szenvedélyt. Először is az életből mindjobban kiszoruló kisember sorsával foglalkoztak. Hősei munkanélküliek, ágyrajárók, kétes és lecsúszott egzisztenciák; színhelyei albérletek, fővárosi udvarok, mocskos kórtermek; történetei naturalisztikus tárgyiassággal vagy groteszk fintorokkal előadott emberi tragédiák. S valamennyi történet arról beszél, hogy az ábrázolt társadalom közönyös törvényei között a védtelen és kiszolgáltatott kisembernek szükségszerűen el kell pusztulnia. Írásainak egy másik csoportja szatíra. Bennük éli át leginkább a tiltakozás haragvó szenvedélyét, ugyanis a magyar polgári társadalom legfelsőbb köreiről készít megsemmisítő torzképeket. Szenvedélye azonban mindkét esetben pusztán rombolni akar. Alig van olyan írása, amely a legsötétebb korokban, az erőszak ellenére is kibontakozó emberség vigasztaló példáit érintené. Kegyetlen világot fest, s a megváltás lehetőségét is megtagadja eltiport hőseitől. A felszabadulás kibomló reményei között ő maga is hibának érezte ezt. A legsoványabb tehén esztendejének előszavában önkritikus hangon beszélt arról, hogy művei általában nélkülözik a történelmi perspektívát.

A perspektíva biztosítékát, a társadalomábrázolás rendezőelvét a marxizmusban találta meg. Sándor Kálmánban mindig élt a racionalista igény – a szatíra műfajának különben is nélkülözhetetlen eleme a ráció. Józan dialektikája jelentkezett a Tolvajok kertjének világnézeti vitáiban is. Most e racionalizmus szenvedélyessé hevült, az író a nyelv egész fogalmi kincsét kívánta volna megtisztítani. Igaz, egyelőre beérte a tudományos terminológia kritikájával és marxista értelmezésével. Úgy vélte, hogy a gondolkodás megújulását a fogalmak megújításának kell megelőznie. Szenvedélyes munkával látott a fogalmak megtisztításának feladatához; megírta az Idegen szavak marxista magyarázatokkal (1948) című könyvét: rövid politikai, közgazdaságtani és esztétikai szótárát.

A marxizmusban rendszerezőelvet nyert tehát, amellyel felcserélhette ösztönös anarchizmusát. A szenvedélyes szatíráról azonban továbbra sem mondott le. A {581.} Horthy-rendszert, a fasizmust és a háborút a történelmi-társadalmi jelenségek marxista értelmezésének igényével, egyúttal indulatos szatírával ábrázolta. Vagyis tudatos világnézeti átalakulása közepette is meg tudta őrizni írói egyéniségének folytonosságát. Az értelmezés és az ítélkező szenvedély egységének eredménye az 1947-ben írt Széplányok sisakban című elbeszélés, mely a fasizmus hisztérikus háborús viselkedését egy groteszk történettel érzékelteti: a légoltalmi tömbparancsnok ezredes egy bordélyház lakóit állítja a háború szolgálatába. Az író meggyőződése szerint ugyanis a fasiszta és a lumpen elemek végső soron egymás szövetségesei, a politikai aljasság és az erkölcsi züllés egymást élteti és egészíti ki. Hasonló formában mutatja be az 1919-es ellenforradalmat Szégyenfa című regényében.

A Szégyenfa (1951) az író legnagyobb vállalkozása. A két világháború közötti magyar társadalom trilógikus ábrázolásának készült, de csak első kötete, a Fehér augusztus került az olvasók elé. A Tanácsköztársaság bukását követő véres eseményeket dolgozta itt fel. Részben azért, hogy rámutasson a proletárdiktatúra kudarcának okaira; másrészt hogy megsejtesse a forradalmi újrakezdés további lehetőségeit. A regény a Peidl-kormány uralma idején játszódik, néhány nap történetét idézi fel: a bukás utáni ájult és kétségbeesett napokat, valamint az ellenforradalom kezdeti tevékenységét beszéli el a "szakszervezeti" kormány megbuktatásáig. A Szégyenfában is megtalálható a tematika és az ábrázolás korábban már ismertetett két jellegzetes rétege. Az író változatos galériájának kispolgárai, megzavartan a forradalomtól és ellenforradalomtól, groteszk viselkedéssel reagálnak a történelem hirtelen változásaira. A hatalomba visszatérő uralkodó osztályokat és csatlósaikat pedig kíméletlen szatírával ábrázolja. A regénynek azonban van egy harmadik társadalmi szférája is: a Tanácsköztársaságot áldozatosan szolgáló s most illegalitásba kényszerült kommunista harcosok köre. Közéjük tartozik a történet főhőse: Égető Ferenc, újpesti munkás, a proletárdiktatúra egykori vádbiztosa. S őket választja példaképül és mesterül Fülöp Jóska, az a lázadó kamasz, akinek alakjában az író ifjúkori önmagát idézte meg.

Igen széles társadalmi tablót kívánt rajzolni: az illegalitásban gyülekező kommunistáktól a szegedi ellenforradalmi vezérkarig. A középpontba állított figura – Égető Ferenc – éppen ezért csak részben teljesíti kompozíciós feladatát. Nem tudja egységbe fogni a regény rendkívül változatos eseményeit. Az író inkább az irodalompolitika elvárásait teljesítendően fogott trilógiába, semmint saját hajlamait követve. Született novellista volt, korábbi regényeinek epizodikus szerkezete is erre vall. A Szégyenfát kompozíciós hibák terhelik, s tegyük hozzá, jellemábrázolása sem éri el műveinek korábbi színvonalát. A kisemberek ábrázolása most is valószerű és érdekes, az ellenforradalom képviselőit és a párt harcosait azonban nem sikerült hiteles típusokban életre keltenie.

Ugyancsak az 1919-es proletárdiktatúra témája szólalt meg Kossuth-díjjal jutalmazott drámájában: A harag napjában (1952). E darab egy Salgótarján környéki faluban játszódik, ahol egyetlen nap folyamán két ízben is felváltják {582.} egymást a Vörös Hadsereg és az ellenforradalom csapatai. A többszörös uralomváltozás klasszikus drámai szituációt teremt: az író különböző társadalmi típusok határhelyzetekben tanúsított magatartását elemezheti. Jó érzékkel aknázza ki a témában rejlő drámai lehetőségeket; eleven, izgalmas színpadot teremt. Ugyanerre a drámai szituációra épül a már gyengébben megoldott Senki városa (1955) című színdarab: a felszabadulás idején egy magyar kisváros a háború "senkiföldjére" kerül, s e különös interregnumban csapnak össze a város haladó erői a levitézlett reakció képviselőivel.

Sokat beváltott terveiből, vállalkozásaira mégsem tudta felrakni a koronát. A koncentrációs táborban szerzett betegség egyre jobban meggátolta abban, hogy valóra váltsa elgondolásait. Az ötvenes évek második felében csupán néhány publicisztikai cikket és novellát írt. Slarkó József nyugalmazott mintaasztalos különös története (1959) című kötetének elbeszélései erőtlenebbül képviselik művészetének vívmányait: a groteszk cselekményvezetést és a tragikomikus jellemábrázolást. Sem ereje, sem ideje nem volt arra, hogy új művészi vállalkozásokba fogjon vagy átgondolja írói útját és helyzetét.