{831.} KARINTHY FERENC (1921)

FEJEZETEK

Karinthy Ferenc nem írónak készült, az a nyugtalan és rendetlen élet, amely hírneves apjának osztályrészül jutott, korán kedvét szegte. A sport és a tudomány érdekelte, egészen fiatalon a Ferencváros vízipóló csapatában aratott sikereket, s a sportolók életének ismerete később egész sor elbeszélés kiindulása lett. Valójában nyelvésznek készült, 1941-ben a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar–olasz–angol szakára iratkozott be, és 1945-ben szerzett diplomát a magyar–olasz szakon. Doktori disszertációját Olasz jövevényszavaink címmel írta; munkáját, amely a szakkörökben elismerést szerzett, 1946-ban jelentette meg a Nyelvtudományi Társaság füzetsorozatában. Közben, inkább fiatalos szellemi kalandként, mintsem igazi hivatására készülődve, megírt néhány elbeszélést és egy kisebb regényt. Vacsora, Galambok és Az özvegy című novellái azt a kilátástalanságot, egyszersmind játékosságot mutatják, amely kedélyvilágát meghatározta a negyvenes évek elején. A szürrealizmus kötetlen asszociációi nyomán dolgozott, groteszk történeteket mesélt, legnagyobb erénye a szellemes-játékos előadásmód volt.

Regénye, a Don Juan éjszakája 1943-ban került az olvasók elé. Azzal a szertelen, nyughatatlan művészéletmóddal számolt le, amelyet az apai példa mutatott, illetve gondtalan ifjúságában maga is követett. Ezt az állandó nyugtalanságot képviseli a regény mitikus hőse, az ördöggel cimboráló lovag, aki országokon és korszakokon átszáguldva mindig a teljesebb gyönyört keresi. Don Juan a kötődést nem ismerő szabadság, a feltétlen életöröm hőse, vele szemben a megfontolt és szorgalmas Bartalomeus képviseli a könyvtárba húzódó tudós életmódjának értékeit: "Lám, én korántsem vagyok zseniális, és ugyan ki merné a tehetségemet összehasonlítani az Önével. S mit tettem mégis? Mint a hangya, gyűjtögettem a hitvány kis magokat és örült a lelkem, ha eggyel gyarapodott céduláim száma. Tudom, uram, beleszagolt Ön is mindenbe, de egykettőre meg is unta, csakúgy, mint a nőket. Mindenhez konyít egy keveset, semmihez sem ért. Én, uram, amivel foglalkoztam, igazán foglalkoztam, s bár minden érdekelt, ami hozzátartozott tanulmányaimhoz, mindig el tudtam merülni az egybe, amibe kellett." Ez az érvelés rejtett polémia volt az apai örökséggel és az ifjúság bohém kalandjaival; a fiatal Karinthy Ferenc nem "konyítani akart mindenhez", hanem "érteni egyhez". Ezért gyarapította ő is cédulagyűjteményét, s merült bele tudós tanulmányaiba. A vonzódással, amelyet Don Juan nyughatatlansága iránt érzett, mégsem tudott teljesen leszámolni; fantasztikus mozzanatokban gazdag, ironikus szellemű regénye erről a vonzalomról is tanúskodik.

Bartalomeus a világ hívását elhárító szobatudós szolid élettervét vázolta az imént, ezt a megszerezni vágyott nyugalmat dúlta fel a háború, a fasizmus uralomra jutása, Budapest ostroma: mindez kíméletlen erőszakkal ragadta el Karinthy Ferencet tanulmányaitól, könyvtári kutatásaitól. Most már nem az örökké nyugtalan művészi életvitellel vitatkozott, ellenkezőleg, a visszavonulás eszméjével, azzal a sztoikus közömbösséggel, amelyet a tudós érez a világban zajló események {832.} iránt. Ezt az újabb ideálkereső polémiát, egyszersmind Karinthy Ferenc írói magáratalálását fejezi ki a Szellemidézés, illetve a Kentaur című regény.

A Szellemidézés (1946) a háború utolsó hónapjaiban, zömmel a budapesti ostrom idején született: írója a szorongás és a bizalom egymást váltó érzései között idézte fel ifjúságának történetét. Fiatalos szerelmek és barátságok, egy valamikor közös nyelvet beszélő és időközben szétszóródott kamaszközösség köznapi élete, polgárpukkasztó ugratásai és furcsa szertartásai váltak legendákká, a nosztalgikus emlékezés tárgyaivá írói munkája nyomán. "Ezekből a legendákból fonódott a lánc – olvassuk –, amely mindannyiunkat összetartott. Csak mi értettük hagyományainkat, s ez elzárt bennünket a világtól. Hétről hétre, szombatról szombatra beléptünk furcsa varázsbirodalmunkba, minden egyéb csak szunyókálás volt, mint a medvék téli álma. Kifelé: az idegenkedés és a gyanú, befelé: a csodálatos közös elhivatottság, ez a két körülmény látszatra örök időkre össze fogja fűzni szíveinket." A gyermekkor mítoszát megteremtő modern irodalomból – Alain-Fournier, Valéry, Larbaud, Cocteau vagy éppen Márai Sándor műveiből – ismerős ez az élethelyzet és életfilozófia, a kamaszkori szabadságnak ez a nosztalgikus mítosza, amely a felnőttkor viszontagságaival szemben kínál oltalmat. Az ifjú Karinthy Ferenc is menedéket keresett: a kiábrándító háborús tapasztalatok elől vonult vissza az ifjúság varázslatos emlékeihez.

Nemcsak emlékezni akart, magyarázatra is törekedett, számot akart vetni kalandos kamaszkorával, mérlegelni akarta személyes és nemzedéki tapasztalatait. "Talán azért siettem – állapította meg –, mert éreztem, hogy a magam gyermekifjúságával visszavonhatatlanul elmúlt az a világ is, amelyben felnőttem: gyorsan föl akartam jegyezni, amit akkor fontosnak, érdekesnek tartottam belőle, nehogy később elfelejtsem." Valójában mégsem a felejtés ellen, hanem a tanulság érdekében dolgozott, jövendő feladatait és lehetőségeit próbálta kitapintani: a tegnapok ábrázolásával szerette volna előkészíteni a holnapot. Munkája a nosztalgikus emlékezés és a fegyelmezett önvizsgálat, a vigaszkeresés és a magyarázó-értelmező igény kettősségétől kapta fiatalos erejét. Az emlékező nosztalgiát, de a múlttal történő tudatos leszámolást is enyhe irónia színezi, a történetet ez a játékos irónia menti meg attól, hogy érzelmes legyen. Az ironikus és szatirikus hajlam családi örökség volt, emellett a múltat életre keltő "szellemidézés" is ironikus szemléletet kívánt. Karinthy Ferenc humora különösen a család körül gyülekező bohém figurák ábrázolásában érvényesült, a siófoki vakációk vagy a pesti kávéházak jellegzetes zsánerfiguráit szellemes gúnnyal mutatta be. Ezekben az apró portrékban, zsánerképekben vált annak a nagymúltú városi irodalomnak a méltó örökösévé, amelyet Heltai Jenő, Bíró Lajos, Molnár Ferenc és természetesen Karinthy Frigyes ironikus tárcanovellái és karcolatai alapoztak meg.

A Don Juan-történet igazi ellenpárja a Kentaur (1947) című regény, amely a fasizmustól beárnyékolt ifjúság tapasztalatairól ad összegző képet, ennek az ifjúságnak a felismeréseit fogalmazza meg. Ha Karinthy Ferenc a szertelen kalandokkal szemben korábban a csendes, kitartó munkát részesítette előnyben, most a magányos tudós életformáját bírálja és utasítja el. Ősi Iván, a történet ifjú nyelvész hőse, a monomániások megmagyarázhatatlan konokságával igyekszik {833.} megfejteni a Tihanyi Alapítólevél "kangrez" szavának etimológiáját. Magányos erőfeszítéseit a történelem tragikomikus mutatványok sorozatává teszi, a hódító fasizmus erőszakoskodásai, hazugságai minduntalan betörnek az elzárt tudományos műhelybe, s végül maga a tiszta tudományosság, a cédulázó mikrofilológia is értelmét veszti. Ősi Ivánnak a megvetett "ősdiáktól", Rák Ernő Polykárptól kell megtudnia, hogy hosszú évek munkájával felépített elmélete alighanem egy véletlen félreolvasás egyszerű következménye, amely így egyik pillanatról a másikra maradéktalanul összeomlott. A szobatudós eszményeinek és magatartásának ironikus-önironikus bírálata arra utal, hogy Karinthy Ferenc érdeklődését már a felszabadulással megnyíló történelmi távlatok foglalkoztatják: ismét tájékozódni akar, hősének szomorú, egyben mulatságos sorsával a közéleti felelősségvállalás és elkötelezettség időszerű ideáljait állítja szembe. A regény igazi értéke azonban, mint általában Karinthy Ferenc elbeszélő műveié, a környezetrajz gazdagsága és megelevenítő ereje. A Szellemidézés családi és kamaszkori kisvilágának mozgalmas ábrázolása után a Kentaur a budapesti egyetemi környezetet, ennek a környezetnek a mulatságos, olykor egyenesen groteszk figuráit – a megszállott dilettánsokat, a zavaros "ősdiákokat", az ostoba és erőszakos turulistákat – mutatja be. Valóságos "ancien régime"-beli panoptikumot, amely felett időközben a történelem is kimondta ítéletét.

A Szellemidézés és a Kentaur tanúsítja, hogy írójuk játékos és könnyed magatartása mögött komolyabb felismerések, mélyről fakadó indulatok sűrűsödtek, tollát erős kritikai készsége, a nemzedéki önvizsgálat szenvedélyes igénye vezérelte. Határozott mondanivalója volt, a fiatal budapesti értelmiség magára eszméléséről, világnézeti átalakulásáról kívánt beszámolni. Első regényein egyszerre hagyott nyomot a könnyedség és az érzékenység, az ifjúság felhőtlen derűje és a háborús évek drámai tapasztalata. Hangja fiatalosan zengett, az önelemzés szigora, a történelmi beszámoló igazságkereső szenvedélye éppúgy áthatotta szavait, mint az ifjúság életöröme, játékos iróniája és nosztalgikus érzékenysége. Első regényei és elbeszélései egy sebzett, egyszersmind öntudatos, érzelmes, ugyanakkor igazságkereső ifjú nemzedék fellépéséről tudósítanak.

A Kentaur – mint már szó volt róla – a felszabadulást követő idők nemzedéki orientációját mutatja. Még inkább elmondható ez a Szabadság (1948) című elbeszélésről, amelynek hőse ugyancsak a nyelvésznek készülő Ősi Iván. Története akár jelképes is lehet: a fiatal tudós megszámlálhatatlan cédulájával vonul le a pesti pincébe, ahonnan már mint fegyveres ellenálló jön fel, készen arra, hogy valódi tettekkel szolgálja a nagy történelmi fordulat sikerét. Karinthy Ferenc a koalíciós korszak politikai küzdelmeiben ismerte meg azt a minden korábbi visszavonulási szándékot és ifjúkori nosztalgiát elsodró élményt, hogy az ember nemcsak áldozata lehet a történelemnek, hanem alakítója is. Az ifjúság érzelmi kalandjai, majd a tudósi visszavonulás után bontakoztak ki előtte a nagy társadalmi átalakulás szolgálatának feladatai. Részt akart vállalni az ország teljes társadalmi és kulturális átformálásában, s meg volt győződve arról, hogy politikai elkötelezettsége összeegyeztethető sajátos elbeszélő hajlamaival: eredendő valóságérzékével, kritikai látásmódjával és könnyed iróniájával. A bányarém (1948) című elbeszélésé{834.} ben szelíden gúnyolódva mutatja be a termeléssel ismerkedő pesti újságíró naív buzgalmát, Fényes szellők (1949) című írásában ugyancsak enyhe iróniával láttatja a népi kollégiumok ifjúságának felhőtlen optimizmusát. Ez az ironikus és kritikus szemlélet mind kevésbé felelt meg a "fordulat évét" követő irodalompolitikai várakozásnak, s Karinthy Ferenc, minthogy őszinte hittel készült szolgálni a szocialista társadalmi átalakulást, csakhamar engedett a szektariánus-dogmatikus irodalompolitika követelményeinek.

A politikai szolgálat vágyának fellángolásában szinte elveszítette kritikai érzékét, s újrakezdve írói munkásságát, túlságosan is radikálisan tagadta meg pályakezdésének epikai eszményeit, korábbi írásainak szemléletét. Úgy gondolta, hogy életformájával és világképével együtt írói személyiségét is újra fel kell építenie, fiatalos nosztalgiáját, leleplező iróniáját és fölényes humorát a polgári életmód rekvizitumaiként vetette el magától. Szép élet (1949) című kötetének elbeszéléseiben olykor az eszményítő sematizmus közhelyeit is felhasználta, Kőművesek (1950) című "építési" regényének mesterségesen konstruált történetét pedig megjelenésekor is elutasította az igényesebb kritika. Valóságos tapasztalatait Útközben (1950) című riportgyűjteményében szorította a háttérbe: az életműben kétségtelenül olyan törés állott be, amelynek következményeit csak szigorú önvizsgálattal lehetett elhárítani.

A dogmatikus irodalompolitika kettős béklyót rakott a kor íróira: meggátolta őket abban, hogy a valóság felfedezői és ábrázolói legyenek, ugyanakkor megakadályozta írói egyéniségük érvényesülését. Karinthy Ferencnek, miként a sematizmussal szakítani akaró más íróknak, ezért ismét fel kellett fedeznie a valóságot, egyszersmind fel kellett szabadulnia a normatív előírások nyűge alól. Az 1953-ban megjelent Budapesti tavasz című regénynek éppen az az érdeme, hogy az ostrom és a felszabadulás élményeinek újbóli felidézése mellett e kettős feladatot is több-kevesebb sikerrel végezte el. Karinthy Ferenc ebben a regényében megint személyes tapasztalatait elevenítette fel, valójában azt a történetet dolgozta ki tágasabb epikus keretek között, amelyet Szabadság című elbeszéléséből ismerünk. A bölcsészhallgatóból az antifasiszta ellenállás harcosává váló Ősi Iván egyénisége Pintér Zoltán alakjában teljesedik ki, Zoltán ugyanakkor a Szellemidézés és a Kentaur személyes hitelességgel és átéltséggel megformált rokonszenves hőseinek is közvetlen rokona. A Budapesti tavasz ilyen módon az életmű folyamatosságát állítja helyre, egyszersmind az írói fejlődés újabb szakaszát világítja meg; úgy aránylik a Kentaurhoz, mint az aránylott a Szellemidézéshez: a történelmi tapasztalatok teljesebb értelmezésére törekszik. Zoltán már nemcsak az izolált könyvtári életet kényszerül szembesíteni a külső világ erőszakos eseményeivel, hanem el is kell hagynia azt a viszonylagos nyugalmat, amit a tudományos kutatómunka lehetővé tesz. A nyelvészeti könyvtár csendjéből kerül az ellenállás kalandjai közé, katonaszökevényként, egy üldözött zsidó leány szerelmeseként sodródik egy kommunista partizáncsoport soraiba. Alakjában tulandonképpen az ötvenes években oly gyakori ellenállási regények ismert hősével találkozunk: egy eredeti hajlamait tekintve apolitikus értelmiségi fiatalemberrel, akit a körülmények kényszerítenek a fegyveres küzdelembe, s aki végül öntudatosan vállalja ezt a {835.} harcot. A történet tulajdonképpen két társadalmi szférát kapcsol össze: a korábbi regényekből már ismert értelmiségi – irodalmi, egyetemi – környezetet és a politikai küzdelmekben edzett ellenállók csoportját. Csakhogy amíg Karinthy Ferenc az első környezetben otthonosan mozgott, az illetékesek fölényével tájékozódott, a második ábrázolásában csak általános, mi több, elméleti ismeretekre támaszkodott. Ez okozta, hogy Zoltán eredeti környezetét a hiteles részletek gazdagságával tudta életre kelteni, s a gyávaságukban aljassá váló polgárok – a Turnovszky-család – ábrázolásában szatirikus hajlama is hibátlanul érvényesült. Annál halványabbak, vértelenebbek az ellenállás hősei, Gazsó és a kommunista Markó-csoport harcosai inkább nemes eszmék képviselői, mintsem eleven emberalakok. Igazából csupán a történelmi freskó teljessége érdekében kerültek a regénybe, ábrázolásukat nem hitelesítik az író személyes élményei. Maga Karinthy Ferenc is felismerte ezt, a regény későbbi kiadásai során többször is átdolgozta, személyes tapasztalataihoz közelítette a történetet.

A Budapesti tavasz mindazonáltal jelentékeny kísérlet volt arra, hogy tovább szője az alanyi mozzanatokban gazdag nemzedéki krónikát, és elvezesse hőseit a háború végső megpróbáltatásain át a felszabadulásig. A pesti ostrom érdekes, színes történelmi freskójának középpontjába egy érzékeny és gazdag emberi lélek átalakulásának története került: a korábbi regények családi legendákba feledkező kamaszai és különc tudósai után ekkor született meg igazán Karinthy Ferenc cselekvő hőse, aki kész felelősséget vállalni, s megérzi a történelmi idők kivételes pátoszát. Pintér Zoltán igazi központi hős, alakjának fontos szerepe van a regény szerkezetében: ő kapcsolja össze a cselekmény két körét és kettős társadalmi környezetét: a pesti polgárság és a kommunista ellenállók egymással szöges ellentétben álló világát. Azt a személyes, ugyanakkor nemzedéki perspektívát is ő képviseli, amely hitelesen mutatja meg az 1945-ös korforduló valódi jelentőségét és történelmi értelmét.

Karinthy Ferenc a társadalmi konfliktusok hiteles ábrázolásában és alkotó egyéniségének teljesebb érvényesítésében találta meg további írói fejlődésének zálogát. A valóság feltárása és vizsgálata foglalkoztatta az ötvenes évek közepén, midőn a következetes valóságismeretben és a bátrabb társadalomkritikában látta irodalmunk sürgető feladatait. Szenvedélyes riporterként ismerkedett az akkori magyar társadalom valódi viszonyaival, politikai és erkölcsi konfliktusaival, s mások – Déry Tibor, Veres Péter, Sarkadi Imre – mellett ő is szerepet vállalt abban a felfedező munkában, amely a korábbról eredő elmaradottságot, illetve az újabb keletű szociális gondokat, politikai torzulásokat térképezte fel. Munkájának eredményét Hazai tudósítások (1954) című riportkötetében adta közre. Ebben a kötetében jelent meg Ezer év című riportja (ebből az anyagból később nagysikerű drámát készített). Ebben a művében a magyar társadalom peremvidékét fedezte fel, a kulturális-morális elmaradottság és a teljes közéleti közöny fájdalmas példáira figyelmeztetett. Dokumentatív realizmussal mutatta be egy kijátszott leányanya szerencsétlen sorsát, akinek gyermekét egy pénzért mindenre képes "angyalcsináló" vénasszony pusztítja el. A tudatlanság, a kíméletlen önzés és a cinikus nyerészkedési szellem "ezeréves" sötétségét leplezte le, ugyanakkor a szektariánus {836.} politika bűnös mulasztásaira is rámutatott. Azért ugyanis, hogy jelentős társadalmi rétegek kívül rekedtek a szociális felemelkedés és a kulturális felvilágosultság körén, ez a politika is felelős volt. Karinthy Ferenc irodalmi riportja ennyiben a Rákosi-féle vezetés politikáját bírálta, és ahhoz a kritikai jellegű irodalomhoz csatlakozott, amelyet Déry Tibor, Nagy Lajos és Sarkadi Imre elbeszélései, Veres Péter Almáskert, Palotai Boris Ünnepi vacsora és Bárány Tamás Csigalépcső című regényei képviseltek.

Az Ezer év és a többi vele egykorú irodalmi riport a dokumentatív ábrázolásmódnak tört utat, ezzel párhuzamosan a családi és ifjúkori emlékek nosztalgikus, illetve ironikus számbavétele is jelezte Karinthy Ferenc eredeti epikus hajlamainak teljesebb kibontakozását. Az Irodalmi történetek (1956) és a Ferencvárosi szív (1960) című köteteinek elbeszéléseiben, illetve rövidebb karcolataiban a Szellemidézésben feltörő személyes emlékek kaptak ismét hangot. A Baracklekvár, A titkár, A jó hiénák című történetei a Karinthy-család emlékezetében élő komikus anekdotákat, intim legendákat idézték fel, a Ferencvárosi szív, a Víz fölött, víz alatt és az Öngól című írásai pedig sportpályafutásának mulatságos élményeire tekintettek vissza. Karinthy Ferenc csalódott a sematizmus által kompromittált "közéletiségben", ezekben a családi legendákban és "ferencvárosi" anekdotákban talált ismét magára. A nyugtalan ifjúság elsüllyedt atlantiszi világát azóta is személyes ragaszkodással eleveníti fel: Ifjúság, szerelem, Béla bátyám, Húsz pengő és Hátország című anekdotikus elbeszéléseiben régi diákcsínyekre, baráti ugratásokra, szerelmi kalandokra emlékezett vissza. Elbeszélő művészetének újabb kibontakozását jelezték a Kék-zöld Florida (1962), Téli fürdő (1964) és Hátország (1965) című kötetei, illetve elbeszéléseinek első gyűjteménye, a Víz fölött, víz alatt (1966). E kötetei tovább építették az önéletrajzi jellegű történeteket, ugyanakkor a pesti irodalmi és művészeti élet kisebb-nagyobb eseményeiről is beszámoltak. A Komédiások, a Tetovált nő és a Gervay Pesten című novellák a beavatott illetékességével rajzoltak ironikus-szatirikus képet ennek a művészeti életnek a jellegzetes alakjairól. Az ábrázolás fő erénye a részletek hiteles rajzában, az emberi környezet atmoszférájának mesteri megteremtésében rejlik. A korábbi regények személyessége, az "irodalmi történetek" bensőséges közvetlensége a riportnovellák felfedező szenvedélyével, társadalomkritikai szigorával egészül ki.

Műfajilag két irányba tartott a hatvanas évek írói termése: egyrészt elemző szándékkal készült nagyobb terjedelmű elbeszélések, másrészt könnyed tárcanovellák, humoros színezetű karcolatok jelezték Karinthy Ferenc érdeklődését. Az analitikus elbeszélések elsősorban jellemtanulmányok, azt vizsgálják, hogy a különböző emberi egyéniségek miként viselkednek rendkívüli történelmi körülmények között. Ilyen analitikus elbeszélés a Régi nyár (1959), amely az ifjúság gondtalan napjainak rajzát állítja szembe a háború jellemromboló hatásának ábrázolásával. A novella hőse fiatal zászlós, aki csupán pár hétre hagyja oda addigi életének megszokott színterét, a pesti mulatót, de ez alatt a rövid idő alatt teljes mértékben alkalmazkodik a háború gyilkos szokásaihoz, végül maga is gyilkossá válik, anélkül, hogy bármi lelkiismeretfurdalást érezne. Karinthy voltaképpen a hátország békéjének hazug voltát leplezi le, arra utal, hogy az "ancien régime" {837.} rendezett felszíne mögött milyen barbár ösztönök bújnak meg, s a szervezett gyilkosság milyen könnyen fel tudja oldani a civilizációs gátlásokat. Jellemtanulmányok a Hátország, Az utolsó Kollonits és az Aranyidő című elbeszélések, amellett mozgalmas képet adnak az ifjúság néhai környezetéről, egyszerre tragikus és groteszk történelmi tapasztalatairól.

Karinthy Ferenc karcolatait és tárcáit Ez-az, avagy a bicikliző tigris (1965) című kötetében gyűjtötte össze, ehhez csatlakoznak még Nyelvelés (1964) című kötetének általában ugyancsak tárcaformában írott nyelvhelyességi jegyzetei. Írói apróságokat, köznapi megfigyeléseket rögzítenek ezek a karcolatok, s miközben a mindennapi élet apró fonákságait bírálják, az író élvezetes humorát is fel tudják villantani.

Elbeszéléseinek összegyűjtése után bontakozott ki igazán Karinthy Ferenc drámaírói kedve és tehetsége, mintha a műfajváltásban is azt juttatta volna kifejezésre, hogy munkásságának egy korszaka lezárult, az életmű belső folytonossága ugyanakkor helyreállt. Az elbeszélő prózához Epepe (1970) című regényével tért vissza, s ezzel a regénnyel némiképp zavarba hozta kritikusait. A regény fantasztikus története, irreális környezetrajza ugyanis elüt attól az epikai világtól, amelyet korábbi és későbbi munkássága során létrehozott. Cselekményének színtere egy hatalmas és áttekinthetetlen képzeletbeli város, valóságos labirintus, s mint ilyen, a mítoszok félelmetes útvesztőinek jelenkori örököse. A végeláthatatlan metropolist sűrű embertömeg népesíti be, sugárútjain és sikátorain éjjel-nappal mérhetetlen sokaság áramlik. A város határtalan méretei és szörnyű zsúfoltsága következtében maga a megelevenedett lidércnyomás, a fantasztikus irodalom szorongásos rémlátomásai szokták ehhez hasonlóan leírni az emberiség jövendő életét. Ebbe a nyomasztó világba érkezik a regény gyanútlan hőse, Budai, a Kentaur Ősi Ivánjának és a Budapesti tavasz Pintér Zoltánjának közeli rokona. Eredetileg egy nemzetközi nyelvészkongresszusra készült Helsinkibe, s valami fatális véletlen következtében jutott el az általa ismeretlen városba. Tisztázni szeretné helyzetét, s tovább szeretne utazni a finn fővárosba, vagy hazatérni Budapestre. Csakhogy senkivel sem képes szót érteni, noha szinte minden európai nyelven beszél, s a nagyobb keleti nyelvekhez is konyít. A városlakók bizonytalan hadarását és rovásírásszerű betűjeleit azonban képtelen megérteni, hiába tanulmányozza az utcai feliratokat, vásárol könyveket és újságokat, próbál szóba ereszkedni az ismeretlen város polgáraival s állít fel mindig új írás- és szófejtési elméleteket: kísérletei rendre összeomlanak.

Az érthetetlen és megfejthetetlen nyelv mellett más olyan tulajdonságai is vannak a városnak, amelyek az irrealitás benyomását keltik, ilyen a városi sportpályán végignézett mérkőzés és a hatalmas bazilikában látott szertartás, amely egy teljesen ismeretlen vallás rítusait, jelképeit vonultatja fel. Mindez nemcsak a civilizált világban tapasztalt szokásoktól, életformáktól különbözik; Epepe maga az abszurditás, amelynek a józan ész tanítása szerint nem is szabadna léteznie. A képtelen város ugyanakkor nemcsak eltér az ismert valóságtól, számos tulajdonságában meg is egyezik vele: nemcsak a földi természet ritkán feltűnő jellegzetességeiben, hanem társadalmának látható felépítésében, kereskedelmi {838.} életében, illetve azokban a köznapi tapasztalatokban, amelyeket Budai a szállodában, az utcákon, a boltokban, a vidámparkban, a nyilvánosházban és a börtönben szerez. Az irreális városóriás mindennapi életének a legtöbb eleme valóságos földi városok életére emlékeztet, de emlékeztet a hazai eseményekre is: a regény utolsó előtti fejezetében bemutatott váratlan felkelés ábrázolása nyilvánvalóan azokra a személyes tapasztalatokra épül, amelyeket az író 1956 tragikus őszén szerzett. A valóság és a képtelenség egymást szövi át az Epepében, a köznapi módon reális mozzanatok egy önmagában irreális rendszer alkotóelemei lesznek, az egész képtelenség pedig az általunk megszokott világ abszurd tulajdonságait emeli ki. A regényben életre keltett lidérces világ szinte minden részletében arra a köznapi valóságra épül, amelyet mi is tapasztalunk, éppen ezeknek a köznapi valóságelemeknek a meglepően újszerű összefüggésbe állítása hozza létre az epikai konstrukció abszurditását, "valóságfeletti" jellegét.

Mindez valójában statikus regényvilágot ígér, Karinthy Ferenc műve arról számol be, hogy a magyar nyelvésznek tulajdonképpen alig sikerül az ismeretlen város lakóival kapcsolatba lépnie, magáról a városóriásról valami fontosat megtudnia. A történetnek ilyen módon alig van cselekménye, egyáltalán nincs olyan epikai közege, amelyben az emberi kapcsolatok dinamikája kibontakozhatna. Az események időbeli viszonyai sem lényegesek, fel kell figyelnünk arra a többször is elhangzó írói kijelentésre, miszerint Budainak nincs órája, és alig tudja az idő múlását nyomon követni. Ezt a hangsúlyosan statikus regénytörténetet végül is az hozza dinamikus mozgásba, hogy a nyelvésznek, mivel nem tudja szállodai számláját kiegyenlíteni, el kell hagynia szálláshelyét, kiköltözik a vásárcsarnokba, rakodómunkát végez, egy olyan "alvilági" létbe kerül, amellyel addig nem is találkozott. Ez előtt a fordulat előtt a történetben inkább az abszurd realitásnak, utána pedig a fantasztikus és groteszk abszurditásnak van alakító szerepe. Ennek a fantasztikumnak jellegzetes példája az Epepében lezajló forradalom, amely Budai számára érthetetlenül kezdődik és fejeződik be, ugyanis csak annyit sikerült megfigyelnie, hogy az embertömegeket váratlanul mozgásba lendítő szenvedélyek véres káoszt idéznek elő, hogy végül apatikus közönybe fulladjanak.

A valóságos motívumok nyomán kialakított abszurd regényvilág a történet irodalomtörténeti előzményeinek, műfajtörténeti helyének megjelölésére ösztönözte a kritikusokat. Bodnár György a pikareszk hagyományokra, Réz Pál az elidegenedés modern regénymítoszára, Szalay Károly Karinthy Frigyes "swifti" indíttatású szatíráira hivatkozott. E rokonítások általában az anti-utópikus regényparabolák között helyezik el az Epepét, nyilvánvalóan nem indokolatlanul. A regény mindazonáltal még egy műfajtörténeti hagyományhoz kapcsolódik: az "államregények" között is elhelyezhető, mégpedig azok között a modern államregények – például Huxley Szép új világ, Orwell 1984, Déry Tibor G.A.úr X-ben című művei – között, amelyek a klasszikus "államregények" idealizált társadalmi utópiájával szemben a hatalmas világvárosok kialakulása, a társadalmi méretekben terjedő elidegenedés okozta veszélyekre mutatnak rá.

Karinthy Ferenc műve az emberek közötti kommunikáció elsorvadásának, kiüresedésének veszélyére figyelmeztet, nemcsak ábrázolni akarja ezeket a {839.} veszedelmeket, meg is kíván küzdeni velük. A modern anti-utópisztikus "államregény" igen gyakran a humánus értékek végső megsemmisülésének szorongató látomását-vetíti elénk, az Epepe velük szemben hangot ad annak a reménynek is, hogy ezek az értékek megvédhetők. Fenntartásuk legfontosabb záloga az emberi öntudat és az az állandó küzdelem, amely következetesen szembefordul a sötétség erőivel. A regény nemcsak a lidércnyomássá váló elidegenedés és személyiségvesztés epikus parabolája, hanem ezé a makacs küzdelemé is: Budai sohasem alkuszik meg mostoha sorsával, mindvégig megőrzi józan eszét, s azon fáradozik, hogy megtalálja a hazavezető utat. Az abszurditás világában ő képviseli az emberi öntudatot, és ebből az öntudatból meríti reményeit: "Újra és újra megrohanta a félelem, hogy elméje föladja a reménytelen küzdelmet, belesüllyed a káoszba, mely körülveszi, vagy apadt-szürke, tétova melankóliába merül. Pedig hát nincs más fegyvere, csakis a tiszta öntudat, az egyetlen keresőlámpa, amit nekiszegezhet ennek az éber lázálomnak."

A regényparabola után, amely minden szokatlansága ellenére sem jelentett kitérőt Karinthy Ferenc írói pályáján, ismét a realisztikus történet és az előadásmód kap nagyobb szerepet munkásságában. Néhány nagynovella, számtalan apró karcolat és az Ősbemutató (1972) című kisregény jelzi, hogy a hetvenes évek változó magyar valósága, illetve részben még mindig a háborús ifjúság tapasztalatai kötik le érdeklődését. Ez az érdeklődés kielégíthetetlennek látszik, az élet minden területére kiterjed, minden tapasztalatot meg akar hódítani. "Ahogy öregszem – mondja a kisregény hőse –, annál mohóbb és kielégíthetetlenebb a tudásszomjam. Egyre újabb nyelveket tanulnék, vén fejjel szószedeteket, igeragozást biflázok, mint egy kisdiák. És nem a vélemények, bölcsességek, filozófiák érdekelnek, dehogyis, köszönöm, écákkal el vagyok látva. Hanem a tények, megint és ismét a tények kifogyhatatlanul, adatok, számok, tételek vég nélkül. Bújni a lexikonokat, kézikönyveket, és ha utazom, rám zárják a múzeumokat, és bogarászni a bédekkerek apró betűs fejezeteit, és utánajárni és -lapozni mindennek, hol, mikor, hányan, miből, mennyiért, és így tovább, reménytelenül ... Reménytelenül, mert hiszen ki bírja kimerni a tengert?... És ... milyen gyalázatosan rossz hatásfok: írásaimban legföljebb egymilliomod részüket használhatom fel, jó esetben. Igen ám, de, hogy ez a helyén legyen, pontosan üljön, hiába, kell a többi is, anélkül nem megy, mögötte az a kilencszázezer-kilencvenkilenc, az egész nyomasztó, roppant hinterland a szürkeállományban ..."

A tapasztalatszerzés vágya vitte Karinthy Ferencet a miskolci, a szegedi, végül a debreceni színházhoz. 1966 és 1975 között mindhárom vidéki városban mint dramaturg dolgozott. Valójában az Ősbemutató is e színházi tapasztalatok, közelebbről a szegedi élmények nyomán született; hőse, Tábori Titusz Vak Béla című "történelmi arabeszkjének" ősbemutatójára utazik el a vidéki városba. Az előadást követő bankett, majd az éjszakai mulatozás során ismeri meg a város életét, a színház körül folyó kicsinyes intrikákat, a vidéki művészértelmiség gondjait. Ennek a vidéki életnek az ironikus panorámáját mutatja be a regény, amelynek azonban vallomásos mondanivalója is van: Karinthy Ferenc a drámaíró mesterség műhelygondjairól beszél, a színházi életben szerzett tapasztalatait {840.} foglalja össze, és a magyar középkor történetén elmélkedve a nemzeti múlt és kultúra iránt érzett ragaszkodását is kifejezi. Minden pátosz nélkül, kissé az önirónia hangján, mégis érezhető komolysággal tesz erről személyes vallomást: "számomra egyre végzetesebb ügy az idetartozásom, átok vagy áldás, egyre sorsszerűbben vállalom. Az egész múltat, mindenestül, amiben ugyanúgy benne van Vak Béla és Borisz, és igenis, Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa, most kezdem hajazni, őszülő hajjal, hogy ez mit jelent ... Lehet, mondhatják, hogy ez nekem nem áll jól, mit ugrál és magyarkodik ez a derekas pesti flasztervilág és kávéházi ázalék – hát akkor is, azért is! Mert én úgy vallom, teljességében, Etelköztől az Emke-aluljáróig, a Tihanyi Alapítólevéltől meg a Szent Gellért-legenda parasztasszonyától, a magyarok szimfóniájától a rikkancsok és ószeresek és jégkorongszurkolók óbégatásáig. Nem látjátok, marhák, hogy a világűr világürességében ez az egyetlen, amiben megkapaszkodhatunk?"

A szüntelenül változó, új arcot öltő valóság megismerésének vágya irányítja Karinthy Ferenc mindig megújuló művészi kíváncsiságát. Nemcsak az országot járja, körülnéz a nagyvilágban is: 1968–1969-ben amerikai meghívásnak tesz eleget, New Yorkban, Los Angelesben tart egyetemi előadásokat, 1971-ben Japánban és Egyiptomban jár, 1972-ben ismét az Egyesült Államokba utazik, fél évet tölt ott az iowai íróprogram vendégeként, 1973-ban Szibériába látogat, a magyarság osztják és vogul nyelvrokonait keresi fel, 1974-ben újra Amerikába, majd Ausztráliába megy, 1976-ban pedig írószövetségi meghívásra Kubát tanulmányozza. Írói világa sokat gazdagodik ezeknek az utazásoknak a nyomán, külföldi, elsősorban amerikai tapasztalataival vet számot a Hosszú weekend, Betty, Szegény Magyarország és Korallzátony című elbeszéléseiben. Különösen vonzódik a mediterrán világhoz, ebben a világban: a görög szigeteken vagy Itáliában játszódik a Marich Géza utolsó kalandjai és az Alvilági napló című novella, valamint az X utolsó kalandja című kisregény. Ezekben a nagyobb lélegzetű elbeszélésekben személyes módon, nemegyszer ironikus színezettel mutatja be a távoli országokkal és idegen életformákkal ismerkedő magyar élményeit, felismeréseit, illetve a modern világban dúló társadalmi és politikai feszültségeket. Ezek sorában az X utolsó kalandja (1982) című kisregény a minden emberi értéken átgázoló terrorizmus működéséről ad képet. A kalandos történetet gunyoros hang színezi, a cselekménybe szőtt játékos mitológia is az irónia színeit mutatja. De számot vet a magyar társadalom újabb keletű konfliktusaival is: színpadi változatában is sikert arató Házszentelő című elbeszélése azt mutatja be, hogy néhány vezető állású ember miként válik egy bűnpártolási ügy következtében egymás cinkosává, s ifjúságuk forradalmi szándékait megcsúfolva hogyan veszi át az "ancien régime" uralkodó osztályának közösségellenes etikáját. Ez az elbeszélés is az emberi és társadalmi értékek megrendült helyzetével vet számot, midőn leleplezi azokat a vidéki kiskirályokat, akik először kiváltságokat szereznek maguknak, majd bűnszövetségben védik meg kiváltságaikat. A közösségi értékeket már azok a fiatalok képviselik, akik bátran szembe tudnak fordulni a bűnszövetkezet mesterkedéseivel. {841.} A hetvenes évek elbeszéléseit, illetve karcolatait a Három huszár (1971), Leányfalu és vidéke (1973), Végtelen szőnyeg (1974), Harminchárom (1977), Marich Géza utolsó kalandja (1978) és Alvilági napló (1979) című kötetek gyűjtik össze s 1979-ben megindult Karinthy Ferenc műveinek gyűjteményes sorozata is. Széles körű epikai panoráma bontakozik ki ezekből az elbeszélésekből, "enciklopédikus" kép, amely a magyar értelmiség, elsősorban az alkotóművészek életének egy egész korszakát mutatja be. Szerepet kapnak az ifjúság nosztalgikus emlékei, a háborús évek drámai és a pesti ostrom kalandos eseményei, a hatvanas évek irodalmi-színházi élete, illetve a külföldön szerzett tapasztalatok. Vannak személyesebb, vallomásosabb leírásai, amelyek egy önéletrajzi regény mozaikdarabjai is lehetnének (Mi van a Dunában?, Szégyen, Vaskor, Betty, Hosszú weekend, Szegény Magyarország, Alvilági napló), és vannak elemző kritikával készült jellemtanulmányai, egy panorámikus értelmiségi regény építőkövei (Harminchárom, Mély vízi hal, Egy fiók mélyén, Visszajátszás, Gyászmise, Marich Géza utolsó kalandja). Ezekből az elbeszélésekből egy virtuális értelmiségi regény kompozíciója bontakozik ki, már csak az epikai anyag közös volta, a fontosabb szereplők állandósága következtében is: a novellák hősei a későbbi elbeszélésekben többször is visszatérnek, esetleg mellékszereplők gyanánt, máskor pedig a korábban csupán vázlatosan kidolgozott mellékfigurák kapnak árnyaltabb, gazdagabb személyiségrajzot. Maga Karinthy Ferenc is tudatában van annak, hogy kisebb-nagyobb írásai az epikai anyag mélyebb rétegei és az alakítás hasonlósága következtében összefüggenek egymással. Egy 1975-ös nyilatkozatában ő maga is ennek az anyagnak a regényszerű feldolgozására utalt: "Mi lett azokból az emberekből, akik 1945-ben tíz-vagy húszvagy harmincévesek voltak? Ki hol állt akkor a sakktáblán, hol áll most, és hol állt közben, honnan hová lépett, kit ütöttek le, és ki ütötte le? Ennek a krónikájával még jobbára adós irodalmunk. A sematizmus korszakában nem írhattuk meg igazul a nagy változásokat, mert a valóság nem fért bele a kötelező kategóriákba. De ebből az adósságból mindmáig keveset törlesztettünk."

A maga részéről Harminchárom című kötetének összeállításával próbálta az adósság egy részét törleszteni: ennek az elbeszélésciklusnak a darabjai a háború kezdete óta eltelt harminchárom esztendő értelmiségi történetét fogják át. A Régi nyár, a Harminchárom, az Egy fiók mélyén, az Aranyidő, a Szégyen, a Mélyvízi hal és a Házszentelő című elbeszélések követik egymást. Ennek a sorozatnak a főszereplői: Bártfai Dénes, a gyilkossá züllött zászlós, D.-né, akinek alakja és sorsa az író édesanyjának szenvedélyes egyéniségét és tragikus végzetét sejteti; Beregi, a minden veszedelmet ravaszul túlélő ügyes élősködő; Marich Géza, a tehetséges, de zavaros életet élő színházi rendező és Durovecz /Duray Olga, a munkáslányból lett színésznő, aki összeroppan a művészélet emberi konfliktusaiban; végül maga az író: az ő személyük kapcsolja egymáshoz az elbeszélésfüzér darabjait. De nemcsak az ismétlődő szereplők teremtik meg a nagyobb epikai kompozíciót, az írói nézőpont azonossága, az egymást követő elbeszélésekből mind teljesebben kibontakozó analitikus módszer is, amely a közelmúlt és a jelen erősen kritikai ábrázolása révén ad képet a magyar társadalom vétkeiről és mulasztásairól. Az olvasónak az a {842.} benyomása, hogy egy tágasabb szellemi horizontot átfogó regény mozaikdarabjait ismeri meg, válójában egy töredékes szerkezetű regényt, amely a magyar értelmiség egy nemzedékének történetét tekinti át.