Az újrakezdés lendületében

Déry Tibor életművét egyetlen hatalmas vitaként olvashatjuk. Eszmei szótárának ellentétes fogalmai – az emberi szuverenitás és az elkötelezettség, az erkölcs és a politikai cselekvés, a szabadság és a rend – jelennek meg ebben a vitában, keresik helyüket, tartalmukat. A polémia azért ilyen heves, mert tétje nem kevesebb, mint az emberi élet értelme. Szereti vegytiszta formájukban egymásnak ütköztetni a gondolatokat, nem kedveli a kompromisszumot. Írásaiból ezért különös tisztasággal bontakozik ki a saját – egyszersmind az európai baloldali értelmiség – önszemlélete, helyzetérzékelése és eszmei panorámája. Azé az értelmiségé, amely a "szocializmus kalandjának" aktív részese lett. Déry számára valóban emberi és írói szabadságot hozott a felszabadulás. Könyvei azelőtt nem jutottak el az olvasóhoz; ő maga elszigetelt magányban élt, s bár elszántan kereste a befogadó közösséget, csak újabb magányra talált, mint Parcen Nagy Lőrinc, A befejezetlen mondat életszféráinak nyugtalan vándora.

Kéziratai sorra kiszabadultak az asztalfiókból: a Szemtől szembe 1945-ben, A befejezetlen mondat 1947-ben az olvasó elé jutott. Azelőtt csupán néhány író – igaz, a legelsők közül valók, mint Tóth Árpád, Füst Milán, József Attila, Illyés Gyula – ismerte el méltóképpen tehetségét, most egyszerre az irodalmi élet első vonalába került, 1948-ban ott állhatott az első Kossuth-díjasok között. Joggal állapíthatta meg: "Amire majd három évtizedig hiába vágytam, most teljesülőben van: munkáimat a magyar nép asztalára tehetem le, és szavam nem marad írott malaszt. Eleven felelet érkezik rá annak jeléül, hogy mesterségem, hivatásom egy nagy társadalmi szükségletet szolgál." Feladatokat és befogadó közösséget kapott; a személyes felszabadulást, a hazára találást és az író közösségi elhelyezkedésének élményét egyszerre sikerült átélnie, s Lukács György, illetve a Lukács-tanítványok jóvoltából az ő művei váltak a nagyrealista elbeszélő irodalom mintáivá.

Az újrakezdés első vállalkozásaként a történelmi korforduló ábrázolását kísérelte meg, saját tapasztalatait dolgozta fel. Alvilági játékok (1946) című novellafüzérében a pesti ostrom atmoszferikus rajzát nyújtotta. Nagy Lajos Pincenaplójával és Illyés Gyula verseivel együtt először vonta a témát a riportázsból az irodalmi ábrázolás körébe. Különös ötvözet: a budapesti pincékben megvalósult infernót realista és expresszionista-szürrealista eljárások segítségével idézte fel. Egyszerre sikerült az ostrom valóságos történetét és bizarr atmoszféráját bemutatnia. Nem elégedett meg a krónikával, távolabbi összefüggésekre világított rá, a magyar társadalom néhány fontos problémájára figyelmeztetett: a {589.} "középosztály" szétesésére, egyes rétegek elaljasodására, a kisemberek megalkuvására. Erkölcsrajzot adott, egyszersmind társadalmilag érvényes típusokat keltett életre: a pesti polgárság, a hivatalnok-értelmiség és a félproletár-félkispolgár szegénység emberi típusait. A születő demokrácia szigorú közéleti morálját szegezte szembe az alvilágba szorult, alkotó elemeire bomlott és erkölcsi tartását veszített társadalom árnyékalakjaival. Csupán két olyan hőse van, aki iránt rokonszenvet és megbecsülést érez: Juli, az árvalány, aki ösztönös lázadással szegül szembe az alvilág hatalmaskodó uraival, valamint Anna néni, aki az író morális ítéletét képviseli. Az ő alakja mindenképpen kiemelkedik a novellafüzér realisztikusan ábrázolt figurái közül, mitikus jelképpé növekedve érzékelteti a régi társadalommal szembeforduló proletariátus történelmi igazát és erkölcsi erejét. Az alvilágba zárt emberi közösség ábrázolásában a realista elbeszélő hangja érvényesül, az események valószerűtlen atmoszféráját viszont szürrealista és groteszk eszközök hozzák létre. Az óvóhely homályában mitikus árnyakká növekedtek és torzultak a figurák, a köznapoktól elrugaszkodott irreális élet látomása groteszk mozzanatokban bontakozott ki. "Déry Tibor könyve – mondta Keszi Imre, az egykori kritikus – a víziók sorozata, de az élet, amelyet a könyv visszaad, szintén látomások sorozata, s a kép hitelességét realizmusa adja meg." Az Alvilági játékok tehát egy kivételes helyzet ábrázolásához találta meg a megfelelő eszközöket. Ugyanezt a helyzetet mutatja be színpadon A tanúk (1945) című darab. Déry ebben saját háborús odisszeáját dramatizálta: a kitaszítottság, a szorongás, az elfogatás és a megmenekülés kalandjait. Arról a katarzisról beszélt, amelyet a tragikus tapasztalatok után a szolgálatban és elkötelezettségben talált.

A tanúk egyúttal a felelősség drámája: a nemzet közönyében látja azt a lehetőséget, amit a fasiszta pusztítás kihasználhatott. A helytállás elmulasztását vizsgálja a Tükör (1946) című darab is. Déry azt mutatja be, hogy egy feddhetetlen erkölcsű család tagjai miként válnak a hatalom garázdálkodásának pusztán nézőivé. A "gyilkosok közt cinkos, aki néma" igazságát dokumentálja; azok felett ítélkezik, akiknek "nyugodt a lelkiismeretük, mert személy szerint nem vesznek részt a vérszopásban, csak tudomásul veszik". Déry morális igényeket hangoztat tehát: a Horthy-fasizmus és a háború történelmi útvesztésének tanulságait a kritika szellemében kívánja érvényesíteni. Elsősorban az értelmiségtől követel önismeretet és önbírálatot. Levél a magyar értelmiséghez című írásában a szellem képviselőinek felelősségéről beszél: lelkiismeret-vizsgálatra és erkölcsi megújulásra int. "Ha mi írók – figyelmeztetett A nemzeti bűntudat hiányáról című vitairatában – nem tudjuk meggyőzni társadalmunkat arról, hogy az ország elpusztításában sajnos mindannyian tevékenyen részt vettünk, s hogy akár jóhiszeműek voltunk, akár rosszhiszeműek, egyetemlegesen felelünk érte, akkor a széthulló erők forgatagában, a tovább elharapódzó közöny és felelőtlenség zűrzavarában olyan politikai eseményeket fogunk fejünkre idézni, amelyek elkerülhetetlenül a nemzet további sorvadásával, megcsonkításával, sőt teljes elpusztulásával járhatnak."

A kritika igényében tehát a közéleti cselekvés felelősségtudata jelentkezett. Déry számot vetett a múlttal, s hozzálátott ahhoz, hogy a háborút követő időszak problémáit ugyanilyen felelősséggel tárja fel. A háború legfájdalmasabb pusztítását {590.} az erkölcs szférájában észlelte, különösen a fiatalok, a gyermekek között. "A pusztulás légnyomása a messze jövőt is eléri, és megnyomorítja gyöngéd gyermekalakját" – írta aggódva abban a beszámolóban, amely a háború után szervezett első gyermekvárossal foglalkozott. Ez a tudósítása és egy felszólalása azokat a tapasztalatokat tükrözi, amelyeket a háborúban árván maradt, csavargásba és züllésbe taszított gyermekekről szerzett. A riportban megidézett esendő sorsokat és az előadásban körvonalazott szociális, morális problémákat dolgozták fel gyermektörténetei. A Dunánál, a Jókedv és buzgalom (1948), A járda szélén és A portugál királylány csavargó, tolvaj, sőt gyilkossá váló gyermekeket mutatnak be, akik a világégés és az ostrom szörnyűségei között veszítették el otthonukat, ártatlanságukat, gyermekkorukat. Akiket a nyomorúság, az elhagyatottság és az erkölcsi értékek általános megingása, a felnőttek gonosz példája kényszerített elzülleni.

A gyermeket általában a tiszta, természetes és elfogulatlan emberség képviselőjének szokta ábrázolni az irodalom. Déry nem követi, mert nem követheti ezt a hagyományt. Bűnözővé süllyedt gyermekfiguráival a háborús embertelenség és amoralitás következményeire figyelmeztetett, miként a korszak reprezentatív magyar filmje, a Valahol Európában is. Közvetve arra utalt, hogy az ember valóságos értékei csak a béke körülményei között érvényesülhetnek és fejlődhetnek, s hogy a háború éppen humanisztikus lényegétől fosztja meg az embert. A gyermeknovelláknak az új magyar irodalom értékes vállalkozásai között a helyük, ugyanakkor új színeket hoztak Déry elbeszélő művészetébe is: a tárgyias és személyes ábrázolás egységét sikerült megvalósítaniok. Az író a pszichológus és a moralista korántsem azonos pozíciójából figyeli hőseit. Lélekbúvárként a különös "esetet" (a gyermeki prostitúciót vagy a fosztogatást és gyilkosságot) kívánja leírni és megérteni; iróniájával mintegy elidegeníti magától az életre keltett figurákat és helyzeteket. Moralistaként viszont azokat a körülményeket ítéli el, amelyek bűnözésbe kergették elbeszéléseinek kamaszait, vagyis a háborús környezet és a társadalom felelősségét vizsgálja. A gyermekekhez éppen ezért részvéttel közeledik, azaz ironikus tárgyiasságát a fokozott szánalom szövi át. Az objektív lélektani érdeklődés és a morális indulattól fűtött részvét alakítja ki a gyermeknovellák "ellenpontozó", dinamikus szerkezetét.

A gyermeknovellák az erkölcsi megítélés keretében mozogtak. Ugyanez a közege az újrakezdés egyik legszebb eredményének: Az óriás (1948) című kisregénynek. Ebben az írásában a koalíciós idők veszélyeit: az újrakezdés megrekedését és a kispolgári mentalitás, erkölcs térhódítását mutatta be. Hőse, a Dráva menti faluból Pestre került Kovács István, a sorsát és helyét kereső népi fiatalságot képviseli. Tisztasága és életereje: "mintha egy nemzet talpraállásának a jelképe volna." Népmesei hősként érkezik, otthont, munkát és társat keres. Boldogságát és szerelmét azonban elragadja az új életre támadó önzés és közöny, az izmosodó merkantilizmus, amely ismét át tud gázolni a tisztaságon és természetes erőn. A fiú tervei elbuknak, otthona összeomlik, s kifosztottan, csalódottan tér vissza az elhagyott faluba. Az író a népi fiatalság kettős lehetőségére figyelmeztetett ezzel a történettel, arra, hogy nemcsak az emelkedés, hanem a kispolgári privatizálódás {591.} züllesztő életrendje felé is nyílhatnak utak. Hogy a népből hozott tisztaság és erő áldozatul eshet a polgári morálnak, s hogy a kispolgárság életrendje, merkantilizmusa pusztulásba szédítheti a felkészületleneket. Vagyis ugyanaz a részvét és aggódás szólalt meg itt, mint a gyermeknovellákban: a jövőért felelősséget érző író szava.

Bizonyára a közéleti állásfoglalás és a legszélesebb olvasóközönség igénye is okozta, hogy a modern próza kísérleteitől a realizmus hagyományosabb módszeréhez pártolt. A befejezetlen mondat írója korábban prózánk megújítására vállalkozott. Első írásaiban az expresszionizmus technikáját honosította meg, s még hatalmas regényalakzatában is a kompozíció prousti átalakításával, az esszé módszer Thomas Mannt idéző használatával és a nyelv expresszív kezelésével frissítette fel a nagyrealizmus módszerét. Az expresszionista és szürrealista kísérleteket egy ideig még folytatta a felszabadulás után, ám egyre inkább a valóságábrázolás szolgálatában, ötvözve a realizmus eszközeivel. Örök kísérletező maradt, aki a realista elbeszélésbe új színeket, új hangokat vitt, s ironikusan kezelte a hagyományos eszközöket. Mint jegyzeteiben írta, kételyeket érzett az elbeszélő realizmus tradicionális formái iránt, s a költészet vagy a mese ősi igazságához vonzódott, ezért kellett új megoldásokkal kísérleteznie. Az Alvilági játékokban, majd gyermeknovelláiban szürrealista (látomásos és meseszerű) motívumokkal egészítette ki a realista ábrázolást. Az irreális elemek voltaképpen a valóság eltorzult képét jelenítik meg ezekben az írásokban, ahogy az ostromelbeszélések elemzése során már rámutattunk a módszer funkcionális tulajdonságaira. Ugyancsak az eltorzult valóságról: a természetellenes körülmények hatására megromlott emberi személyiségről adnak számot a gyermeknovellák, s innen erednek meseszerű vagy szürrealisztikus elemeik. A gyermekek mesébe illő kalandjai és groteszk bűnei, sorsuk képtelensége és egyéniségük szomorú eltorzulása sajnos valódi társadalmi problémát érzékeltetett, a rendhagyó történelmi idők reális képét mutatta be. Érthető, hogy e meseszerű és groteszk történetek érdeklődést ébresztettek Déryben a mese műfaja iránt. Meséiben: A ló meg az öregasszonyban (1955) és a Betlehemi állatokban a háború utáni élet egy epizódját örökítette meg, illetve Supervielle modorában mesélt költői történetet.

Modernebb szemlélettel és eszközökkel frissítette fel a hagyományos realizmus módszerét. E kísérletei kezdetben a kritikusok elismerésével találkoztak, sőt Németh Andor (Lukács Györgyre hivatkozva) éppen ezeket az elbeszéléseket jelölte meg követendő példa gyanánt, szemben a sematizmus már mutatkozó jeleivel. Az újszerű kifejezéssel folytatott kísérletek mégis abbamaradtak, s Déry elhatározó erővel vált a műhely tudós kísérletezőjéből a művészi demokratizmus hívévé. Közérthető építkezésre és fogalmazásra törekedett, és ez akkoriban a hagyományos megoldásokat jelentette. Mint Közérthetőség című tanulmányában kifejtette, "a mesemondás régi, szélesen ecsetelő modorának" használatára vállalkozott, novelláiban pedig magáévá tette a korszak irodalmának idillikus szemléletét, anekdotikus előadását. A köznapok derűjéről, az egyszerű emberek örömeiről és reményeiről beszélt. Idilljei: Az égimeszelő és A fehér pillangó a munka és a szerelem derűs pillanataitól kapták színeiket, nem tudtak az alakuló élet {592.} gondjairól. Ma már groteszk irodalomtörténeti adaléknak tetszik, hogy a korabeli kritika éppen A fehér pillangó felhőtlen idilljén kérte számon a pozitív hős eszményét. Ez az 1951-ben megrendezett vita, amely a kritikusokon kívül az olvasókat is felvonultatta, jelezte, hogy Déry Tibor írói helyzete megváltozott.