Küzdelem a szocialista humanizmusért

A Felelet a szocialista humanizmus gondolatkörében született. A befejezetlen mondat még a forradalom feltétlen szolgálatára szavazott, akár aszketizmus és könyörtelenség árán is; az új regény már a szocializmus és a humanizmus kölcsönösségét hirdette. A Rákosi-időszak tapasztalatai bizonyára más megvilágításba helyezték a hatalomnak és erkölcsnek, a vezetésnek és emberségnek azt a viszonyát, melyet az író korábban István elvtárs híres börtönlevelében fogalmazott meg. Ebben Déry a hatalom feltétlen és tekintet nélküli megszerzésének parancsát hangoztatta. Az ötvenes években érthető módon fel kellett cserélnie ezt az elvet a szocialista humanizmus követelményeivel. Nagy Júlia abban a vitában, amelyet Farkas Zénóval az emberi kötelességekről folytat, új fogalmat használ: az emberszeretetet. E fogalmat az ember természetes szükségletének tudja, amelyet nem szabad elutasítania a cselekvő politikusnak sem, a hatalomvágy és az emberszeretet dilemmájában ezért esik választása az utóbbira. Az emberszeretetnek ez, a Felelet vitáiban kialakult fogalma lesz Déry szocialista humanizmusának tartalma. Ami korántsem valami karitatív érzelem, inkább morális kategória, kifejtését magánál az írónál olvashatjuk A ló meg az öregasszony című kötet utószavában: "írói feladatom ma is az embernek ember által való szenvedtetését csillapítani. Minél idősebb leszek, annál érzékenyebb vagyok az ember szenvedéseire, és személyemet illetően annál kevésbé tudok más következtetést levonni belőle, mint a teljes erőmből adott írói választ."

Amikor a dogmatikus korszak politikai torzulásai és irodalompolitikai módszerei ellen lépett fel, a szocialista humanizmus követelményeit kívánta tehát érvényesíteni, és nem ifjúságának anarchikus lázadásához tért vissza. Minél világosabbá váltak a Rákosi-féle vezetés bűnei, annál keményebben kellett {598.} megélnie az új társadalom humanisztikus küldetéséhez ragaszkodó ember konfliktusait s a vágyat, amely e konfliktusokról nyilvánosan, az irodalom szintjén kívánt vallani. "Ellentéteimből – írta Útkaparó című kötetének bevezetőjében –, melyeknek fojtása néha fájdalmasabb egy gyilkosságnál, egyre világosabban oldódik ki egy nagy tanulság: az író mindenkinél jobban kötve van az igazsághoz." A szektás politika nyilvános bírálatát nem minden belső harc nélkül vállalta, mégis úgy érezte, lelkiismerete követeli a tiltakozást. Ezért keresett szerepet abban az 1953 után kibontakozó irodalmi mozgalomban, amely a hazai társadalom valóságos konfliktusainak felfedezésére és ábrázolására vállalkozott. Már az Írószövetség első kongresszusán, 1951-ben az igazmondásban jelölte meg az írói tisztesség feltételét. 1954-ben pedig az ország helyzetének szociográfiai felmérését javasolta az Írószövetség pártszervezetének. E javaslat fedezetéül adta ki Hazáról, emberekről (1954) című irodalmi és szociografikus riportjait összegyűjtő kötetét. Pályájának e szakaszát a Simon Menyhért születésében olvasható ars poetica foglalhatja össze: "szeresd a valóságot mindig és mindenütt, bármily nemes ügyért hevülsz, s ha a legmagasabb hőfokon is: ügyed csak akkor lesz diadalmas – bár a csillagokig emelje fejét! –, ha egészséges, ép lábával a földön jár."

A művek, az 1953–1956-os pályaszakasz termése, a fentiekben körülírt igényeket és szándékokat juttatták szóhoz. A Feleletet követő első siker: a Simon Menyhért születése (1953), mely a szocialista humanizmus hatalmas lehetőségeire, a közösségi összefogás erejére figyelmeztetett. Nemcsak abban a "narrátor"-szövegben, mely a költészettan egy újabb fejezetét fogalmazta meg, hanem magában az epikus anyagban is: a születő életért összefogó hegyvidéki közösség helytállásának ábrázolásában. Egyszersmind a szocialista társadalom iránt érzett bizalmat is kifejezte. Déry, akitől a viták során éppen az eszményítést kérték számon, itt beszélt arról, hogy a szocializmus igazságainak erkölcsi ereje valóban milyen eredményes küzdelemre képes mozgósítani az egyszerű embereket. Az írói szándék mindemellett fontosabbnak tetszik, mint az elbeszélés művészi eredményei – e műbe tagadhatatlanul beszüremlettek a sematizmus bizonyos jegyei.

Ezzel az optimista humanizmussal szemben a további írások már a csalódás vagy a kritika hangján szólanak. A megváltozott szemlélet legjobb művészi eredményei azokban az elbeszélésekben öltenek testet, amelyek a bekövetkezett tragédiákra vetnek fényt, s a katarzis lehetőségét keresik. A Vidám temetés (1955) haldokló írójának visszatekintésében Déry csalódottságára ismerhetünk. Az élettől búcsúzó idős írót groteszk elevenséggel táncolja körül az egyszer már legyőzöttnek hitt polgári világ, s ő fájdalmas önbírálattal tarthat szemlét eszményei felett. Déry a Szemtől szembe megfogalmazása, a munkásmozgalomhoz való csatlakozás nagy önmegváltó gesztusa óta a jövő ígéreteinek vonzásában élt, közéleti feladatainak szentelte magát, s most rá kellett döbbennie arra, hogy az ügy letéteményesei visszaéltek bizalmával, kijátszották hitét. Csalódottan beszél tehát arról az emberről – önmagáról –, aki vakhittel cserélte fel józanságát, méltatlan szolgálattal a saját életét. Az ilyen emberről írja: "Nem hallgat természetes hajlamaira, melyek idejében figyelmeztetnék, mielőtt a jövő morfinistájává válik. Eszi, falja a jelenét, az egyetlen valóságot. Azt hazudja magának, hogy az {599.} emberiséget szolgálja. Lassanként minden perce, minden mozdulata hazugsággá válik. S ha önmagának hazudik, mi sem természetesebb, mint hogy másoknak is. Hazudik, hazudik, végeláthatatlanul." Keserű igazságokat fogalmazott meg ebben az elbeszélésében csakúgy, mint azokban az írásokban, amelyekben a Rákosi-politika visszásságai és bűnei ellen tiltakozott.

Egyre szenvedélyesebb ítéletekig jutott. A talpsimogató (1954) című komédiában még diákos derűvel fricskázta meg a karrierizmust, a kaméleon természetű törtetők erkölcseit. A téglafal mögött (1955) című novellában a társadalom életében tapasztalt torzulásokkal foglalkozik, vagyis közvetlenebb módon avatkozik be a kor politikai vitáiba. Sötét tónusban ábrázolja azokat a feszültségeket, amelyek a munkásosztály életszínvonalának csökkenését, a feszített tervek kíméletlen hajszáját és a dolgozók megalázását követték. Annak a kommunista vezetőnek a lelkiismereti drámáját világítja meg, akinek választania kell munkatársai és a hivatalos álláspont között. Ez a vezető, Bódi elvtárs súlyos belső küzdelmek után a társaival való szolidaritást választja, az írónak azt az elvét igazolva ezzel, hogy az "emberszeretet" előbbre való, mint az "államérdek", s az emberi szolidaritásban testet öltő erkölcs jobban védi a személyiséget, mint egy absztrakt érdek szolgálata. Vagyis ismét az etika konkrétságára, a szocializmus humanisztikus eszményeire figyelmeztet, csakúgy, mint szatirikus írásaiban, a Vendéglátás (1955) című elbeszélésben és az ebből készített színdarabban (1956), ahol maró szatírával ábrázolta a hazug eredményekkel manipuláló szektás módszereket.

Csalódott és tiltakozott, de nem vonta meg bizalmát a szenvedéseket elviselő embertől és az újrakezdés esélyeitől. Közérzetét s a korszak terhes atmoszféráját Niki (1955) című kisregényében összegezte. Egy kutya történetét írta meg gazdára találásától pusztulásáig. Az állat sorsának fordulatai mögött ott pereg a család, sőt az ország története. Ancsa mérnök, Niki gazdája régi kommunista, őszinte lelkesedéssel szentelte magát az országépítés művének. Tisztessége, elvi szigora azonban nem bizonyult jó tökének: méltatlan munkakörökbe, végül börtönbe került, s csak hosszú évek szenvedései után szabadul ki, éppen kutyájának pusztulásakor. Az ő sorsából és a regény mellékszereplőinek – az Ancsáékhoz beköltöztetett munkásnak vagy a mérnök kommunista barátjának – történetéből a "személyi kultusz" korának konfliktusai bontakoznak ki. Elsősorban a fokozódó önkény példái, az országos némaság és képmutatás, a vezetés körében meghonosodott cinikus közöny, amely nem vesz tudomást az egyszerű emberek, a tömegek megpróbáltatásairól. A feszültségek között vergődő, válságos társadalmat úgy ábrázolja az író, hogy elkerüli a harsány színeket, a "leleplező" publicisztika közhelyeit. A regény művészi hitelét a tartózkodás, az irónia és a tragikus érzés szerves egysége, az ábrázolás arányossága és ökonómiája teremti meg. Déry a kutya sorsára, az állat és gazdája kapcsolatára összpontosítja figyelmét, a háttér rajzával és kommentárjaival azonban társadalmi panorámát ad, s ítéletet mond a korszak bűnei felett. Niki alakjának különben is példázatos értelme van, sorsának fordulatai az emberi történelem fordulatait világítják meg. Déry az állat természetességét, eredendő kedvességét és jóindulatát szegezi az elvadult emberi viszonyokkal szembe, s a kutya a természetes "emberi" normák: a hűség, a {600.} jóakarat, a szeretet mértéke lesz. Létezésmódja – a kiszolgáltatottság, a függőség, az idegen akaratnak való alávetettség – is példázat erejű. "Az embertől való teljes függésében – olvassuk – Niki hasonlított azokra a rabokra, akik nem tudják, hogy miért zárják őket börtönbe, s meddig tartják ott őket, vagy azokra a vállalatvezetőkre, akik kinevezésük pillanatában nem is sejtik, hogy meddig maradnak a vállalat élén, ... vagy azokra az írókra, akik nem tudják, miért írják azt, amit írnak, vagy azokra az olvasókra, akik nem tudják, hogy miért olvassák el." Csakhogy Niki függőségét a kölcsönös szeretet szabja meg, és ez a kapcsolatot elviselhetővé, sőt tartalmassá teszi. A kutya helyzete nemcsak példázata, hanem ellenképe is az emberi viszonyoknak, amelyek nélkülözik a kutya és gazdái között kialakuló méltányosságot és jóindulatot. Niki szomorú pusztulásának is példázatos értelme van: arra utal, hogy egyszerű és védtelen élete miként sorvad el a föléje növő hatalom értelmetlen nyomása alatt, s hogy ez a pusztulás jóvátehetetlen marad. Niki sorsa tragikus, a mérnök azonban hazatért, s az asszony életben maradt, megvárta a szabadulást. Ez a motívum a remény záloga. Az író tragikus fájdalommal ábrázolta a történteket, de még őrizte a reményt.

Fájdalom és reménykedés katarzist sugalmazó egysége öltött formát Szerelem (1956) című elbeszélésében is. Ez a lírai gyengédséggel formált történet az ártatlanul meghurcolt és börtönbe vetett áldozatok sorsát sűríti egyetlen drámai és költői jelenetbe. Klasszikus tisztasággal mutatja fel a személyes és közéleti válságokban kiküzdött új eszményeket: az emberi személyiség következetességének, integritásának elvét és a szolidaritás etikáját, amely a hűségben és a szeretetben hozza létre a maga legigazabb értékeit. Déry fenntartja az újrakezdés lehetőségébe, a humánus értékekbe vetett hitét, noha intonációja a fájdalom és a rezignáció.

Ezekkel az írásokkal vált a korszak vezető írójává, aki klasszikus formában ábrázolta a magyar társadalom feszültségeit, politikai és morális konfliktusait. Az irodalmi munka mellett egyre többet szerepelt a közélet fórumain, felszólalásaiban egyre következetesebb ítéletekig jutott. 1956 és 1957 fordulóján pedig kitartott a felkelés mellett, s az új kormány ellen lépett fel, ezért kilencévi börtönbüntetésre ítélték. 1960 tavaszán szabadon bocsátották. 1961-ben pedig mentesítették a büntetés jogi következményei alól, hamarosan megjelent újabb elbeszéléseinek Szerelem (1963) című kötete. 1962-ben Számadás című novellájával a felelősség drámáját fogalmazta meg: "Felelős vagyok – szólaltatta meg hősét – s mindenki ebben az országban azért, ami történt, s azért is, ami ezelőtt történt és ezután fog történni ... A felelősséget pedig vállalni kell." Szenvedélyesen élte át a felelősség tragikumát, indulásának moralista szigorával, önelemző kegyetlenségével ítélkezett önmaga fölött. Csakhogy ezzel az egyébként nélkülözhetetlen ítélettel ismét két világ határára, ifjúságának "senkiföldjére" került. Az önemésztő vívódás "senkiföldjéről" próbált az élet folytonossága és reményei felé lépni és tekinteni Philemon és Baucis című elbeszélésében. Mint kritikusai megállapították, ez az írás a Nikire felel. Az 1956-os budapesti harcokban egy öregasszony meghal, egy kutya viszont világra hozza kölykeit. Az élet, ha a biológiai létezés szintjén is, erősebbnek bizonyul a pusztulásnál, a reménység megújulásra hivatott. Annál inkább, mert az emberi tisztesség és szolidaritás példái bizalmat öntöttek Dérybe. Erről a {601.} szolidaritásról, a szeretet szépségéről vallott Két asszony (1962) című novellájában, amely klasszikus magaslaton foglalja össze az erkölcsi eszmények fenntartásáért folytatott belső küzdelem eredményeit. Mint annyi művének, ennek is önéletrajzi háttere van: beteg anyjának és magára maradt feleségének történetét mondja el. A két asszony hazugsággal és öncsalással vigasztalja egymást és önmagát: úgy tesznek, mintha a börtönben élő férfi külföldön lenne, hogy készülő filmjével halmozzon sikereket. A hazugságokból szervezett játék azonban a személyiség védelmét szolgálja, a lélek összeroppanását akadályozza meg, s e játék során bontakozik ki az a gazdag kapcsolat, amely a két asszonyt egymáshoz köti. E kapcsolatnak ismét általánosabb értelme van: az emberi szolidaritásra, a türelmes és megértő szeretetre utal.

Ezek az elbeszélések lassanként lezártak egy korszakot és útnak indítottak egy másikat. A Vidám temetés és a Két asszony határolja novellisztikájának klasszikus korszakát. Ebben az időben lehetetlenné vált, hogy az írói mondanivalót a nagyepikai forma fejezze ki, a vezető szerepet a "novellák" és az "elbeszélések" vették át. Bennük nyert megfogalmazást az a vállalkozás, amely a szocialista humanizmus eszmei panorámáját rajzolta a válságos történelmi korszak köré. Hangsúlyosan olyan írásokban, mint a Vidám temetés, a Niki, a Szerelem, a Számadás és a Két asszony, amelyek mindegyike fenntartotta a szocialista gondolat távlatát, midőn a szektás-dogmatikus politika tragikus következményeire figyelmeztetett. Ezek a novellák az emberi szolidaritás és a közösségi morál kódexét dolgozták ki, s úgy ábrázolták az elszenvedett sérelmeket, hogy közben megőrizték a humánus eszményekbe vetett hitet. Déry jól látta, hogy az emberi személyiséget milyen veszélyek fenyegetik, de nem mondott le a személyiség védelméről, nem csatlakozott azokhoz a modern írókhoz, akik elkerülhetetlen végzetnek tudják az elidegenedést, és a történelmet az ember elpusztítására törő erőnek tekintik. Lukács Györgyre hivatkozhatunk: "Az emberi elidegenedés Déry kiemelkedő jelentőségű műveiben soha nem válik elkerülhetetlen végzetté, soha absztraktul általános "sorssá". Az ember veszélyeztetettsége nála mindig a lehető legkonkrétabb marad: megmarad társadalmilag-történetileg nagyon pontosan meghatározott és körülhatárolt emberi külvilágnak, melyben plasztikusan látható a dolgok alakulásának, fejlődésének minden egyes iránya, s éppen ezáltal nagyon élesen konkretizálódik a "sorssal" szembeni ellenállás ténye."

A társadalmi lét tragikus összeütközéseit ábrázolta, nemegyszer azokat a konfliktusokat, amelyekben személyesen részt kellett vennie. Művészileg mégis függetleníteni tudta magát az ábrázolt valóságtól, távolságot tudott tartani a rögzített tapasztalatok és elbeszélő személyisége között. A Vidám temetés szatirikus hangja, a Niki kommentárjai és a Két asszony iróniája a művész fölényéről tanúskodik. Ez a fölény, amely természetesen a szenvedők iránt érzett szánalommal párosult, azt a tudatosságot szolgálta, amelyet Lukács a "sorssal" szembeni ellenállásnak nevezett. Déry annak a modern művésznek a szerepét vállalta, aki anyagát intellektuális biztonsággal kezeli, mégsem "esszéizál": mondanivalóját nem a kommentárokra bízza, hanem elsősorban az epikus formálásra, a jellemek mozgásából kialakuló elbeszélő struktúrára. E novellák nemcsak etikai rendszert {602.} alkottak, hanem a művészi eredmények klasszicizálását is lehetővé tették. Ekkor ért be igazán elbeszélő tehetségének két erénye: a társadalmi kép teljességére törekvő ábrázolás és a jellemek elmélyült, plasztikus rajza. A totális ábrázolás igénye, mint erre Fehér Ferenc figyelmeztetett, olyan írásokban teljesedett ki, mint a Vidám temetés, amely az "ancien régime" körképét adta, A téglafal mögött, amely az ötvenes évek munkásportréit formálta meg és a Számadás, amely "egy valódi tömegmozgás zárt, kerek panorámájában" vonultatta fel a disszidálási hullám vámszedőit és áldozatait. A kor totalitását keltik életre azok a művek is, amelyek – mint a Szerelem vagy a Niki – intenzíven, belülről élik át egy ellentmondások között vergődő korszak élményeit.

Másik elbeszélői erénye: az alakok plasztikus rajza. Fehér Ferenc a típusok pluralitásáról beszél, vagyis arról, hogy Déry hősei teljes személyiségű, gazdag jellemek, s élesen elütnek mind a polgári dekadens irodalom, mind a sematizmus absztrakt, jellegtelen figuráitól. Valóban eleven és emlékezetes hősökkel találkozunk, köztük olyan típusokkal, amelyek vissza-visszatérnek, átalakulnak és gazdagodnak az idők során. Ilyen az a tapasztalt és lelkiismeretes munkás, akinek útját a Svájci történettől A téglafal mögöttig kísérhetjük, vagy az az eszményeit tragikus körülmények között őrző entellektüel, akiről a Nikiben és a Szerelemben olvashatunk. Ilyen az a két asszony, egy idősebb és egy fiatal, akikkel az Alvilági játékok, illetve a Felelet óta találkozunk, s akik a Két asszony klasszikus szépségű kettősében kerülnek most egymás mellé. Az írói újrakezdés realista poétikája ezekben az elbeszélésekben emelkedett modern irodalmunk magaslataira, valóságábrázolás és értelmezés, hagyomány és újítás bennük nyerte el végső arányait. Ezek a novellák alakították ki a továbbjutás feltételeit, ezek élesztették fel az életkedvet és az alkotóerőt. Személyességük, lírai gazdagságuk lett a feltétele annak, hogy írójuk tovább léphessen a magasabb szintű számvetés és összefoglalás felé.