Sikeres indulás: a Freskó és Az őz

"Két író házasságából születtem" – írta Szabó Magda önéletrajzi regényében, az Ókútban. Kiterjedt családjának több tagja a vidéki literátor-nemesek és a lateiner értelmiségiek irodalomtörténetileg is számon tartott képviselője volt: "Sárosy Gyula, az Arany Trombita szerzője éppúgy unokatestvére volt Szabó nagyapámnak, mint a Megkövetem a téns nemes vármegyét költője, a Cimbalom című kötet szerzője, Szakál Lajos." Hajlam és családi hagyomány tehát egyaránt az irodalomhoz vonzották Szabó Magdát, akinek ez a kiterjedt család, ez az életutakban, sorsokban, jellemekben szinte kimeríthetetlen gazdagságú emberi galéria ihlető forrás s írói nyersanyag is lett egyszersmind. A család mellett a szeretett város, Debrecen adta a legtöbbet az írónak. "Debrecenben születtem, családom története egybeszövődött a magyar történelemmel, amellett protestáns felekezetére büszke kálvinistának nevelt a Dóczy" – írta egy visszaemlékezésében. S így emlékezik a már említett Ókútban: "A város, s hitem szerint alighanem a világ szíve is a Nagytemplom volt".

Első regénye is ezekből az éltető forrásokból táplálkozik. A Freskó azon művek közé tartozik, amelyek, sajnálatos módon, nem kis késéssel jutottak el az olvasóhoz. 1949-ben, a "fordulat évében" Szabó Magdát költői munkásságáért Baumgarten-díjra jelölték – ám a díjat a miniszter az utolsó percben visszavonta. A díjat a költő Szabó Magdának ítélték, akinek már két, feltűnést keltő s meglepően érett verskötete jelent meg: a Bárány és a Vissza az emberig. Az írónő az ötvenes években iskolában dolgozott, tanári képesítését kamatoztatta (latin–magyar szakot végzett Debrecenben), ám az iskolában töltött évek alatt is írt, s mivel a vers nem mindig bizonyult már elégségesnek számára, tapasztalatai, mondanivalói szélesebb medret kívántak maguknak – regényt írt. "Azt hitték, elhallgattam, pedig csak a férjemen és szüleimen kívül nem mutattam senkinek, mit csinálok, és műfajt változtattam, mert fuldokoltam már a saját verseim keserves világában. Elkezdtem körbe figyelni, más boldogabb-e, mint én: olyan masszív boldogtalanságot láttam magam körül, hogy érdekesebbnek éreztem annak rögzítését a saját egyéni keserveimnél." – vallotta az Új Írás hasábjain, a Pályám emlékezete című visszaemlékezésben. Így született meg, az íróasztalfiók számára, a Sziget-kék című meseregény, a Freskó, Az őz, a Mondják meg Zsófikának című ifjúsági regény és a Disznótor egy része.

A Freskó 1958-ban jelent meg, azon művek sorában, amelyek a sematizmus évei után az irodalom újjáéledésének első hírnökei voltak, a megújhodás első jeleiként láttak napvilágot. A Freskó az év egyik legnagyobb könyvsikere lett, méltán népszerű volt az olvasók és szakmabeliek körében egyaránt. A kritika őszinte lelkesedéssel üdvözölte az "új, vérbeli női epikust", az olvasók pedig hasonló lelkesedéssel kapkodták szét a példányokat. A siker több tényezőre vezethető {737.} vissza. Az írónő által feldolgozott életanyag és miliő már önmagában is figyelemfelkeltő lehetett a regény megjelenése idején, a sematizmus tematikai egyoldalúsága után. Újszerű volt nemcsak a téma, de a választott forma is: Szabó Magda újra felfedezte a belső monológot, a nem éppen új, de Magyarországon elég gyér hagyományú, s az ötvenes években alig használatos regénytechnikai eljárást. A Freskó belső monológok füzére, így a nézőpontváltozás – akkor revelációszámba menő – módszerét is felhasználja.

A regény szereplői: egy református papcsalád tagjai, akik, sokéves távollét után temetésre gyűlnek össze a parókián. Az ő párhuzamos belső monológjaikban tárul fel a múlt, melynek bonyolult, rejtett szálai ezen a napon érnek össze, dramaturgiailag is ekkor robbantva ki az addig csak parázsló konfliktusokat. "S mert ez a nap ilyen sűrítetten drámai, mert nemcsak a koporsóban fekvő asszony életét búcsúztatja a tarbai harang, hanem az élők elmúlt és jövendő élete felett is szól: épp ez a sűrítettség teszi a legtermészetesebbé az írónő számára, hogy szereplőivel bejárassa a régmúltat ..." – indokolja a regénytechnikai eljárásnak az anyagból való szerves eredetét kritikájában Béládi Miklós.

A Freskó mereven kálvinista, puritán, zsarnok esperesének, ha nem is minden vonásában, de modelljéül szolgálhatott a nagy műveltségű, szigorú nagyapa, Szabó esperes alakja. Az író önéletrajzi regényéből és a Régimódi történet című dokumentumregényből ismerős családtagok arcéle is felsejlik a kitűnően formált karakterek mögött. Tarba városában sem nehéz felfedezni az írónőt szárnyra bocsátó szülővárost, a mindig visszavágyott Debrecent. S önéletrajzi elemekből építkezik a főhősnő, Annuska megformálásában is. A nyomasztó levegőjű, a zsarnok apa uralma alól szabadulni akaró, festőművészi ambíciókat dédelgető fiatal lány, aki Pestre szökik: a háború utáni nehéz, de lelkesedésben és tettvágyban gazdag esztendők Szabó Magdája is. Annuska sem adja fel elveit, önállóságát, s távol tartja magát az ötvenes évek könnyű érvényesülést kínáló, de művészi megalkuvásra kényszerítő intézményes kiállítási, megjelenési lehetőségeitől. A függetlenség, a meg nem alkuvó öntörvényűség és őszinteség mintája a főhősnő számára Anzsu, a család mindenese, aki ösztönös művész. Az ő ellenpontja a színes családi palettán a hazug, minden aljasságra kész Árva – aki a regény cselekménye idején épp a pártba készül belépni, hogy így alapozza meg karrierjét. Az idős pap másik leánya, Janka Annuska ellenpólusa: önállóságra képtelen, a zsarnokságnak megadóan fejet hajtó lény. Nem teljesen kidolgozott a regényben Janka férjének, a "békepap"-nak a figurája. Kun László őszintén, hittel vállalja a "békepap"-ságot, mely az ötvenes években legalábbis ellentmondásos, konfliktusos szerep volt – s ez vagy naivságot, vagy karrierizmust feltételez. Kun László azonban nem naív, és nem karrierista, s így figurája erősen leegyszerűsítettnek tűnik. Legerősebb, minden mást háttérbe szorító vonása Annuska iránti, szinte elemi erejű vágyakozása. Számos mellékfigura, néhány erőteljes vonással megrajzolt alak elevenedik meg ezen a gazdag, sokszínű freskón: öregségükre kiszolgáltatott, mindennapjukért rettegő családtagok és régi cselédek, a "régi világ" hírmondói. De egy "új világ" hírnökei is, mint a jó szándékú, segíteni kész Zucker Éva, Annuska gyerekkori {738.} barátnője, akit – a békepaphoz hasonlóan – naiv idealizmus fűz a korabeli jelen, vagyis az ötvenes évek társadalmához.

Mesterien felépített a regény szerkezete, mely széles alapozással, látszólagos kitérők egymásutánján keresztül jut el a fergeteges végkifejlethez. A kitérők, az egyes szereplők belső monológjai azonban szinte mértani pontossággal illesztik össze a cselekmény mozaikjait, festik meg a Freskó hátterét, s világítják meg különböző nézőpontokból azt a sokrétű és bonyolult társadalmi, történeti folyamatot, amely a család több nemzedékét alakította, sorsukat meghatározta a századelőtől az ötvenes évek közepéig. Annuska alakja a regényben a szabadság, a függetlenség, az intenzív és őszinte élet jelképévé magasodik; a többi szereplő az ő erkölcsi súlyához viszonyítva méretik meg. Az ő váratlan megjelenése idézi elő az addig statikus állapot megváltozását, az ő jelenlétének puszta gondolata képes megmozgatni a tehetetlenségbe süppedt Jankát, s döntésre kényszeríteni a hazugságban élő Kun Lászlót. Annuska szinte démoni, irreális figuraként jelenik meg a szereplők tudatában, s feltűnése szinte még a természet erőit is mozgásba hozza. Szerkesztési bravúr, hogy a nagyjelenetet, a szülői házban tett rövid, eseménydús látogatást nem közvetlenül, hanem következményeiben ábrázolja a regény, a jelenlévők emlékképeinek visszapergetésével. "A csavargó is bejött, hozta a koffereket, de az legalább eltűnt a konyhában, Annuska meg szaladgált, intézkedett, és mindenki engedelmeskedett neki, ajtók nyíltak és csukódtak a szavára, minden megmozdult, ágyat bontottak." – Annuska úgy érkezik és úgy távozik, mint a nyári vihar – eltűnése után nem áll vissza a korábbi, statikus állapot, a hazugságok lelepleződnek, az élet tisztábban, őszintébben folyik tovább.

1959-ben jelent meg második, hasonlóan nagy sikerű regénye, Az őz. A mű egyetlen személy belső monológja: a főhősnő, Encsy Eszter a temetőben, szeretője friss hantja mellett idézi fel a múltat. Monológjában három idősík különül el. A jelen, vagyis az emlékezés jelen ideje: érzékletek, képek, hangok, a környezet mikrojelenségeinek a tudatban való lecsapódása. Ezek az elemek indítják el, a prousti emlékezésmechanizmushoz hasonlóan, a hősnő visszaemlékezéseit, melyek a közvetlen múltat és a régmúltat járják be. Az emlékezés által felvillantott életmozaikok a regény végére egyetlen képpé, Encsy Eszter élettörténetévé állnak össze, s kiderül, miért lett Eszter – ha mégoly akaratlanul, mégoly közvetetten is – szeretője gyilkosa. Fokról fokra válik világossá az is, hogy nem elsősorban ő a bűnös.

Encsy Eszter nyomorgó, a mindennapi megélhetésért küzdő dzsentri-értelmiségi famíliában nő fel, s passzív, rezignált apja, csendben robotoló anyja mellett részt kell vállalnia a gondokban. A koraérett kislány megkeményedik, kapzsivá, önzővé válik a körülmények kegyetlen szorításában. Elpusztíthatatlanul él azonban benne a vágy a szeretet, a szépség, az emberi melegség után; ezért is lopja el a kényeztetett, féltett, a gazdag családban növekedő Angéla kedvenc állatát, az őzet, s akaratlanul is annak pusztulását okozza. A felszabadulás Eszter életében is vízválasztó és sorsválasztó jelentőségű. Ünnepelt, híres színésznő lesz, már nem szenved hiányt semmiben – csak éppen az "őz", vagyis a szeretet, az őszinte emberi kapcsolatok hiányoznak az életéből. Nem találhat megértésre az ötvenes évek ridegen {739.} bürokratikus világában, a gyanakvás és képmutatás őt is megdermeszti, a szó szoros értelmében "idegen" marad: Esztert, aki a néphez tartozónak vallja magát, az új társadalom osztályidegennek bélyegzi. Az élet újból összehozza a mindig irigyelt Angélával, s a gyermekkori szituáció megismétlődik; csakhogy most nem egy őzért, hanem egy férfiért folyik a vetélkedés, azért a férfiért, aki végre feloldhatná Eszter magányát. A férfi meghal, s mindkét nő vesztesként marad a porondon – ám Eszter vesztesége a nagyobb: az ő magányát már csak a halál oldhatja fel. Küzdelme az őszinte életért szükségképpen bukással végződik, hiszen ő az abszolút igazságot keresi, s nem hajlandó semmiféle kompromisszumra.

A regény szerkezete különböző magatartásformák által kifejezett erkölcsi kategóriák ellentétezésére épül, s a Jó és a Rossz kategóriáinak viszonylagosságát juttatja érvényre a két pólus: Eszter és Angéla szembeállításával. Angéla: a tökéletes jóságot (neve is beszélő név) testesíti meg, ám jósága steril, s csupán védettségéből, kivételezett helyzetéből fakad. Vele szemben Eszter "rosszasága" válik erkölcsi értékké: kétségbeesett küzdelme az önazonosságért, az emberi kapcsolatokért, a szeretetért. Ez az elvont erkölcsi példázat konkrét társadalmi közegbe ágyazva, szociológiailag motiválva jelenik meg, amennyiben Eszter sorsáért a regény részben a két háború közti léleknyomorító küszködést, részben pedig az ötvenes évek bürokratikus légkörét teszi felelőssé. Angéla és Eszter alakja két típust, két lehetséges magatartásformát is felvázol: az aktív, erőszakos, lázadó, a körülmények fölé emelkedő, illetve a passzív, belenyugvó, a lehetőségeket elfogadó hőstípusét. Ez a dichotómia, a jellemeknek ez a polarizáltsága végigkövethető a Szabó Magda-regényekben, s leggyakrabban a nők képviselik az aktív, a férfiak pedig a passzív magatartást. Majd, a hetvenes években egészen más meghatározottsággal jelenik meg ez az ellentét: az aktív–passzív magatartásforma motivációját a kelet-európai veszélyeztetettség, illetve a nyugat-európai védettség, biztonság történelmi-társadalmi tényezőiben jelenítve meg.

A regény mindvégig Eszter nézőpontjából pergeti vissza az eseményeket, ám monológja nem tagolatlan, a tudat mélyeit feltáró, a tudat mozgásait a leírásban is tükröztető szöveg, hanem világosan és áttekinthetően szerkesztett, tagolt, egyes szám első személyű elbeszélés, mely realisztikus pontossággal idézi fel az utólag kronológiai rendbe illeszthető eseményeket, helyszíneket. Különösen hitelesnek, valószerűnek tűnik fel a régmúlt eseményeinek – tehát Eszter gyerekkorának, a szülői háznak – a rajza. Kevésbé meggyőző és plasztikus a felnőtt Eszter környezete, mely inkább elvont jelzések formájában jelenik meg. Lőrinc, Angéla férje sem reális figura – az ő alakjának csak a példázat ad jelentőséget és értelmet; eszközként szerepel a két nő párharcában.

Az őz, megjelenése után, a kritika pergőtüzébe került. Elismerték a regény érdemeit, ám el is marasztalták: hiányolva az írói távolságtartást, az ironikusabb megközelítést a dzsentri származású Encsy Eszter ábrázolásában. Holott az írónő célja nyilván épp az volt Eszter alakjának a megalkotásában, hogy felhívja a figyelmet a két világháború közti dzsentri származású értelmiségiek, kishivatalnokok akkori helyzetére, mely a legszegényebb néprétegéhez állt közel. A felszaba{740.} dulás után ezek a rétegek – mint Eszter példája is bizonyítja – az új társadalom hívei lehettek volna, ha az ötvenes évek politikája ezt nem tette volna lehetetlenné. Az őz Szabó Magda legjobb írói teljesítményei közé tartozik; nemcsak azért, mert felhívta a figyelmet erre a szociológai jelenségre, hanem mert egyensúlyban tudta tartani a realisztikus jellem- és környezetábrázolást és az allegorikus keretbe foglalt erkölcsi példázatot.