Legendák és mítoszok

1959-ben jelent meg Mándy egyik leghíresebb, pontosabban hírhedtté vált műve, a Fabulya feleségei, melyről köztudott, hogy modelljéül az író egyik kortársa szolgált. A kisregény megjelenése idején ez volt a szenzáció, s talán ezért sem figyelt fel a kritika kellőképpen a mű értékeire: ábrázolásmódjának újszerűségére, {705.} bravúros prózatechnikájára. A Fabulya feleségei: karakterrajz, s egy kor atmoszférájának hiteles felidézése. Az ötvenes évek elején járunk, s a könyv lapjain sajátos embertenyészet örvénylik: írók és átírók, jólmenő rádiósok és félreállított, lecsúszott és tönkrement értelmiségiek, s a hozzájuk tartozó hölgyek kavargó sokasága. A középpontban álló alak, Fabulya, kicsinyes, önző, garasoskodó figura. Nagyképű és kiszolgáltatott, kétségbeesetten vergődik nők, szerelmek, házasságok között – a hozzá tartozó nők is ki vannak szolgáltatva azonban mértéktelen önzésének.

De hogy voltaképpen milyen is Fabulya, az egyértelműen nem derül ki a regényből. Az író ugyanis két nézőpontot játszat egymásba, s ezek metszéspontjában jelenik meg a figura, mely így nem ölt végleges és határozott formát: villódzva, olykor elmosódottan tűnik fel az emlékezet vetítővásznán. Az alaphelyzet, melyben a Fabulya-történetek felidéződnek, tulajdonképpen kerettörténet: Zsámboky, az író a rádiónak készít ismertetést az Egri csillagokról, egy kis presszóban; előtte "Egy üres feketéspohár és egy cetli az asztalon" – az alkotás kellékei. Ekkor érkezik Turcsányi, a szerencsétlen, groteszk figura: "Egy lehetetlenül elnyűtt, kiázott kabát áll előtte. Ebből a kabátból nőtt ki a vékony, karószerű kéz, a tüskés, pattanásos arc." Zsámboky, mint a lesben álló vadász szimatolja meg Turcsányiban a témát; körüljárja, faggatja Turcsányit, aki hirtelen furcsa metamorfózison esik keresztül Zsámboky szemében: megírható, megírandó tárgy lesz, családjával, környezetével együtt ... Ám a szó Fabulyára terelődik. "Azt se tudom, kicsoda!" mondja barátjának Zsámboky. S maga a könyv: furcsa, feleselő, vitázó oknyomozás Fabulya személyisége után, amely minduntalan kisiklik a nyomozók kezéből ... Mert amint egy határozott vonást akar húzni Zsámboky a készülőben levő portrén, újabb és újabb korrekció következik, s az addigi kép elmosódottá, bizonytalanná válik. Mert az egyes, Fabulya központú epizódokat nem öncélúan idézi fel Zsámboky, hanem a végleges formába öntés, a megírás, megfogalmazás határozott céljából. Fabulya sem más számára, mint feldolgozható, feldolgozandó életanyag, mely végtelen számú formában realizálódhat az alkotásban. A kerettörténetben Turcsányihoz beszélő Zsámboky egyes szám első személyű monológja szinte észrevétlenül vált át egyes szám harmadik személyű, szerzői elbeszélésbe, melynek nézőpontja már Zsámboky alakját is magában foglalja. A kétféle narrációt az író mesterien kapcsolja össze, a szöveg asszociációs lehetőségeit kihasználva: "Zsámboky nem akadt össze senkivel. Egyszer csak ott ült Fabulyánál. – Ismered a szobáját? Turcsányi bólogatott a seprűfejével, vigyorgott. Ebből a vigyorból nyílt ki az a kis szoba ott valahol a hatodik emeleten."

A Fabulyában tulajdonképpen a tárgy maga másodlagos jelentőségű. Nem Fabulya regénye ez, hanem a prózaírásé; az alkotás küzdelmének, a nyersanyagalakításának, bekerítésének, megragadásának gyötrelmeit rendkívüli pszichológiai hitelességgel, ugyanakkor könnyed eleganciával, szórakoztatóan előadó regényé. A regény regénye tehát, s mint ilyen, nem teljesen új lelemény, hiszen az európai irodalomban gyakori formáról van szó. A magyar irodalomban azonban, főként megírása és megjelenése idején, valódi újdonság s ritka vállalkozás volt. A Fabulya voltaképpen az ember – s végső soron a valóság – megismerhetősége s e {706.} megismerés művészi formába öntésének lehetőségeit latolgatja – ám a lehető legkönnyedebb és szórakoztató formában. S hogy ehhez az ismeretelméleti kísérlethez épp Fabulya lett a kísérleti alany – az tulajdonképpen mellékes körülmény. A kisregényben feltárul az alkotó és témája közti viszony: az író kiszolgáltatott, s akarva-akaratlanul szinte foglya, rabja lesz egy témának: "Zsámboky elkezdte írni Fabulyát. Nem tehetett róla, írta magában, ahogy elmondta azt az estét Turcsányinak." De nemcsak a figurák, a téma van kiszolgáltatva az írónak: hanem fordítva is. Mándynak működésében, gyakorlati megvalósulásában sikerült megragadnia egy alkotáslélektani jelenséget.

Maga a "keretjáték", Turcsányi és Zsámboky kettőse is remekül megkomponált, bravúros írói szöveg. Zsámboky mesél Turcsányinak, s magában a megírás mikéntjét latolgatja; ám közben Turcsányi is elmondja a véleményét, kommentálja a Zsámboky által felelevenített epizódokat: olykor kellemetlenül megzavarva Zsámboky elképzeléseit. Turcsányi alakja azért fontos tényezője a kisregény szerkezetének, mert rajta keresztül érvényesül az irónia Zsámboky alakjának megformálásában; rajta keresztül lepleződnek le Zsámboky Fabulya iránt táplált elfogultságai, előítéletei. A keretjáték nem egyéb, mint két barát közötti kávéházi pletyka egy harmadikról. Formájában, az elsődleges cselekmény szintjén a Fabulya pletykaregény, mely remekül érzékelteti az oldott fecsegés hangulatát, technikáját is. Hiszen voltaképpen minden pletyka lényege: a valóság újrafogalmazása, egy karakter rajzának (rossz- vagy jóindulatú) korrigálása. A regényben az író mindvégig fenntartja a megtörténtség illúzióját, ha a szereplők nem saját élményeiket mesélik, akkor másoktól hallott történetekkel, adalékokkal egészítik ki a képet. Az író válasza a felvetett ismeretelméleti kérdésre csakis paradox lehet – a kérdés sajátságos, tehát közvetlen művészi formán keresztül való felvetése következtében. Hiszen a valóság rögzítésének, pontos érzékeltetésének lehetetlensége művészi formában realizálódik; az eredmény önmagát cáfolja és kérdőjelezi meg. Másképpen szólva: maga az írás tanúskodik a regényírás lehetetlenségéről. Ez a paradox kérdésfeltevés tulajdonképpen csak legújabb, kísérletező prózánkban jelent meg. Regénye ezeknek a törekvéseknek egyik – eddig kellőképpen nem méltatott – elődje. Annak ellenére, hogy ő maga szigorúan a kerettörténet "grammatikai terében" mozog – tehát Zsámboky mint regényhős meditál egy másik regényhősről írandó regény lehetőségeiről –, a Fabulya feleségei voltaképpen a regény születésének műhelygondjait állítja a középpontba.

A kisregény végén Fabulya személyesen is megjelenik: kilép a pletyka, a szóbeliség közegéből, és belép a történetbe, a fikcióból a fiktív realitásba. A regényt záró luftballon-kergetőzésnek bizonyára szimbolikus értelmet is tulajdoníthatunk; a "lufi" úgy szökik ki a barátok keze közül, akár a történet, a figura az író kezéből; éppoly megfoghatatlan, anyagtalan, mint az: héj és levegő ... s mégis: csodálatos, remek játék, amely vidámít és gyönyörködtet.