"Hazatérve"

Hazatérésének élményét, pillanatát többször is megírta, leghitelesebben talán – mert rögtön a megérkezése után – a Boldizsár Iván szerkesztette Új Magyarország 1947. január 18-i számában. Címe: A főváros dicsérete, s arról szól, hogy négy és fél év után, a családjánál is előbb sietett a Lánchídhoz; annak képét a szülőváros, a haza, a béke talizmánjaként őrizte mindvégig. S az igazán döbbentő élménye nem a Dunába robbantott híd fájdalmas képe volt, hanem az, hogy senki nem gyászolt, zokogott, kesergett a híd roncsai fölött, hanem mindenki lótva-futva a jövővel volt elfoglalva. Aztán a romokat – mint írta – maga is csak az első félórában látta, később már "nem volt hozzá érkezése". Éppúgy járt tehát, mint a hadifogságban írt művei. Az országnak ekkor a múlt pontos feldolgozására és meggyászolására "nem volt érkezése".

Egy jelképes "félóra" után Örkény is a jövő felé fordult, a politikában is, az irodalomban is. Felvételét kérte a Magyar Kommunista Pártba: ez logikus következménye volt annak, amit Krasznogorszkban megélt és megírt; mélyen meggondolt, kollektivistává átalakult életfelfogásának és meggyőződésének politikai kifejezése. De közfunkciót nem vállalt; a maga számára írói feladatokat látott a jövőépítésben, íróként akart cselekedni, s csakugyan dinamikusan {778.} dolgozott: felszabadultan, magabiztosan, sokat írt; novellákat, tárcákat, riportokat, cikkeket, kritikákat.

Az igazi irodalmi hazatérést a Budai böjt (1948) című kötet jelenti pályáján. Ez a kötet mintaszerűen szintetizálja a Tengertánc "kitűnő tanítványra" valló formai, stilisztikai készségét és a háborús években elmélyült, felelőssé és közösségivé lett, realista szemléletet. A tizenhat elbeszélés négy ciklusa két összefüggő témakörben valósítja meg a stilisztikai kontinuitás és a szemléleti elszakadás dialektikáját. Az első: az "úri középosztály", a történelmileg véglegesen megbukott magyar polgári életvitel és gondolkodásmód, a "kollektív tehetetlenség" szarkasztikus bírálata, amely a Nyitány ciklus olykor még "elnéző" iróniájából a Föl-földobott kő ciklusban már kegyetlen, kemény groteszkbe fordul. Az első témakörből mintegy történelmileg következő és annak tükröt tartó második témakör a háború infernója a De profundis és a Budapesti litánia ciklusban. A legsúlyosabb novellák (Cirkusz, Idegen föld, Budai böjt) minden didaktikus "kibeszélés" nélkül, de egyértelműen mondják ki a keserű végítéletet: ugyanaz a magát "történelminek" hirdető, de végzetesen történelmietlen, nacionalista fellegeket hajtó, de nemzetietlen, önmagát okosnak gondoló, de kétségbeejtően korlátolt "úri", feudálkapitalista mentalitás okozta "fent", a politikai vezetésben Magyarország háborús tragédiáját – az erdélyi mámoros bevonulástól az újvidéki vérengzésen át a doni katasztrófáig és Budapest romba döntéséig –, ami "középen" is jellemző volt, akár Tajnán, akár egy budai villában, akár a fronton a tisztek legtöbbjének magatartásában. A kötet szerkezete ilyenformán visszamenőleg "önéletrajzi". Utolsó (és az egyetlen egyidejű) novellája, a Szédülés jelzi a további útirányt is, annak dilemmáival együtt. Az Örkény-irodalom e novella két szövegvariációjához kapcsolja a "fordulat évét" az író pályáján. A Szédülést az író 1949-ben Hóviharban címmel átdolgozta (így lett 1954-es reprezentatív kötetének a címadója). A sűrű, drámai történet ugyanaz (az alig két éve még üldözött zsidó orvos életmentő műtétet hajt végre szeretőjén, egy lányon, akiről időközben megtudja, hogy az őt és családját is üldöző fasiszta tömeggyilkosok közé tartozott; megoperálja mégis és azután feljelenti), de a második variációból már kimaradt éppen az a feszültség, hogy ilyen történetekkel és emlékekkel lehet-e és hogyan lehet tovább együttélni. A Hóviharban a "realista" ábrázolás akkori illúzióját jelzi már: ebben a variációban a születő, új életforma és erkölcs egyértelműen győz a régi fölött, annak a voluntarista felfogásnak a hírnökeként, hogy ami papíron (az irodalmi ítélkezésben) legyőzetik, az a valóságban is megsemmisült.