Major Ottó (1924)

Major Ottó az Újhold körében költőként kezdte pályáját. Szemléletmódjára a magyar polgári radikalizmus gyakorol elhatározó befolyást, történelmi tárgyú tanulmányainak egyik meghatározó, saját szemléletére is a példaadás erejével ható alakja Károlyi Mihály. Szoros kapcsolatot tartott fenn Lengyel Józseffel is, akiről fontos tanulmányokat írt. Tőle a kérlelhetetlen igazmondás kötelező írói parancsát tanulta.

Amikor az ötvenes években elkezdte írni a Magyar Atlantisz című regénysorozatát, mintája az a polgári hagyományokat őrző regénytípus volt, amely nemzedékek sorát vonultatta föl, s az egymást követő korosztályok sorsának alakulásában mutatta be a nagy változásokat. Emellett alighanem Alekszej Tolsztoj is hatással volt rá, hiszen nemcsak a nemzedékek történetének elmondására vállalkozott, hanem az egyes korosztályok tudati átformálódását is igyekezett minél plasztikusabban ábrázolni. A Magyar Atlantisz a millenáris Magyarország történelmi tablójával indul és a második világháború szörnyű esztendeiben ér véget. Nem egy kiválasztott család életének alakulásában mutatja be a századelő és a 20. század történelmi és eszmei alakulását, mint ezt Zilahy Lajos tette A Dukay-család egymást követő köteteiben, hanem különböző társadalmi rétegekből választott ki jól egyéníthető alakokat, akiknek sorsában tükröztetni tudta osztályuk sorsát is. A regényciklus gondos, hiteles történelmi háttérrajzot ad, bár ennek némelyik vonását az ötvenes évek történelemszemléletének szűkítő törekvései uralják. A sorozat első kötetének, az Isten békéjének (1959) főalakja Talán János, s már ez a névadás is jelzi, hogy e lassan öntudatra ébredő fiatalember alakját a korra általában jellemző törekvések tükörképének szánta, benne olyan típust teremtett, aki fokról fokra ismeri fel a történelmi események menetéből kihámozható mélyebb igazságot, melynek megértéséhez nemcsak át kell élnie ezeket az eseményeket, hanem meg kell tanulnia értelmezni, rendszerezni is őket. Talán János Major Ottó prózájának egyik jellegzetes hőse. A nyitottság, a növekvő tudatosság, a jövőre való fokozott figyelem azok az uralkodó jellemvonásai, amelyek képessé teszik eligazodni a látszólag vak véletlenek között. Az Isten békéje hiteles, plasztikus vonásokkal mutatja be a delelőjén túljutott társadalom életét, melyben mind több a bomlás jele, s mindinkább a feszítő, megoldatlan kérdések uralják a szereplők tudatát. Egyes vonásai visszautalnak a Nyugat nagy nemzedékének, elsősorban Babits Mihálynak e korral foglalkozó regényeire, de míg például a Halálfiaiban a nosztalgia igen erős, ő hűvös távolságtartással, a történelmi igazságtevés szándékával ábrázolja a kort. Ez a regényírói "mindentudás" a történelmi távlatból fakad, segíti az írót a higgadt, objektív értékítéletek kialakításában, ugyanakkor arra is kényszeríti, hogy bizonyos előfeltevések szerint bonyolítsa a cselekményt, amely annál szerteágazóbb, mennél több eseményt igyekszik bemutatni. A hősöknek a történelemmel való szüntelen szembesítése néhol gyengíti jellemrajzuk {759.} hitelét, olykor fontosabb a történelemmel való szembesülésük, mint hétköznapjaik, egyéni sorsuk alakulása. A leíró és ábrázoló részeket hatalmasra növesztett esszéisztikus betétek szakítják meg, melyek a kor tudati szintjén tárják elénk a forradalmi munkásmozgalom történetét, néha azonban kétségünk támad, vajon ezek a hősök birtokába juthattak-e ilyen kristálytiszta okfejtésnek, éleslátásnak, vagy inkább csak az írói igazmondás és igazságtevés eszközei-e.

Az Égi és földi háború (1959) című regénye a pikareszkkel rokonítható. Brandt őrnagy és Kovács Benedek káplár élettörténete azonban nem a kalandregény hagyományai szerint bomlik ki e műben. Az író itt is arra törekszik, hogy az események mögé széles társadalmi tablót rajzoljon. A művészhajlamú őrnagy és legénye ide-oda sodródnak az első világháborúban, sorsuk és hányattatásaik története itt-ott valóban Tersánszky Józsi Jenő "ceruzájának" históriájára emlékeztet, de az író beleszövi e két ellentétes jellemű és törekvésű ember sorsába a kort is: azt a már-már felfoghatatlanul embertelen és ugyanakkor komikusan együgyű rendszert, mely a saját jól felfogott érdekeinek megfelelően egymás ellen fordította a világ szegényeit, fegyvert adott a kezükbe, és nacionalista céljainak szolgálatában öldöklésre kényszerítette valamennyit. A regényben élesen elválik egymástól a "fönn" és a "lenn" világa, az író nyomatékosan hangsúlyozza, hogy más az a háború, amit a politikusok találnak ki, és más, amit a földön, föld felett vívnak az igazi harcosok. Ez utóbbiaknak vezérelve a megmaradás és a túlélés eszméje. Kovács Benedek életének nagy fordulata akkor következik be a regényben, amikor tudatosítja magában, hogy inkább lesz "kefekötő zsidó", mint "akasztott katona". Amikor visszavedlik civillé, magukkal ragadják az őszirózsás forradalom eseményei. Miközben barátja, Jani a Dunába ereszti fegyverét, mintegy az eljövendő és vágyott béke gondolatát jelképezve, Benedek úgy érzi, a háborút elfelejtheti, rossz álom volt, melyet végérvényesen maga alá temetett a vér nélküli forradalom, s annak jelképei: a gépkocsioszlopokról a tömeg közé szórt fehér rózsák. "Bárcsak igaz volna, bárcsak így lehetne!" – ezzel az óhajtó mondattal végződik a regény.

S mintha erre a sóhajtásszerű végre válaszolna a ciklus következő kötete, a Testamentum (1960), amely a Tanácsköztársaság lázas időszakát és a rá következő megtorlást mutatja be. A Magyar Atlantisz egyik legfontosabb kötete ez, mert látszólag tragikus végkifejletével is azt bizonyítja, hogy azok az eszmények, melyeknek szolgálatát Major Ottó egyszerű hősei életük kockáztatásával is vállalták, immár életalakító erővé váltak, s a regény végén naplóját író, halálra ítélt forradalmár számára megnyugtató bizonyosság, hogy ezt az erőt sosem temethetik el immár a rontás szellemei, melyek pedig diadalmaskodni látszanak a Testamentum utolsó lapjain. A regény végén olvasható napló is jelzi, hogy a Magyar Atlantiszban a hagyományos történelmi regényfolyam ábrázolóeszközeit is igyekezett tágítani az író. A gyakran alkalmazott levél- és naplóforma még nem jelent ilyen újdonságot, annál fontosabbak a történelmi és társadalmi esszék, melyeket egyre sűrűbben dolgoz bele szövegébe. Ezek a kitérők nem harmonizálnak mindenhol a regénybeli időfolyam adta lehetőségekkel, ugyanakkor azonban {760.} segítik az olvasót, hogy tisztábban és érzékenyebben követhesse az eszmék fejlődését.

A következő három regény (Idők rostáján, 1955; Megőszül a föld, 1956; A hetedik pecsét, 1958) a felszabadulásig ábrázolják a történelem menetét. Mintájukat leginkább Déry Tibor nagy történelmi regényeiben kereshetjük. Major Ottó is részletező aprólékossággal mutatja be azt a folyamatot, mely végül a második világháborúhoz vezetett, s hőseit a legkülönfélébb társadalmi osztályokból választva alkalmat talált arra is, hogy a felső tízezer életét, gondolkodásmódját éppoly figyelemmel ábrázolja, mint a magát történelminek és a nemzet gerincének hívő középosztályét, s az elnyomott munkástömegekét. Az a veszély, melyről már szóltunk: az események elaprózódása, a jellemfejlődés és a történelmi hitel feszültsége, ezekben a regényeiben is érezhető. Néhol mintha történelmi képeskönyvet alkotott volna az író, amelyben a szereplőknek csak körvonalai villannak fel a nagy, a sorsdöntő történések hátterében. Ugyanakkor mindegyik műben vannak drámai erejű, sodró részletek is, s különösen azok az epizódok megrendítőek, melyek a nyilasok vérengzéseit mutatják be.

Hogy az író szívesen és kedvvel ábrázolta a nagy történelmi eseményeket, bizonyítja regénytrilógiája is, mely az ókorba vezet vissza, s azt vizsgálja, hogyan valósulhatnak meg az ember vágyai a történelem présében. A Három apokrif címmel összefoglalt regénysor legizgalmasabb darabja a Nagy Heródes (1968), amely fiktív krónika a hatalom természetrajzáról. Akár a Magyar Atlantiszban, ebben is nagyon gondosan, hitelesen jeleníti meg a történelmi eseményeket, érezni azonban, hogy mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztatja, miben áll a történelmi szükségszerűség természete, hogyan alkalmazkodik a kiemelkedő személyiség a kor parancsához. Heródesről azt olvassuk a regényben: "Nagysága abban állt, hogy olyan volt, amilyennek lennie kellett." Jellemét maga a kor, annak viszonyai határozzák meg, s az író jó érzékkel mutatja meg azokat a történelmi-társadalmi rugókat, melyek végül is a véletlenek játékából a lényeghez vezetnek, s meghatározzák az események menetét s bennük a jellem alakulását. A Nagy Heródes – mint erre Faragó Vilmos mutatott rá – a "személyi hatalom időszerű problematikájával" foglalkozott, olyan kérdésre kereste a múltban a választ, mely az akkori, közvetlen múltjához önkritikus gesztussal közelítő magyar társadalom számára igen időszerű és továbbhaladásának szempontjából nagyon fontos volt.

Merőben más közegben játszódik, de ábrázolásmódja okán mégis a nagy regényfolyamokkal rokon a Szerelem és halál a Kapucinus utcában című regény, melynek fontos jellemzője az írói kívülállás. Az 1973-ban megjelent mű egy család széthullását mutatja be. Középpontjában megint fontos erkölcsi kérdés áll: vajon mint őrizhető meg a hagyományos családmodell minden értéke olyan közegben, amelyben a nők is dolgoznak, s idejük nagyobb hányadát nem a családi közösségben, hanem munkahelyükön töltik. Deli és Szoni házassága vakvágányra fut, mert az asszony minden energiáját lekötik munkahelyének – egy képeslap szerkesztőségének – intrikái, s az asszony úgy hiszi, életét kielégítheti a lap szerkesztője iránt érzett szerelme, valójában azonban csak az anyaságban oldódhatik fel igazán, mely visszaállítja életének harmóniáját és felbomlóban lévő {761.} házassága egyensúlyát. Kérdés azonban, hogy ez a harmónia végérvényes lesz-e, s nem rontják-e meg kettejük boldogságát, kiegyensúlyozottságát a mikroközösségek intrikái, amelyek egyre fenyegetőbben veszélyeztetik a nagy társadalmi célok megvalósítását. Ez a kérdésfeltevés művének máig továbbzengő mondandója.

Nagyigényű regényei mellett rendszeresen ír tanulmányokat, bírálatokat és elbeszéléseket is. Ezeket Játék a tükörrel (1962) címmel gyűjtötte kötetbe. A négy elbeszélés közül kiemelkedik az 1960-ban írt Kispoldi kutyája, mely előlegezi a Szerelem és halál kérdésföltevését, és azt a szkeptikus tanítást sugallja, hogy egy megértő állat több szeretetet adhat, mint az önző, ellenséges emberi közeg. Az író az új életre kapó kispolgári morál jellegzetességeit teszi bírálat tárgyává, s azt a kérdést feszegeti, vajon a megújuló életkeretek alkalmasak-e az erkölcs megújítására. Ez a kérdésfeltevés egyben epikájának bizonyos mértékű módosulását is jelzi. A nagy történelmi tablók tapasztalatai mintha arra intenék, hogy visszatérve a hétköznapok szürkébb világába, fokozott erővel keresse azoknak az ideáloknak a megvalósíthatóságát és teherbírását, melyeket még az Újhold körében vallott nemzedéktársai ihlető közösségében. Történelem és erkölcs ilyen összefonódása egyben azt is sejteti, hogy számára fontos önkifejezési lehetőség rejlik az esszében.