{815.} MESTERHÁZI LAJOS (1916–1979)

FEJEZETEK

Mesterházi Lajos életművét gyakran említik a pártos, elkötelezett realizmus hazai példájaként. Ritkábban esik szó arról, milyen út vezetett idáig, s hogy pontosabban mit is kell értenünk ezen a "politizáló realizmuson". Egy egész pályáját értelmező interjúban (Jovánovics Miklós, 1977) az író maga világít rá arra, hogy indulásának körülményei korántsem ezt az irányt jelölték ki számára. "Az én politizáló-író alkatom is sajátságos módon abból az alapállásból indult ki, hogy majdnem szélsőségesen vallottam a l'art pour l'art-elvét, vagyis, hogy az irodalom ne politizáljon." Hasonlóképpen, kezdetben világnézete sem mutat rokonságot a szocialista, vagy éppenséggel a marxi eszmékkel. Hívő katolikusként kezdte a tájékozódást a világban és az irodalomban. A Visszaemlékezésekben (1984, posztumusz kötet) azonban már úgy látja, hogy serdülőkorának katolicizmusa meghatározta későbbi baloldaliságának jellegét. "A kommunizmusban találtam meg az örök-ősi emberi aspirációk foglalatát, a korszerű katolikumot; a kommunista fegyelemben a jó és rossz közötti biztos eligazodást; szemben a szétfolyós baloldalisággal, a kommunista tételek [dogmák] jelentették a gondolkodás koordináta-rendszerének megvonalazott "milliméterpapírját"; a kommunista párt a kellően merev és kellően rugalmas, tehát biztonságos intézményt. [Sokáig voltam katolikus módon kommunista.]" Világnézetének kialakulása egyik alapvető élménye, amelyet számos művében kísérelt meg feldolgozni és magyarázni.

Első novelláskötetei az ötvenes évek elején (Csodák nélkül, 1951 és Hűség, 1952), tehát viszonylag későn jelentek meg. Azok az elbeszélések, amelyeket korábbi írásai közül utóbb is publikálásra méltónak ítélt, igazolják a fentebb idézett kijelentést. A Szép, szárnyas ajtó című novella (1937), amelynek az Ars poetica alcímet adta, az igazság felismerésének, az önáltató látszatok szertefoszlásának pillanatát igyekszik megragadni, érezhetően Kosztolányi hatása alatt. A szárnypróbálgatás időszakának írásai általában a belső megvilágosodás különféle változatait járják körül. A második kötetben szereplő, szintén 1937-ben íródott Don Juan, avagy az igazság a megjelenés időpontjában már jóval politikusabb írásnak tűnhetett, mint a harmincas évek végén. Don Juan Mesterházinál politikai gyilkosság áldozata, amelyet az egyház a maga nagyon is világi célkitűzései érdekében isteni igazságszolgáltatásnak tüntet fel. A történetet fiktív levél formájában beszéli el egy múlt századi hitoktató, akinek spanyolországi útja során kételyei támadnak a "hivatalos" álláspont hitelességét és az egyház jóhiszeműségét illetően. "Engedtem a kísértőnek, s már kételkedtem benne, hogy csakugyan Don Juan volt az istentelen, már-már Jimenez atyát, a püspököt és – isten bocsássa meg nekem! – a Szent Inkvizíciót láttam annak!" Látszólag elfogadja rendfőnökének magyarázatát, amely szerint a népnek nem igazságra, hanem vigaszra van szüksége, valójában azonban nem lel kiutat abból az örvényből, amelybe hitének megrendülése sodorta. A novellához utólagosan hozzátoldott, az ötvenes évek elejének hivatalos optimizmusát illusztráló keret nem képes elfedni az igazságkeresés és {816.} politika, politikai kényszer és egyéni erkölcs viszonyát kutató írás mélyebb dimenzióit.

A negyvenes évek elejétől a legszorosabb emberi kapcsolatok rajzai mellett (Ketten, 1941) már feltűnik a határozott politikai szemszögű, szociális irányultságú látlelet (Madár Lajos bűnténye, 1942). A háború után, a koalíciós időkben Mesterházi Lajos kommunista pártfunkcionáriusként aktívan részt vállalt az újjáépítésben. Ez a tevékenység, mint azt több helyen megírta, természetesen nem tett lehetővé nagyobb irodalmi aktivitást. Az a néhány elbeszélés, amelyet ebből az időből megőrzött, érthetően a korabeli politikai eseményekhez kapcsolódik. A csésze (1946) egy kisfiú szemével láttatja az újjáépítés zűrzavarának apró, egyéni tragédiáit. A Fertőn (1947), amely faluábrázolásában, hangütésében a móriczi hagyományokat követi, a sváb faluba telepített szegényparasztok és a kulák őslakosság közötti ellentéteket ábrázolja. A szövetkezetalakítás körül kialakult álláspontok írói elrendezésében kétségtelenül érvényesül a szemléleti sematizmus; a novella drámai, sűrített, néhol balladai elbeszélésmódja azonban mégis figyelemre méltó.

Az egyes részletmegoldások sikerültsége nem feledtetheti az összkoncepció sematizmusát az Andriskó Márton polgármesterben (1949). Ez a novella lehet a legjobb példája annak, hogy Mesterházi ebben az időben íróilag képtelen volt felülkerekedni azon a szemléleten, amelyet élete végén, már idézett interjújában "ügyetlen, művészietlen ügyszolgálatként" jellemzett. Szabó B. István szavaival: "A társadalmi feszültségek ábrázolásának hiánya a kompozíció és a stílus feszültségének hiányát is eredményezheti. A történetek kényelmes-anekdotikus bőbeszédűséggel ömlenek a dicsőséges, boldog vég felé."

Az 1953-as politikai iránymódosulás nyomán Mesterházi műveiben is feltűnik a korábbi torzulások bírálata. Az Igazak (1954) a jogtalanul bebörtönzött kommunista töretlen elvhűségét kívánja ábrázolni, szemben a mélyebb meggyőződés nélkül csatlakozott újsütetű párttag gerinctelenségével. A szerzői álláspont szerint "az a híres politikai koncepció", amelynek a főhős, János, áldozatául esett, éppen az igazi kommunisták töretlen igazságszeretetével nem számolt. A koncepciótorzulás és egyesek hitványsága csak ideig-óráig térítheti le a mozgalmat a helyes útról. Illusztratív, leegyszerűsítő részletei ellenére ez az elbeszélés a konstruált perek által okozott emberi szenvedések fontos korabeli dokumentuma. A hívő kommunista és a nyárspolgár természetrajzát veti össze a Sallai–Fürst-pert feldolgozó Az a gyilkos nap is (1955). E novella formai érdekessége, hogy Mesterházi, aki általában az egyetlen szálon futó narrációt részesíti előnyben, itt többféle nézőpontból mutatja be ugyanezt a történést.

Az első novelláskötetek után Mesterházi regénytrilógiával, a Tanúsággal lép az olvasók elé. Az első kötet, Az ember nevében 1955-ben jelent meg; a továbbiak: a Fényes szellők és a Hazafiak iskolája 1956-ban láttak napvilágot. A trilógia 1944 novembere és 1945 ősze között ábrázolja a főváros életét a nyilasuralom, az ostrom és a felszabadulás utáni első hónapok során. Az extenzív ábrázolásra való törekvés következtében a műnek tulajdonképpen nincs központi cselekménye. A központi figura Szalárdi László, a tanárból és bankhivatalnokból lett kommunista ellenálló, {817.} majd nemzeti bizottsági titkár. De az ő sorsát is gyakran szem elől tévesztjük a számtalan egyéni életút és aprólékos jellemzés között. A laza, mozaikszerű szerkesztés – mint arra Szabó B. István rámutatott – nem hoz létre átfogó regényszerkezetet. "A regénynek saját menete, belső fejlődése nincsen – a politikai élet fejlődését követő, széttartó részletekre törik." Szalárdi László nyilvánvalóan önéletrajzi figura; de a három regényben leírt események és jellemek nagy részén is érződik, hogy az író különösebb módosulás nélkül emelte be a műbe az általa átélt vagy hallomásból ismert elemeket.

Az ábrázoló módszer alapvető problematikussága mellett a Tanúságban fellelhető elemi szintű írói hibák arra utalnak, hogy az immár rutinos novellista Mesterházi még nem képes nagyobb regényszerkezetek kézbentartására és következetes megformálására. A túl közvetlenül érvényesülő, szinte naivan realista szándék (a befejező sorok arról akarják meggyőzni az olvasót, hogy a regényalakok "itt élnek közöttünk valamennyien") valósággá stilizálná a legideologikusabb motívumokat is. Hiába tesz többszöri kísérletet Mesterházi arra, hogy az ellentétes szélsőségek érzékeltetésével a valóság közelébe férkőzzék, leegyszerűsítő látásmódja meghiúsítja ezt a törekvését. A korrajz nemcsak íróilag, hanem ideológiailag is mélyen problematikus. Eltúlozza a szociáldemokrácia "bűneit", olykor egyenesen ellenségként, a munkásosztály árulóiként mutatja be vezéreit, akik magánemberként is hitványak és taszítóak. A kommunistákkal szemben mindössze annyi kritika érvényesül, hogy a leírt időszakban még nem eléggé képzettek és felkészültek. A mű legértékesebb részei a jó megfigyelőkészségről tanúskodó leírások, amelyeknek (az összkoncepciótól függetlenül) sikerül érzékeltetniük a korszak levegőjét.

1956 fontos mérföldkő Mesterházi Lajos életében és írói pályáján egyaránt. Az eseményeket nemzeti tragédiának érzi, és írói kötelességének tudja a "történelmi igazság" bemutatását. Számos írótársával ellentétben mihamarabbi megszólalásra törekszik. Mint író, "szolgálni akarta a társadalmat, társként szolgálni", ezért mondotta 1977-es interjújában: "56 után elég sok keservet okozott nekem, hogy akaratomon kívül olyan feltűnő lett a hangom, állásfoglalásom." Szerkesztője lesz az elsőként induló irodalmi orgánumnak, az Élet és Irodalomnak. Valójában ebben az időszakban válik országszerte ismert íróvá.

Az igazi közönségsikert máig népszerű ifjúsági regénye, a Pár lépés a határ hozza meg számára. Az első olyan mozgalmi témájú mű ez, amely képes a 19-es kommunisták emberi léptékű ábrázolására, egy igazán izgalmas cselekményen belül. Nem lényegtelen adalék, hogy az író 1956. július 2-án fejezte be ezt a regényét, amely végül csak 1958-ban jelenhetett meg. A Pár lépés a határ ugyanis már jelentős mértékben korrigálja azokat a szemléleti-ideológiai visszásságokat, amelyeket a Tanúsággal kapcsolatban említettünk. Megszűnik a szociáldemokraták egyoldalúan ellenséges ábrázolása; döntővé válik a menekülőket, a börtönből szökött és halálra keresett két 19-es kommunistát segítő népi összefogás. Az ösztönös jóindulat és a tudatos politikai tett közötti mély szakadék, amely a korábbi műveket olyannyira jellemezte, itt veszít jelentőségéből.

{818.} 1956 eseményeit novellában, regényben, drámában egyaránt igen hamar feldolgozta Mesterházi Lajos. A Másnap című elbeszélés (1957) problematikáját bontja ki regénnyé a Pokoljárásban (1959). Saly Miklós személyében a fiatal kommunistának azt a típusát akarja ábrázolni, akit az események sodra tévútra vitt. A harcokban sebesült fiatalembert éppen az ébreszti rá gondolkodásmódjának problematikusságára, hogy látja: az a reakciós, polgári miliő ünnepli "hősként", amelytől voltaképpen mindig viszolygott.

A konszolidáció éveiben alakult ki Mesterházi írói magatartásának érett, letisztult formája, amelyet a következőképpen jellemzett: "én a mi társadalmunk elé tükröt tartok, számon kérem azokat az elveket, amelyek jegyében mi ezt a társadalmat különbnek tartjuk a megelőző társadalmaknál. Ez természetesen bírálatot is magában foglal, ennek a társadalomnak a szíve szerint, ennek a társadalomnak a jegyében." Ebben az időszakban figyelme az egyén és a politika viszonyáról közvetettebb, bár a politikától korántsem független területre: az erkölcs kérdéseire terelődik. Meggyőződése, hogy az új, politikailag egyre szilárdabb alapokra kerülő társadalomnak ki kell alakítania a maga sajátos erkölcsi arculatát is. Tisztában van azonban e feladat nehézségeivel és azzal, hogy az út kijelölése nem lehet váteszek műve: kinek-kinek önvizsgálattal kell kezdenie a keresést.

Ez az önvizsgálat adja A négylábú kutya című kisregény (1961) témáját és részben formáját is. A főhős, a beérkezett író kezdetben úgy véli, hogy kötelessége ugyan a személyes konfliktusok, a felbomló és a születőben levő erkölcsi normák harcának bemutatása, ámde maga kívül áll ezeken. Önelégültségében azt hiszi, hogy egyszerűen el tudja választani a jót a rossztól, s ennek alapján joga van beleszólni mások életébe. Ebből az állapotból mozdítja ki hajdani barátjának megjelenése, aki megvádolja azzal, hogy elszakadt a valóságtól, csak azt prédikálja, ami "megengedett". S hogy lemondott az igazi író törekvéséről, "a ma élő ember enciklopédiájának megírásáról". Az író felesége szintén neki ad igazat, mondván, hogy "az igazság nem lehet a valóság ellenkezője". Az író, aki egy család széthullását megismerve eleinte könnyűnek látja az ítélkezést, fokozatosan rájön, hogy olyan problémákkal áll szemben, amelyeket a saját életében sem oldott meg. Az igazság és a valóság viszonyának szenvedélyes vizsgálata teszi figyelemre méltóvá Mesterházinak ezt a művét, noha a lezárás némileg mesterkélt harmóniában oldja fel a felvázolt ellentmondásokat.

Az ártatlanság kora (1963) hasonló technikával próbál közelíteni az erkölcsi integritás problémaköréhez. Kőháti Zsolt kifejezésével "az egyéni életutat általános példává, tanulsággá emelő Mesterházi-regények és különösen a Férfikor felé mutat" ez a regény. Esztétikai szintjét tekintve valóban inkább "előtanulmányról" van szó: az illusztratív módszert nem oldja az előző kisregényben megfigyelhető igazságkereső szubjektivitás. Az író nyilván érezte ezt a hiányt, ezért adta ki 1964-ben Egyes szám első személyben címmel "önéletrajzi" novelláit.

Ha nem is művészi értékét, de tematikáját tekintve a legfontosabb ebből a kötetből az Alvéy című írás. Játékos rövidítés ez a szó: "Amilyen Lehettem Volna Én Is", tehát az író elképzelt másik énjéről van szó. Nem az ifjúkori én tesz itt {819.} szemrehányásokat az érett férfinak, mint Karinthynál. Alvéy egyidős az elbeszélővel, csakhogy élete minden csomópontján vele ellentétesen választott. Harc helyett a közélet porondjáról való távolmaradást, politika helyett a tiszta művészet eszményét részesítette előnyben. Vádjai nem söpörhetők félre egy kézmozdulattal, hiszen jócskán tartalmaznak igazságot is. Az igazi én azzal védekezik, "az utcán lett piszkos", ahol "temetni, takarítani, építeni kellett, verekedni és meg is hempergőzni". Ezzel szemben "könnyű volt a szekrényben tisztán maradni". Az írás értéke, hogy az egyértelmű állásfoglalás dacára a kép nem annyira egyoldalú itt, mint A négylábú kutya végén. Mindkét "ego"-ra szükségünk van egy reális erkölcsi felfogás kialakításához. Az időre bízza a végső megoldást: "az unokák emlékezetében már bizonnyal egy leszünk mi ketten: harcosok és tiszták".

A politikus részvétel szükségszerű elfogultsága és a kívülmaradó ítélkezés talajtalansága kerül mérlegre a hatvanas évek majd minden Mesterházi-írásában. Noha állásfoglalásának iránya mindig előre sejthető, az értékhangsúlyok írásról írásra változnak. Néha nem jön létre a kívánt összhang, mint például pályafutásának ellentmondásossága dacára egyik legjelentősebb novellájában, a Szép, mint a halálban (1964). Az önvizsgálat igénye olyan esszéregényt is létrehoz 1966-ban, mint az Isten, méretre. Mindez azonban csak előkészítése az "első írói csúcsnak" (Kőháti Zsolt), a Férfikor című regénynek (1967).

Az írónak itt sikerül az Alvéy kissé vázlatszerű, leegyszerűsítő módszerénél összetettebben láttatnia ugyanazt a problematikát, méghozzá hasonló módon, két életút végigkövetésével. Sándor, aki a regény jelenidő-rétegében magas pozícióban lévő politikus, ifjúkorában éppoly tehetséges szobrásznak indult, mint a pályája csúcsára jutó Béla. Béla vádjára – hogy "elpolitizálta az életét", vagyis elherdálta művészi képességeit – felelnie kell, leginkább is fia, Laci kedvéért, aki már-már Bélának ad igazat.

Az írói én azonosul Sándor nézőpontjával, tehát egy pillanatig sem kérdéses, hogy Mesterházi melyik út mellett voksol. A tét nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy Sándor be tudja-e bizonyítani: választása egyéniségének egészéből következett. Béla nem Alvéy; ő nem mindig tartotta távol magát a politikától, bár vigyázott, hogy az "sohase kebelezze be". Így a két fő figura jelleméből következik a regény elbeszélésmódja (Mesterházinál általában is a jellem a döntő). Amint Kőháti Zsolt észrevette, a Férfikor egyenes vonalú elbeszéléssel követi Sándor életútját, míg a fontos történelmi csomópontokon "dialógusra vált".

Sándor alakjában Mesterházi azt az embert próbálja eszményítés nélkül elénk állítani, aki képes egy elvrendszerhez ragaszkodni anélkül, hogy ezt a kitartást kicsinyes indítékok (például hatalomvágy, személyes indulatok) motiválnák. Összességében ez sikerül is, bár az érvelés heve néha kissé megingatja a jellemábrázolás hitelességét. Végül azonban meggyőzőnek fogadjuk el Sándor összegzését: "Nem szégyenlem tehát és nem is dicsekszem, csak kimondom: egész élet volt az enyém is, férfikor."

A következő nagyregény, az Apaszív (1971) olyan társadalmi réteg ábrázolására tesz kísérletet, amely kezdettől fogva érdekelte Mesterházit. A történelem "örök túlélőjéről", a kispolgárról vagy (az íróhoz közelebb álló terminust alkalmazva) a {820.} nyárspolgárról van szó. Arról, aki sohasem igazán bűnös, csupán "csendestárs a bűnben", de aki képes a jót is szolgálni, ha az hasznára van. A regény kérdése – csirkefogó-e Dániel Imre, vagy áldozat? – kétségkívül izgalmas, a válasz azonban a kitűnő részletek ellenére kissé jellegtelenre sikerül. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód ellenére a főszereplő gyakran önmaga karikatúrájává válik, ami nem egészen azonos az írói intencióval.

A Prométheusz-rejtély (1973) a kritikusok és maga az író szerint is életművének csúcspontja. A művészi siker magyarázata az, hogy Mesterházi Lajosnak ebben a művében sikerül olyan homogén közeget teremtenie, amelynek egységét nem bontják meg idegen, oda nem illő elemek. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a regény beszédhelyzete, a "magyarázó beszéd", az olvasóval (a mitológiai téma kapcsán) kiépített közvetlen dialógus képes integrálni azokat a közvetlenül ideologikus mozzanatokat, amelyek az író korábbi műveiben – nem is ritkán – gátolták a művészi kibontakozást. Ki kell emelnünk persze azt is, hogy ezek a "közvetlenül ideologikus" mozzanatok már nem a mózesi könyörtelenséggel, hanem a rendíthetetlen hitet emberközelibbé változtató bölcs iróniával fogalmazódnak meg.

Mint Kőháti Zsolt megállapította, a Prométheusz szervesen kapcsolódik a hatvanas évek magyar prózairodalmának egy jellegzetes alakulatához, nevezetesen a "parabola-, ál-történeti- és esszéregény" típusához. Mesterházi regénye tehát nem a műfajválasztás szempontjából foglal el különleges helyet. Egyedisége a mitológiai anyag rendkívül szabad, ugyanakkor sajátos módszertani következetességgel történő kezelésében áll. Alapos mitológiai ismeretei nem csábítják nagyképű disszertálásra: játszik, de a József Attila-i értelemben vett felelősséggel és erkölcsi komolysággal.

Kiindulópontjai, amelyek alapján a mítoszt értelmezi, nemegyszer fiktívek, egyéni leleményből adódnak; ámde a belőlük következő utakat lankadatlan logikával járja végig. A "rejtély" lényege röviden a következő kérdésben foglalható össze: miért nincs kultusza Prométheusznak, annak az istennek, aki a tűz adományozásával talán a legnagyobb jót cselekedte az emberrel az égiek közül? Erre a kérdésre próbál választ adni a regény. A szerző nézőpontja végig azonos: az amatőr klasszikus-filológusé, aki nem titkolja, hogy saját korát szeretné jobban megérteni a mitológiából adódó párhuzamok segítségével.

Alapkérdés tehát, hogy miként kezeli az író ezeket a párhuzamokat. Hiszen a felületes analogizálás aligha segítené a megismerést, nem beszélve esztétikai problematikusságáról. Mesterházi tudatában van ennek a veszélynek. Ezért kettős logikát érvényesít: végigjárja a filológiai oknyomozás valamennyi lépcsőjét, ugyanakkor hű marad saját, többszörösen kifejtett emberi és politikai eszményéhez. Az eszmény azonban nem telepszik rá a mitológiára, ha úgy tetszik, "nem rontja el a játékot". A kétféle gondolatmenet hol találkozik, hol elválik egymástól, egyszóval: dialógust folytat, akárcsak a szerző a láthatatlanul jelenlévő olvasóval. Akinek várakozásaival, ellenérzéseivel minduntalan számot kell vetnie: "ne féljen a kedves Olvasó, hogy holmi forradalmár fog az én Prométheusz-figurámból kikerekedni. Prométheusz isten volt, tehát más faj!"

{821.} Prométheusz már csak azért sem lehet a "forradalmár" prototípusa, mivel szándékai szerint nem lázad Zeusz ellen: éppen a "zeuszizmus" szellemében érzi jogosulatlannak iszonyú büntetését. Egyszerűen "jó isten" ő, aki ugyan hatalommal ruházza fel az embert, de nem azért, hogy elvegyen valamit Zeusz hatalmából. A főistennel való konfliktusa abból adódik, hogy eltérően értelmezik a "zeuszi Eszmét". A rövidtávú politikai taktika és a következetes elvhűség ütközik meg itt, akár a regény más szintjein. Mesterházi éles elméjű dialektikával érzékelteti a hatalomgyakorlás tehetetlenségének és sokszor kényszerű immoralitásának összefüggését. Zeusz nem vonhatta vissza Prométheusz büntetését, hiszen "rábólintott". Ez azonban sem őt, sem a többi istent nem zavarja abban, hogy kész tényekhez alkalmazkodva, utóbb már követeljék az embertől az égő áldozatot. Prométheuszt joggal háborítja fel ez a világtörténelmi méretű igazságtalanság, de ez sem lázadásra, hanem meditációra ösztönzi. Ez a meditáció betekintést nyújt számára nemcsak az emberiség, hanem a "halhatatlan", de valójában nagyon is múlandó istenek, sőt Zeusz jövőjébe is. "Az emberek egyszer majd feltalálják a villámhárítót" – mondja haldokolva Athénének.

Említett interjújában az író maga is megerősítette, amit a regényben előrehaladva egyre inkább gyanítunk: a főhős voltaképpen nem Prométheusz, hanem Héraklész. Mesterházi embereszményének, a zoon politikon erkölcsi ideáljának a Tűzhozó csak részben felel meg. A megszabadított isten nem vesz részt a politikában. Egyszerű (bár emberfölöttit alkotó) kovácsként fokozatosan maga is emberré válik, s az elvek csupán a maguk romlatlan tisztaságában érdeklik. Héraklész "az emberarcú zeuszizmus" képviselője, ő az, akinek személyében ezek az elvek politikai realitássá változnak. Mesterházi pedig sohasem titkolta, hogy azt az embert becsüli többre, aki nem fél attól, hogy a politika "bemocskolja". Ez az értékhierarchia természetesen emberi, és nem érvényesíthető egy istennel szemben; Héraklészre is csak addig vonatkozik, amíg emberként él, s a máglyára lépve nem válik istenné. A szerző azonban egyértelműen az ő sorsát követi nagyobb figyelemmel.

Héraklész alakja és tettei kínálják a legtöbb analógiát korunkkal. Mesterházi nem riad vissza a legmaibb politikai zsargon alkalmazásától sem: "békepolitikusként" jellemzi a félistent, aki ráadásul tudatában van tevékenysége történelmi korlátainak. (Ebben a tulajdonságában osztozik Prométheusszal.) Nem fanatikus hívője Zeusznak. Tisztában van azzal, hogy "az adott világban Zeusz a jobb, a kevésbé rossz. Hinni kell tehát és vállalni Zeuszt." Magának Zeusznak a cselekedeteit is ezzel a toleráns, távolságtartó hittel kezeli. Úgy gondolja, hogy "egy igazságtalanságot jóvá tenni, függetlenül az elkövető személyétől, zeuszista cselekedet. Mindenképpen használ Zeusznak. Mert a zeuszi eszme: maga az igazság és az igazságosság." A hatalomhoz való viszonya is hasonló: szükséges rossznak tartja a parancsolást, olyannak, amely nem tartozik az ember lényegéhez. Mert "nem alapvető tulajdonsága, természeti adottsága az embernek, hogy másokon uralkodni akar".

Ez a felfogás különbözteti meg leginkább fő ellenfelétől, a háborúpárti Átreusztól. Az "átreizmus" eltorzított, kisstílűen számító, machiavellista politikai nyelvre fordított Zeusz-vallás. Antropológiai, történelmi távlata nincs, örök {822.} adottságnak tartja az embernek ember általi leigázását. Ennek megfelelően Átreusz egyedüli célja az, hogy a hatalmi pozíciók közül mindig a lehető legjobbat kaparintsa meg magának: programja nacionalista, soviniszta, imperialista program.

Az író érzékelteti, hogy Héraklész és Átreusz küzdelme korunkban is folyik, sőt jövőnket, az egész emberiség jövőjét is ennek a harcnak a kimenetele szabja meg. Állásfoglalása, mint mindig, ezúttal is egyértelmű és határozott, de hála a mitológiai kommentár közvetettségének és a már említett iróniának, nem válik dagályosan patetikussá. Ahogyan Szabó B. István írta a regényről, Mesterházi "Kommunista hitvallást fogalmazott meg klasszika-filológiában: annak a kommunista derékhadnak a hitvallását, amely vállalta a mi történelmünkben, s vállalná, ha kellene, bármikor újra a "prométheuszi tett"-et, ezért az ügyért, az ember felszabadításáért, igazáért, zokszó, elkedvetlenedés, megtöretés vagy felébredő bosszúvágy nélkül ... S ezután sem igényel mártíromságot, kultuszt, istenítést, hanem az emberekért, emberek között végzett becsületes, helytálló munkában találja meg nyugalmát, elvei igazolását."

A hetvenes évek közepétől Mesterházi Lajos elérkezettnek látja az időt, hogy terjedelmes életművét érett értékszempontjai szerint újrarendezze, mintegy újragondolva élet és mű viszonyát. 1974-ben lát napvilágot a Hármasugrás című kisprózagyűjtemény. Már az itt szereplő három írás címéből (Isten, méretre, Katonai babérjaim, Egy élenjáró termelőszövetkezet kimagasló eredményei) kitűnik, hogy az író saját jellemének, erkölcsi meggyőződéseinek gyökereit keresi, szoros összefüggésben a történelmi korszakváltásokkal.

Ugyanerről a szándékról tanúskodik 1974-es "szociográfiája" tágabb szülőföldjéről, Pest megyéről, valamint közírói tevékenységének összegzése, a Szólni szólítatlan című publicisztikagyűjtemény (1975). Az sem véletlen, hogy ugyanebben az évben írja önéletrajzi elemeket is felhasználó, híres novelláját, az Ossa sepiát.

Sokfelé ágazó publicisztikájában véleményt nyilvánított olyan konkrét társadalompolitikai kérdésekről, mint a kispolgár helye társadalmunkban, a tömegek és a szocialista társadalom változó viszonya. Állandóan izgatta a történelem, s a történelemből is leginkább a magyar demokratikus hagyományok feltárása. Politikus eszményképe – ezt többször is megírta – Károlyi Mihály volt, ami jól mutatja, hogy a politika terén a jellem éppen olyan fontos volt számára, mint az elvhűség vagy a gyakorlati politikai sikerek. Károlyi személyiségében (Hamlet és Miskin herceg rokonának látta őt) elsősorban a nyitottság ragadta meg, szemben a szintén nagyrabecsült Jászi Oszkárral.

A Szólni szólítatlan bemutatja irodalmi, esztétikai nézeteit is, valamint néhány arcképben azokat az írókat, akiket ilyen vagy olyan szempontból elődjének tart (Nagy Lajos, Fábry Zoltán, Veres Péter). A "parttalan realizmus"-vitában elutasítja ugyan Garaudy álláspontját ("igenis van nem-realista irodalom" – mondja), de elutasítja a XIX. századi regényformák irodalmi normává emelését is. Eszménye a valósággal együtt változó, nem parttalan, de "határtalan" realizmus. Szenvedélyesen nyilvánít véleményt a tömegek ízléséről, a fiatalok és a politika {823.} viszonyáról, nemzedékének gondjairól, vagy akár a szabad idő eltöltésének kérdéséről. Nem akart mindenből politikát csinálni, de érzékelte minden fontos társadalmi jelenség politikai vetületét, és mindig rámutatott a szerinte helyes megoldásra.

Önéletrajzának regényszerű feldolgozására már az 1969-es Vakációban kísérletet tett. Igazat adhatunk Kőháti Zsoltnak abban, hogy ez a mű "az igazságszeretet fejlődésregénye". Gyermek- és kamaszkora azonban ekkor még legalább ugyanannyira történelmi, szociológiai dokumentum számára, mint az önvallomás lehetősége. 1974 körül kezdett hozzá a Visszaemlékezések megírásához. (Könyv alakban 1984-ben jelent meg életműsorozatában.) A befejezetlen, korrigálatlanul maradt szövegből is látható, hogy az objektivitás keresése mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a vallomásos elemek. Novellái legjavát A kardnyelő és az emberek című kötetben gyűjtötte össze (1977). Két új írással találkozunk itt, a már említett Ossa sepiával és a Vakáció világához kapcsolódó elbeszéléssel, A sebbel. Önéletírása tehát nem készült el, de a hiányzó részek közül nem egy rekonstruálható más műveiből. Utolsó éveiben fantáziája egyre szabadabban szárnyal: feléled ifjúkora érdeklődése a tudományos-fantasztikus problematika iránt, de ezen a területen is megőrzi a társadalom bírálatának igényét. A Sempiternin (1975), a Hepisip (1974) a korábbi művekhez képest oldott, ironikus-szatirikus hangvételével tűnik fel. Utolsó nagy sikerű elbeszélése, a Zebegényiek (1978) szintén ironikus játék, ezúttal a családregény-formával. A játék azonban nem vált öncélúvá. Ahogyan a Visszaemlékezésekben írta, az irodalom számára megmaradt "élet-halál" kérdésének. Tisztán akart látni "ebben a kozmikus, iszonyú füstködben", "legalább karnyújtásig".