{808.} VÉSZI ENDRE (1916–1987)

FEJEZETEK

Költőként és prózaíróként csaknem egy időben indult a harmincas évek második felében. Irodalmunk több műfajú alkotói közé tartozik: életművében a líra és a dráma szerepe épp oly jelentős, mint a prózáé. E sokféle kifejezési forma közül az utóbbi hozta meg számára először a művészi elismerést – a Pantheon Kiadó Mikszáth-díját – a Felszabadultál című kisregényéért. Ez az elismerés Vészi pályájának sikeres kezdetét jelentette, de az írói indulás körülményei más szempontból is szerencsésnek bizonyultak. A szenvedélyesen olvasó hajdani vésnökinas, akit "egyenjogúsági vágya, a kifejezés kényszere" ösztönzött alkotásra – vallomásaiban szívesen emlékszik vissza pályaindító mestereire: Babitsra, Illyésre, Szabó Lőrincre, József Attilára: tanácsaikkal, gondoskodásukkal ők segítették át a kezdeti nehézségeken. A "kétszeres inas" életközege azonban nem elsősorban az írók, költők és szerkesztők világa volt, hanem a segédek és mesterek, kétkezi munkások közössége. Jórészt önéletrajzi ihletettségű műveiben magától értetődően vállalja ezt a közeget: "Ennek az indulásnak sokat köszönhetek ... egész írói létezésem fundamentumát." A harmincas évek közepén csatlakozott az úgynevezett munkásírók csoportjához, ahol az alkotó közösségen kívül publikálási lehetőséget is talált. Az 1939-ben napvilágot látott Népszava Naptár kis versgyűjteményében szerepelt először. "Ezek az új költők az öntudatos, a dolgozó, a feltörekvő munkásosztály hangját, szellemét, emberi és kultúrértékeit viszik a magyar irodalomba. Ők azok, akik tradícióit továbbfejlesztik" – írta Szélpál Árpád a bevezetőben. A Népszava Naptáron kívül még két hasonló antológiában jelenhettek meg versei: 1942 tavaszán a Hét Hangban és az 1941-ben 1942-es dátummal közzétett Mérlegben.

1945 augusztusában betegségtől, szenvedéstől elgyötörten tért haza egy Mauthausen melletti koncentrációs táborból, "onnan, ahol tíz- és tízezrek örökre ottmaradtak". Egy lerombolt ország megfogyatkozott író- és költőtáborának, egész haladó értelmiségének kellett újjászerveződnie, hogy az alkotó munka ismét elinduljon. Vészi – és mások – számára is ezek a hónapok egyaránt jelentették a második indulást és egy átmeneti korszakot. 1948 és 1951 között nem jelent meg prózai műve, átmenetileg teljesen a költészethez fordult. 1951-től állását is feladva csak az alkotásnak szentelte életét. Ez idő alatt mégis megszületett az a novellája, amely – prózai műfaja ellenére – a sokat szenvedett magányos, védtelen ember szeretetvágyának és boldogságkeresésének lírai megfogalmazása lett (Muszka Pista, egy lopott ló története 1946).

A Muszka Pista megírása után minden figyelmét, írói energiáját a kilátástalanul reménykedők, önmagukkal meghasonlott, megrekedt sorsú emberek világának feltérképezése kötötte le. Írásainak nagy része öngyilkossággal, gyilkossággal, megőrüléssel, halállal – vagyis emberi-egzisztenciális és lélektani kudarcokkal záródik. Igaz, maga az író vallott arról, hogy életének "élményanyaga a megélt évek sokszorosa, és ez az élményanyag jórészt súlyos és keserves". Vallomásában a háborúban megélt szörnyűségekre is gondolhatott, de az ezt követő időszakra is, s {809.} egyre mélyülő pesszimizmusát és borúlátását a történelmi szakasz válságai magyarázhatják. De ha elolvassuk a hatvanas években keletkezett írásait (Lélek és pofon, 1964; Vendég az esküvőn, 1967; Party, 1972), tapasztalhatjuk, hogy írói világának komor színei megmaradtak, sőt elmélyültek, korunk társadalmának bármely közegét választotta is novellái színteréül. A Vendég az esküvőn kegyetlen szatírájának középosztálybeli hősei szembesülni kénytelenek múltjuk elfelejtett bűneivel. Gondolati betetőzésül az asztalra helyezett pisztoly nyújt paradox választási lehetőséget az egykori gaztett elfeledéséhez; a Tériszony (1973) író-főhőse egy tragikus élmény hatására ébred rá életének céltalanságára és ürességére; az Üveg mögött krónikus boldogtalanságban élő munkásasszonyai saját sorsukba belefáradva a boldogtalanságot már-már természetes állapotnak véve megbélyegzik és elüldözik azt, akit boldognak látnak. Ezek az emberek legtöbbször eleve magányosak, vagy valamilyen sikertelen próbatétel következtében azok lesznek. A tragikus szemléletű, különböző életrészleteket rögzítő és megrázó drámákba torkolló elbeszélések azonban mindvégig erősen kötődnek a valósághoz: az író háborús élményei ugyanúgy felvillannak bennük, mint gyermek- és ifjúkorának emlékei (Ember és árnyék, 1957; Lakoma hajnalban, 1957; A szégyen, 1967; Folytatólagos előadás, 1964; Inasgyerekek mellékalakokkal, 1966). Stílusát az egyre inkább letisztuló tárgyiasság jellemzi, mely legjobb írásaiban ötvöződik a költő Vészi lírikus nyelvi eszközeivel és hangulatteremtő erejével. Különösen szociografikus környezetrajzaiban és eleven, hiteles portréiban figyelhetjük meg e sajátosan többműfajú szerző írói eszközeinek legfontosabb jellemzőit. Legjobb műveinek jellegzetes költőisége azonban nemcsak a sokoldalú alkotót jelzi; segítségével Vészi tragikus írói világlátásának mélyebb árnyalatait is ki tudja fejezni: a reménytelen sorsú kisemberek, a szeretet után vágyakozók iránti rokonszenvét és együttérzését. Erről vallotta a hetvenes évek közepén, válogatott novelláskötetének megjelenése idején: "együttérzésem és indulatom azoké ... akik egy régi, vagy újonnan kitermelődött hatalmaskodás, korrupció, gépies ügykezelés, közöny, vagyis az embertelenség áldozatai, vagy Don Quijote-i ellenfelei." Önvallomása írói alkatának több fontos vonását is felvillantja. Jelzi azt a hajlamot, hogy személyes sorsának emlékeit és a társadalom rétegeiben lejátszódó konfliktusokat drámai megfogalmazásban közvetítse. Írásai nagyrészt saját életének színterei is: feltérképezi a nagyváros munkáskörnyezetét és egész mikrovilágát éppúgy, mint a tágabb környezetet: a lumpenproletárok, csavargók, szélhámosok, lecsúszott értelmiségiek, feltörekvő újgazdagok rétegeit. Az emberi rokonszenv vagy ellenszenv érzései vezérlik: nem tud és nem is akar közelebb kerülni hőseihez és azok sorsához. Írásaiban legtöbbször narrátorként maga is jelen van: kívülállóként, tehetetlen bánattal szemléli a zátonyra futó életeket. Összeomlásukat törvényszerűnek ábrázolja, s választási lehetőségeik éppen bukásuk szükségszerűsége következtében sokszor csak látszólagosak. Ezt a szükségszerűséget hőseinek bizonytalan jelleme okozza. A hősies áldozatvállalás helyett a becstelenséget, vélt vagy valódi igazuk tudatában a bosszút választják (A leselkedő, Angi Vera, Vendég az esküvőn, Lélek és pofon).

{810.} Vészi prózai munkássága a felszabadulást követő években bontakozott ki, amikor szinte évente jelentek meg regényei (Elsüllyedt Budapest, 1946; Muszka Pista, 1946; Mire tavasz lesz, 1947; A két vöröshajú, 1948). Életműve nem maradt érzéketlen a különböző irodalmi irányzatok hatása iránt, de pályájának mégsincsenek élesen elkülönülő szakaszai. 1948 és 1951 között nem írt prózai művet. Ezt követően a dogmatikus kultúrpolitika idején csak az Új híd a Dunán (1951) című sikertelen kisregényre futotta erejéből, de a válságokkal terhes évek elmúltával – az átélt események hatására – világháborús élményeit idézte vissza, a humánum és etika lehetőségeit kutatva az emberi élet határhelyzeteiben. A Lakoma hajnalban (1957) című novella történetének színtere egy koncentrációs tábor: az emberi létnek az a közege, amely egyben az élet erőszakos megsemmisítésének terepe is. Vészi azt az utolsó utáni pillanatot próbálja megragadni, amikor az ember, aki már csak árnyéka önmagának, ebben a pokolban állattá aljasodik, s gyilkosokkal vállal közösséget. Ezzel a novellával alkot gondolati egységet az Ember és árnyék (1957), ahol a főhős – a "takarós ember" – magányos lázadása értelmetlenné válik, amikor társai segítségét visszautasítja, s fizikai halála ekkor már csak természetes következménye lelke megtöretésének. Háborús emlékeket idéz a Vonulás mély völgyben (1964) című személyes visszaemlékezése, sőt közvetve az Iszapbirkózók is (1964), melyek azonban inkább a személyes megpróbáltatás felől közelítenek a morális próbatételek változataihoz, a korai háborús novellák általánosabb mondanivalójával szemben.

A hatvanas évek elejétől 1973-ig négy gyűjteményes kötettel jelentkezik (Darazsak támadása, Aranyszoba, Vendég az esküvőn, Tériszony), amelyek tizenhat év új novellatermését tartalmazzák. Napvilágot látott első válogatott kötete, a Kőzene is (1969). E tizenhat év alatt alakul, formálódik Vészi novellisztikája, végigkövethetjük írói eszközeinek gazdagodását, s azt a következetes törekvést, amely az alkotót novellaeszményének kialakításához vezette: "Formában drámai zártság, lélektani sűrítettség, stílusban a költői látás és az egzakt próza egybeötvözése, tárgyban az egyén és történelem, jelenem egyéni és társadalmi átélése" (Látogatóban, 1969). Már az első gyűjteményes kötetében, a Darazsak támadásában (1964) két fontos motívumot figyelhetünk meg: a személyes ihletettségű írások megragadó líraiságát, önironikus, szemérmes vallomásait hajdani önmagáról; s már ekkor megjelennek stílusában a groteszk és abszurd elemek is (Kőzene, Darazsak támadása). A Szégyen és a Folytatólagos előadás gyermekkorát és apja alakját idézi. Az utóbbiban kamaszkorát és inaséveit eleveníti föl: szorongásait, kalandjait és konfliktusait társaival és önmagával. A Szégyenben szeretettel és együttérzéssel beszél apjáról, az egykori szappanfőzőről, akit a fiatal, iskolázott mérnök megaláz emberi méltóságában, de az írástudatlan munkás nem adja föl erkölcsi tartását. Elfelejtett arcok, sokat szenvedett anyjának alakja, a hajdani inastársak emléke ihlette számos más önéletírását is, melyek életének apróbb-nagyobb drámáin keresztül a szeretet, a biztonság s emberibb világ utáni vágyát tükrözik (Kék frakk, Inasgyerekek mellékalakokkal). Ezekből a legszemélyesebb emlékekből is a konfliktusokat emeli ki, rajtuk keresztül láttatva {811.} környezetét és önmaga legbensőbb énjét. A hosszú idő távlatából visszatekintő ember bölcsessége azonban sikeresen oldja fel a novellák drámaiságát.

A személyes ihletettségű elbeszélések mellett groteszk és abszurd elemek használatának első kísérleteit is megfigyelhetjük a Darazsak támadásában és a Kőzenében. Míg az előbbiben ez a jelleg fokozatosan bontakozik ki, szinte utalásszerű motívumokban: a címválasztás jelképességében és a cselekményben felvillanó értelmezési lehetőségekben, a Kőzenében már erőteljesebben mutatkozik meg. Az író megváltozott, éberebb és szkeptikusabb tekintettel figyel a világra. Hőseinek sorsában: az elmagányosodásban és elidegenedésben kora új jelenségeit és összefüggéseit igyekszik feltárni. A novella zeneszerző főhőse, aki a kövek pattogtatásának hanghatásaiból alkotja műveit, lassanként belülről is olyan lesz, mint eszközei: hideg és érzéketlen. A novella záróképe, a "rettenetes kőlavina", a halotti maszkok szakadékba zuhanása, a zeneszerző friss vértől maszatos arca – abszurd jellegével a szereplők testi-lelki összeomlását példázza. E két novella egyelőre kísérlet marad egészen a hatvanas évek közepéig, hogy egy másfajta megközelítésben, az egész Vészi-életműben pár nélküli témában fejtse ki újra, A túsz zavarbaejtő halála című kisregényében (1972), majd az 1975-ös válogatott kötetében, az Ember és árnyékban.

Közben sorra jelennek meg újabb írásait tartalmazó kötetei: az 1966-os Aranyszoba, a Vendég az esküvőn 1968-ban, és 1969-ben újra megjelenik a Kőzene, ezúttal címadó novellaként, első válogatott elbeszéléskötetének élén. A huszonöt elbeszélés 1957-től kezdve tíz év novellatermését foglalja magába. Újra felfedezhetjük háborús témáit, ifjúkori visszaemlékezéseit, s főként a hétköznapi emberek – kishivatalnokok, lélekben megnyomorodott orvos, lecsúszott sportoló, szadista színészfeleség – egymással és önmagukkal való viaskodásait, tragikus konfliktusait. Viszonylagos megújulása csak a Tériszony (1973) című kötetében érzékelhető: felfedezi a munkásból lett értelmiségi meghasonlását (Kacsasült délelőtt tízkor), s felbukkan a számára oly fontos, több alakváltozatot öltő, elsőként az Aranyszobában megjelent Angi Verával (Két fejezet Angi Vera életéből, 1963). Angi Vera egyik legjelentősebb előképe a Kettévált mennyezet Jakab Júliája. De míg ez utóbbi az áldozatos szerelem és a tudatos lázadás megtestesítője, addig a hetvenes évek Angi Verája (1973) feladja fiatalságának világmegváltó eszméit, s énjének azokat az értékeit, amelyek az igazságtalanság elleni lázadóvá tették. Jelleme nem tudja kiállni a próbát, nem tudja felmérni a személyi kultusz léleknyomorító világában a korszak kínálta "nagy lehetőség" következményeit, s morálisan elbukik. Témájában Vészi először tér vissza az ötvenes évek időszakához, szaporítván azoknak a műveknek a sorát, melyek kritikusan kezdték vizsgálni e történelemmé vált időszakot. A kötet többi írásában is boldogságra, kapcsolatteremtésre képtelen emberek sorsát követi nyomon, kiknek kitörési kísérletei fájdalmas kudarcokba fulladnak. Ilyenek a Tizennégy nap a háromszázhatvanötből vidéki káderei, vagy a Kacsasült munkásból lett értelmiségi alakjai. Az ő példájukban az író a származás és a múlt megtagadásának lélektorzító következményeire figyelmeztet. A címadó novella, a Tériszony forgatókönyvíró főhőse azonban nem is ismeri a kétkezi dolgozók világát, s amikor új filmjének anyagához akar élményeket gyűjteni, {812.} inkognitóban beköltözik egy munkásszállásra. Vállalkozása kudarcba fullad, iszonyodva fordul el a számára idegen világtól, s egy szörnyű élmény hatására elmenekül, önmagától is meghasonlottan.

A gyűjteményes kötetek korszakát az 1975-ben napvilágot látott Ember és árnyék zárja, amely az addigi legfontosabb novellákból alkotott ciklusokból áll, s egyfajta visszatekintő, önértelmező pozícióból teremti meg az író önarcképét. Ugyanakkor érezhető, hogy mind fontosabb számára az egyre biztonságosabban alkalmazott szimbolikus ábrázolásmód, amely már a hatvanas évek groteszk stílusú novelláiban is megjelent. Újra közli A túsz zavarbaejtő halálát, amelyben a személycsere okozta sajátosan abszurd helyzetben a teljes kiszolgáltatottság és az egyéni terror kerül szembe egymással. A hatást a leírás eszközeivel is fokozza: a rabtartók álarcos, személytelen megjelenítésével, egy-egy tulajdonságjelzőt alkalmazva a személynév helyett (Nagybajuszú, Öregember). Az arcnélküli emberek, a szűk, fizikailag körülhatárolt, de földrajzilag meghatározhatatlan színhely teszi a cselekményt még titokzatosabbá és félelmetesebbé. A kötet egyik zárónovellája, a Party, eszközeiben rokon A túsz zavarbaejtő halálával, de mondanivalója újra visszavezeti az olvasót hétköznapjaink valóságába, s itt a céltalanná és üressé válás mélyebb feltárásának szolgálatába állítja. A feltörekvő káderek, a munkásból lett értelmiségiek jelennek meg újra, de drámai meghasonlásuk ábrázolásával már egy tágabb értelemben vett következtetést is megfogalmaz: a viszonylagos jólét nemcsak az úr–szolga viszonyt teremtheti újjá – egy reinkarnálódott formában –, hanem a mások rovására szerzett gazdagság, a múlt megtagadása az emberi kapcsolatrendszer felbomlását is eredményezheti. A feszesen szerkesztett történet hátterében súlyos lélektani dráma rejlik, melynek két ellentétes alakja: az ünnepelt intézeti igazgató – egykor kétkezi munkás –, és az "ügyes mesterember". A kettejük konfliktusának jelenetéből kibontott groteszk látomás és az álarckészítő hirtelen felbukkanása jelképezi a főhős belső megrendülésének folyamatát, az álarcok szimbólumként való felhasználásával pedig az előre gyártott magatartásformákat, a mindenáron való képmutatást leplezi le. Az Ember és árnyék nagy visszatekintését három olyan gyűjteményes kötet is követte, amelyek részben a régi témák újrafogalmazásaként, részben pedig legsikeresebb írásainak ismételt közreadásaként jelentek meg (Angi Vera, 1977; A tranzitutas, 1979; Estély az Izabellán, 1980). Ezekben ismét felbukkannak a jól ismert figurák: az erőszakos özvegyek, határhelyzetbe került tehetetlen öregek, a körülmények és önmaguk gyengesége által szerencsétlenné lett figurák. Vészi nemcsak régi témáit és mondanivalóit őrizte meg változatlanul, hanem az élet motívumaira irányuló figyelmét is. Az ő írásaiban, ha két régi katonabajtárs sok év után újra találkozik, nem örömmel üdvözlik, hanem halálra kínozzák egymást; a szerelmesek érzelmi kapcsolata kihűl, az igazak árulókká vagy magányosokká lesznek. Tragikomikus szatírájával mégis kitűnik A tranzitutas címadó novellája. Szokatlan benne a szatirikus alapötlet – egy elvetélt írónak a véletlenül útjába kerülő megboldogult szolgáltat novellatémát –, melyet látszólagos tragikus fejleményei következtében nem tudunk komolyan venni. A cselekmény hátterében ugyan ott húzódnak a dühös emberi indulatok, de az írói ábrázolás nem engedi elhitetni a gyilkolni vágyás {813.} komolyságát: az örökké náthás Avar a maga ravaszságával, rámenősségével és rejtett gonoszságával sem potenciális áldozat, de Sors Tamás sem az erőszakos gyilkosok típusa, csak Sorska, a lézengő írócska, akinek "megfojtom azt a disznót!" – indulatát inkább komikusnak érezzük, mint drámainak. Remek szatíra ez, amely éppen a benne rejlő "boldog vég" ígérete folytán különbözik a megszokott Vészi-novelláktól.

A tragédiának és a komikumnak ez a keveréke sokáig nem bukkan fel újra. Az Estély az Izabellán komor hangulatú válogatása után csak két évvel később jelentkezik – immár újabb novellákkal A messziről jött ember (1982) című kötetével. A régmúltra való emlékezést itt a szellemidézés váltja fel a szó szorosan vett és átvitt értelmében is. A leselkedő Szontágh Sándora egy abszurd ötlet "szellemfije", aki saját halála után sok évvel visszatér az élők közé a mártíromságával visszaélő feleségéhez, s mintegy áttetsző lelkiismeretként a halálba hajszolja őt. A címadó írás főhőse is szellem a szó közvetett értelmében: Jácint úr, aki egy megromlott családi légkört old fel kedves rámenősséggel, derűvel és életszeretettel. A messziről jött ember műfaja "tragikomikus játék televízióra" – amint a kötetben olvasható –, s az 1979-es A tranzitutas óta a második, melyben az író novelláihoz egy-két dramatizált művet is kapcsol. Ilyen az utolsó évek termését egybefoglaló Ember a retikülben (1984) is. A három kötet szervesen kapcsolódik egybe, belőlük egy lassan, alig észrevehetően, mégis változó Vészi Endrét ismerhetünk meg. E változás jeleit már A tranzitutas című novellájában is felismerhettük. Amíg Sorska, az író történetének kesernyés szatírájában még csak bizonytalanul villan fel a cselekedni képes, immár nem magatehetetlen bábként kallódó ember, A messziről jött emberben a hivatlanul felbukkanó öreg történetében tovább lép: megérezteti és ki is mondatja hősével, hogy addigi életük és létformájuk tarthatatlanná lett, sőt felvillantja a változtatás halvány lehetőségét is, mely életfelfogásuk és életmódjuk átértékeléséhez vezethet. Igaz, ők még csak kívülről, a hivatlan vendégtől várnak valamiféle jótündéri csodát. A beteljesedést elszalasztják, s kétségeikkel, vívódásaikkal magukra maradnak.

Vészit mély humanizmusa és morális szemléletű látásmódja indítja arra, hogy az évtizedek alatt összegyűlt keserűséget, kilátástalanságot, mely szerencsétlen sorsú hőseinek életét megnyomorította, az utóbbi évek során feloldja, s ne csak ítéletek, kórképek foglalatává tegye műveinek sorát. Írásai gyakran komorak, látomásszerűek, képei meghökkentőek, s a tragédiákat lélektani mélységekben elemzi. A komorságot azonban egyre többször oldja fel lírai önvallomással, a számvetés szigorúságát pedig lassan formálódó bizakodása ellensúlyozza.

Vészi életműsorozatának utolsó kötete az 1987-es könyvhéten látott napvilágot. Az író ekkor már nagyon beteg volt, s nem volt többé ereje ahhoz, hogy a korral, az élettapasztalattal és a tudással járó bölcsessége végleg feloldja benne lelkének kételyeit és szorongásait. A jóvátétel csapdái (1987) a régi Árvai szellem-alakjának egy új, hús-vér alakká való átlényegülésében immár olvasóit tette szellemi bíráivá és művei örököseivé.