{748.} SZOBOTKA TIBOR (1913–1982)

FEJEZETEK

Írói pályája szinte a nyilvánosság teljes kizárásával alakult. Az ötvenes években jó néhány nemzedéktársával együtt hallgatásra kényszerült, neki azonban az oldódás éveiben sem adatott meg, hogy az irodalom megújuló életének teljes jogú tagja lehessen. A visszahúzódó, szerény, zárkózott egyetemi oktatót – akit széles műveltsége és eleven előadói stílusa miatt nagyon szerettek tanítványai – továbbra is "kültagnak" tekintették a szépirodalomban: műveinek egy része íróasztalfiókjában maradt, s volt olyan alkotása is, amely jócskán megkésve kerülhetett csak az olvasókhoz. Sebzetten ugyan, de belenyugodott ebbe a méltatlan állapotba. Életművének feltárására csak halála után kerülhetett sor. Sokat tett ezért az utolsó éveit áldozatos gondoskodásával megkönnyítő felesége, Szabó Magda. Az ő Megmaradt Szobotkának (1983) című dokumentumregénye alapján próbálkozhatunk a művek időrendjének visszaállításával, s az ebben közölt naplófeljegyzések tükrében ismerhetjük meg az író fájdalmas életét, zárkózott egyéniségét.

Tizennyolc éves korában írta első elbeszéléseit, melyekre a töprengő, szomorkás hang, a befelé forduló magatartás a legjellemzőbb. Kortársai számára az volt a nyitott kérdés, hogyan lehet az elbeszélés hagyományos menetét esszéisztikus betétekkel dúsítani és oldani, s ilyen törekvésekre Szobotka Tibor korai írásaiban is akad példa, sokkal jellemzőbb azonban bennük a stilizált önmegmutatás szándéka: ő maga annak a szomorú arcnak a birtokosa, aki a Tükör című elbeszélésben szemünk láttára boncolja magát elevenen, s alighanem ő lesz az a "felesleges ember" is, aki a hasonló című novellában tétovázik.

A harmincas évek közepén írt Hazugság (1984) főhőse már szinte diabolikusan fölösleges lény, veszélyes az egész társadalom számára. Márk Miklós, a regény főalakja mélységesen és megváltoztathatatlanul szkeptikus személyiség, aki teljesen tisztában van embertársai romlottságával, s nem arra törekszik, hogy megjavítsa, hanem hogy kizsákmányolja, kifossza őket. Az a környezet, amelyben ez a selyemfiú evickél, mindenestől megérett a pusztulásra, hiszen akik eltartják, akiktől érzelmeket vár, de csak szeretetmorzsákat kap, ugyanolyan romlottak, mint ő. Asszonytól asszonyig hányódik az élet peremén, egyfajta védettségben, melyet az a tudat kölcsönöz neki, hogy voltaképp sérthetetlen, hiszen nincs a környezetében senki, aki ítélkezhetnék fölötte. Miklós számára a gondolatok fontosabbak, mint a valóság, belső monológjai behálózzák a regényt, olykor önálló életre kelnek, s az időnek ez a kettős lebegtetése sajátos atmoszférát kölcsönöz a műnek, melynek nem elhanyagolható eleme ironikus társadalomkritikája sem. Írói magatartására már ekkor jellemző az az impassibilité, az a távolságtartás, mely arra készteti, hogy újra meg újra meginduljon szellemi kalandjaira, anélkül, hogy hinne az igazi felfedezések értelmében. A vezérigazgató és a gépírólány című, a harmincas évek végén kelt elbeszélésében az előbbi ráébred arra, ha ketten vannak egy szobában, s az egyik diktál a másiknak, szükségképpen emberek lesznek mindketten. De e felfedezéséről nem szól senkinek, igyekszik azt minél hamarább elfeledni ...

Naplója bizonysága szerint ez a kiábrándult magatartás magát az írót is {749.} jellemezte ekkortájt. A felszabadulást követő években zaklatottan tájékozódott, rengeteg munkája volt a rádióban, elbeszéléseket, sőt színdarabot is írt, melyet a Művész Színház elfogadott, aztán mégsem került színre, s közben regényt is, Száműzetésben címmel. A regény konfliktushelyzete némiképp emlékeztet Márai Sándor Bébi, vagy az első szerelem című művére. Szobotka Tibor tanár főhőse azonban nem lendül ki életpályájáról, nem hasonlik meg önmagával, hanem új közegben keresi életlehetőségeit. Ráébred ugyan a nevelés hiábavalóságára, hivatásából mégsem ábrándul ki, abban reménykedik, hogy új környezetben talán sikerül a kultúra értékképző szerepét felmutatnia. E törekvésének akkori képtelenségét ábrázolta a hallgatás éveiben írt Mit nekik Hekuba? című novellájában. Az elbeszélés a középkori színház világát idézi, valójában azonban azt a kérdést veti föl: mi a fontosabb, az emberi tényező-e vagy egy adott élethelyzet elfogadása, az abba való belehelyezkedés, a vele való megalkuvás. Bár a nagy többség az utóbbi megoldás felé hajlik, s a kényelem, a békesség, a várt jólét fejében lemond a lét emberi tartalmairól, a mű azt sugallja, annak van igaza, aki ki akar szakadni ebből a környezetből, még ha menekülése fejvesztettnek, értelmetlennek látszik is. (Szívesen kereste történelmi környezetben a választ az adott kor nyitott kérdéseire. A jóval későbbi Az összeesküvők (1978) című regény is a messzi múltban játszódik, de a jelen számára tartalmaz eligazítást.) Szobotka Tibor számára a legnehezebb időkben is "tétje" volt az irodalomnak, noha pontosan tudta, hogy a történelmi fejlődés bizonyos szakaszaiban és helyzeteiben öröknek hitt emberi értékek devalválódnak, hitte és tanította is, hogy az értékvesztés csak időleges, az igazán klasszikus hagyományok mindig felmutatnak olyan tartalmakat, melyekből meríthetünk, s vannak olyan emberi típusok is – ezt a gondolatot fejtegette Antikvitás és modernség című tanulmányában, mely John Erskine általa fordított Pénelopé férje (1957) című könyvének bevezetője volt –, melyek változatlanok, s amelyek ábrázolása minden korban izgalmas és tanulságos írói feladat. Ilyen már-már öröknek nevezhető típust jelenített meg mindmáig legnépszerűbb regényében, a Megbízható úriemberben (1959).

A regény főhőse tömör egyszerűséggel "strici"-nek nevezi magát, s az is, hiszen asszonyok és ledér életű hölgyikék kitartottja, aki semmit sem érez magától olyan idegennek, mint a munkát. A regény a negyvenes évek elejének társadalmi közegét ábrázolja a legérzékletesebben, a történet narrátora végül is ebben a lehetetlen és embertelen helyzetben teljesedik ki, amikor elfogadja azt az ajánlatot, hogy névleges vezetője legyen egy addig zsidó kézben lévő gyárnak, s büszkén gondol arra, hogy most virrad föl azoknak a kora, akik erősek és mernek kockáztatni.

Hamar megtanította rá környezete, hogy nem szabad érzelmeire hallgatnia, mindig egyéni érdekének sugallatára kell figyelnie. Jó tanítványnak bizonyult. Átgázol azokon a nőkön is, akik segítik, rezzenés nélkül veszi tudomásul, hogy sikerei vannak, s talpon marad akkor is, amikor a nyomor elnyeléssel fenyegeti. Számára az az élet legnagyobb igazsága, hogy minden eszközt felhasználhatunk egyéni boldogulásunkért. Nem volna nehéz e magatartás és férfialak világirodalmi előzményeire utalnunk. Azzal azonban, hogy hiteles társadalmi környezetbe helyezi, hogy mögötte felrajzolja a háborúba sodródó Magyarország jellemző {750.} típusait, egyéníti is ezt a sorsot és ezt a problémát. A "megbízható úriember" azért lesz "strici", mert környezete természetesnek látja, sőt el is várja tőle, hogy az legyen. S mivel ennek az életformának a megvalósításához van szüksége a legkisebb energiára, készségesen tesz eleget e várakozásnak. Az olvasó tudatában pedig felvetődik a kérdés: vajon hány hasonló figura élt, létezett és boldogult az akkori Magyarországon, mely – és ezt sugallja Szobotka Tibor regénye a legnagyobb elhitető erővel – nem véletlenül érkezett történelme egyik mélypontjára.

A regény egyes szám első személyben szóló narrátora érzelem nélküli ember, s mint ilyen, mindenfajta állásfoglalásra is képtelen. Sodortatja magát az eseményekkel, s közben arra is marad ereje, hogy a saját tudati szintjén megfelelő kommentárokkal, bölcselkedő betétekkel értelmezze is azokat. Ezek az esszéisztikus részletek nemcsak a leleplezés erejét fokozzák, hanem azt is megmutatják, hogy mennyit mélyült Szobotka Tibor iróniája, mely immár társadalmi érdekű lett.

A Megbízható úriember után újabb hosszú hallgatás következett. Hekuba (1971) címmel elbeszéléseiből jelentetett meg válogatást, majd két évvel később adta csak ki Züzü vendégei című regényét, mely megszakításokkal terhes írói pályájának talán legjobb műve.

A regény fókuszában egy szigorú szertartások között újra meg újra egybeverődő társaság áll, ők a kortalan öregasszony, Züzü vendégei. A háttér: az ötvenes évek komor, de lassan oldódó, 1956 tragikus végkifejlete felé sodródó világa. Ebben keresi a helyét és szerepét Pándy Dezső és a lánya, Kornélia. Olyan közeg alkotja életük terét, mely nem teszi lehetővé, hogy azonosak legyenek önmagukkal, s ezért ők is, de a társaság többi tagjai is csak lebegnek a szorongató valóság fölött, anélkül, hogy azzal mélyebb kapcsolatot találhatnának. E mélyebb, elemi kapcsolat hiányában önmagukkal, sorsukkal sem tudnak számot vetni, szerepeket játszanak az élet színházában: Pándy a méltatlanul háttérbe szorított alkotó emberét, Kornélia a meg nem értett, tehetsége szerint nem méltányolt zongoraművészét, szerelme, Ákos pedig a költőét, aki szükségképpen tart távolságot az eseményekkel szemben, s épp e tudatosan vállalt magatartása teszi lehetővé, hogy a történet végén az események értelmezője lehessen.

Kitűnően érzékelteti az író, hogy ez a látszat-lét, a lebegő életforma teljesen alkalmatlan arra, hogy általa mélyebb kapcsolatot lehessen találni az alakuló valósággal. A tragikus események alatt a társaság elemeire hullik szét: Pándy Dezső politikai szerepet vállal az egyik újonnan alakult polgári pártban, anélkül, hogy mélyebben megértené a körülötte zajló fejleményeket. Életidegen magatartása azonban természetes következménye addigi életszemléletének. Kornélia hirtelen elhatározással felkapaszkodik egy nyugatra induló teherautóra, mert a bizonytalan jövő is többet ígér számára, mint elvetélt jelene. Züzü pedig belehal fájdalmas veszteségébe: a gondjaira bízott kisfiú, akit tétován és szemérmesen szeretett, egy sortűz áldozata lesz. Züzü halála a regény egyik leglényegesebb tanítását sugallja: fontosabbak az igazi, emberi kapcsolatok, még ha mélyebb értelmüket nem is látjuk át, mint a látszatvilág, melyben oly otthonosnak hisszük magunkat.

A Züzü vendégei az írónak is hatásos, hiteles és megszenvedett számvetése. Abba az epikai folyamba tartozik, melynek jellemző darabja például Darvas József {751.} Részeg esője vagy – más vonatkozásban – Thurzó Gábor Ámen, Ámenje. Az utóbbi főhőse úgy érzi, hogy végképp ráborul a feledés csöndje, de hasonló érzés keríti hatalmába Pándy Dezsőt is, aki ráébred szerepe, vállalt magatartása fölösleges voltára és korszerűtlenségére. E leleplezés hitelét az sem gyengíti, hogy a regényben néhol túlságosan nyilvánvaló az írói előre elrendelés.

A költő, Ákos, miközben a halott Züzü lakásában álldogál, arra gondol: "Vége ... most mindennek és mindenkinek vége." A regény ábrázolóereje azonban abban rejlik, hogy ez a vég egyben valami újnak, emberileg hitelesebbnek a kezdetét is jelenti. A látszatlét valóban véget ér, de megkezdődhetik egy olyan életforma, mely talán megengedi, hogy átélője formálója lehessen a történelemnek és azonos legyen önmagával.

Önazonosságát keresi Az összeesküvők (1978) tragikus sorsú főhőse, Sebastiano, a költő is. A regény pontosan meg nem határozott korban és környezetben játszódik. La Lutte azt a feladatot kapja, hogy szervezzen összeesküvést, majd robbantson ki az összeesküvők segítségével lázadást a szomszédos ország fejedelme ellen. Küldetésének igyekszik eleget tenni, s egy meglehetősen heterogén társaságot verbuvál össze, amely késznek látszik merényletet elkövetni az uralkodó ellen. Árulás következtében azonban szándékuk lelepleződik, s az összeesküvőket kivégzik, miközben La Lutte sikeresen elmenekül, ő ugyanis az egyetlen, akit igazi földi érzés, a szerelem is segít küldetésében.

A regény allegórikusan is értelmezhető, benne egymás mellett él és jelenik meg a hétköznapi hatalomvágy, az emberi rombolás képzete s az örök szépségnek az eksztatikus rajongója Sebastiano személyében, akit oly láttató erővel jelenített meg Thomas Mannról írt tanulmányában. S amikor e tanulmányában arról szól, milyen fontos eleme Mann művészetének a mítoszteremtés – Az összeesküvőknek sem elhanyagolható tényezője –, ami nem menekülés, nem elzárkózás, "hanem egy tágabb, úgyszólván időtlen perspektíva megnyitása", voltaképp Sebastiano költőségének mélyebb tartalmait is értelmezi, befejezetlen eposzát, mely mégis elég fontos ahhoz, hogy kivégzése előtt is hozzáírjon néhány sort. Mert a költő feladata, hogy tágabb, egyetemesebb perspektívából közelítsen a világhoz, s épp e távlat birtokában haladhatja meg abban az embertelent és a rosszat. Ezért érezzük Sebastiano halálában is nyitottnak a regényt, hiszen a költő mint megdicsőült szellemalak jelenik meg a mű végén, mintegy a művészi átlényegülés örök példája. Az ő hite él tovább Annában, aki e csodálatos művészalakkal álmodik, mert – mint Kafkáról írt kezdeményező tanulmányában megfogalmazta – "valamiféle hit nélkül nem lehet sem írni, sem élni, sem alkotni".

Akár a Megbízható úriember meghosszabbításának is értelmezhetjük utolsó regényét, a Menyasszonyok, vőlegényeket (1980). A összeesküvők világa is kaotikus: a szervezetlenség és a véletlen játssza benne a vezérlő szerepet. A Menyasszonyok, vőlegények valós történelmi zűrzavarban, az ostrom utáni években játszódik Budapesten. Akárcsak a Züzü vendégeiben, itt is van egy központja a cselekménynek: Frida lakása, amelyben kevés díjazás ellenében alkalmi otthont lelnek a szerelmespárok. Több sorsot és többféle embertípust fog egybe az írói rendezőelv: a minél jobban élni vágyó Fridáét, a kicsit frigid, önmagával sem tisztában lévő {752.} lányáét, Liliét, Szatmár Vilmosét, a korszak jellegzetes, meggazdagodó, majd lebukó ügyeskedőjéét, Editét, aki Szatmár partnere lesz, nem mintha szeretné az erős akaratú férfit, egyszerűen fél a bizonytalanságtól, unja az élet egyhangúságát, eseménytelenségét. Mellettük még jó néhány hús-vér alakja jelenik meg e korszak áttekinthetetlenül gazdag és bonyolult színpadának, melynek mozgatója az új életre kelt Warrenné, aki ekkor még nyugalmasan folytathatja mesterségét.

Regényének érdeme, hogy nem válik el benne élesen a jó és a rossz princípiuma. Az életet olyannak ábrázolja, amilyen a valóságban is: a szereplők sorsát újra meg újra véletlenek keresztezik, pozitív és negatív adottságok küzdenek bennük. Még Szatmár Vilmost sem sorolhatjuk egyértelműen a rontás démonai közé, jóllehet nagystílű "megbízható úriember" ő, aki élni akar az ölébe pottyant lehetőséggel, ki akarja használni a kor zűrzavarát, hátha sikerül meggazdagodnia, s a pénz révén megszereznie azt, ami addig alig-alig jutott osztályrészéül: magánéleti boldogságát. De van-e értelme ennek a véletlenre nyitott és arra orientált életformának? Amikor a Szatmár miatt hitelét vesztett Schulz Ernő – aki mellesleg Lili szerelme – hirtelen elhatározással a zajló Dunába öli magát, sejtetni engedi az író, hogy ebben a látszat-létben nincsenek olyan mélyebb emberi tartalmak, melyek megtartóak lehetnek. Az élet olyan itt, mint a kártyajáték, melyet a mű befejezésében játszanak a szereplők. E játék tétje a boldogság, melynek igazi természetét, elérésének módját senki sem ismeri a regény alakjai közül. Mert – amint egyik utolsó elbeszélésében írta – a lét "már olyanná vált, hogy nyugodt biztonságát csupa rejtély övezi".

Ezeket a rejtélyeket élte át és ábrázolta elhitető erővel. Furcsa módon az ő íróélete is rejtélyes volt, részben mert szemérmesen rejtegette magát a kíváncsi tekintetek elől, részben mert olyan korban élt, mely nem engedte zavartalan és akadálytalan kibontakozását. Bármily tragikus is azonban halála utáni létéről szólni, e létformája révén talált kapcsolatot a magyar irodalom életével, mely készségesen fogadta be kitagadott gyermekét.