{856.} URBÁN ERNŐ (1918–1974)

FEJEZETEK

Dunántúli szegényparaszt családban született, apja 1919-ben a Tanácsok Országos Gyűlésének egyik elnöke volt, ezért a Tanácsköztársaság leverése után börtönbe került. Mindez a fiatal Urbán Ernő világszemléletére is kihatott, noha az ő ifjúsága is útkereső küzdelmekkel telt el. Pályáját versekkel kezdte, 1942-ben jelentette meg az Ének a Dunakorzón című kötetét, egy útját kereső fiatalember vallomásait. Mestereit Villonban, Rimbaud-ban, Erdélyi Józsefben, József Attilában és Berda Józsefben találta meg, idillikus színeket keresett, a városban hányódó vidéki fiatalember otthontalanságát szólaltatta meg, s nem egyszer lázadó érzéssel adott számot tapasztalatairól. A vagabund-költészet mellett verses meséket is írt.

A háború végén katonának hívták be, a nyilas hatalomátvétel után azonban megszökött, hamis papírokkal tért haza haza Sárvárra, ahol hamarosan a szerveződő kommunista párt tagja, járási titkára lett. Részt vett a földosztásban, majd a fővárosba került, és a pártközpont propaganda osztályának munkatársa, később a Szabad Föld riportere lett. Járta az országot, tanulmányozta az országépítő munka eredményeit, s szerepet vállalt a koalíciós idők politikai küzdelmeiben. Közben számos kisebb könyve és brosúrája látott napvilágot, újabb verses mesékkel jelentkezett (A piros csillag meséje, 1945; Kikelet, 1946; Mindentudó kicsi könyv, 1948; Tuskó Dani, 1950; Ezüst kard, 1951) s közreadott két nagyobb tanulmányt is (Népdal és népköltészet, 1947; Móricz Zsigmond, 1947). A pályakezdés bizonytalanságait mutatta, hogy többféle műfajjal is kísérletet tett: a költői pályakezdés folytatásaként, Arany János elbeszélő költészetének és Illyés Gyula poémáinak vonzásában írta meg Tündérmajor (1950) című kötetének elbeszélő költeményeit, a falusi élet változó valóságáról kívánt képet adni a Csillag a Rábán (1948), Csete István igazsága (1952), illetve Pálfordulás (1952) című köteteinek elbeszéléseiben. Ezek az írásai az idilli szemlélet jegyében számoltak be a nagy társadalmi átalakulásokról, a meseszövést, az emberábrázolást az irodalmi sematizmus módszereinek gyanútlan elfogadása rontotta le.

Első komolyabb sikereit a színpadon aratta, 1951-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Gál Anna diadala című darabját, majd még ugyanebben az esztendőben Kossuth-díjjal kitüntetett Tűzkeresztség című drámáját, amely az elsők között kívánta bemutatni a magyar falu szövetkezeti átalakulásának konfliktusait, természetesen az akkori idők ideológiai és politikai elvárásainak szellemében. Témájával egy vidéki riportútja során, a dél-baranyai Drávaszabolcs községben ismerkedett meg, a dráma számos eleme kétségtelenül a valóság ismeretét igazolja, alakjaiban van élet, helyzeteiben drámai erő, koncepciója mindazonáltal a dogmatizmus egyik állandóan hangoztatott tételére épült, arra tudniillik, hogy a faluban zajló küzdelmeket a szövetkezetalapító szegények, az "ingadozó" középparasztok és az elvetemült kulákok osztályharca szabja meg. Ez így nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta az ötvenes évek elejének paraszti valóságát és falusi társadalmi konfliktusait, minthogy a parasztság gazdasági és {857.} kulturális fejlődését eltorzító politikai önkény természetesen nem jelenhetett meg a színpadon. Urbán Ernő műve ezért csupán a korszak egyik tanulságos színházi dokumentuma maradt.

Nagyobb sikert aratott, egyszersmind heves vitát okozott 1953-ban bemutatott Uborkafa című szatírája, amely már a változó politikai légkört, az irodalmi megújulást jelezte. Urbán Ernő ebben a darabjában a falusi bürokráciát, a vidéken tenyésző kiskirályokat és a parasztsággal manipuláló önkényeskedést gúnyolta ki, kártékony szereplőinek ábrázolásában a leleplező szándék uralkodott, Gogol Revizorának klasszikus vígjátéki dramaturgiáját követte, s a gazdaságpolitikai hibák leleplezésében ugyanazokat a jobbító törekvéseket szolgálta, mint Veres Péter Almáskertje vagy Karinthy Ferenc irodalmi riportjai. A bemutató nagy vitát kavart, s Urbán művének átdolgozására kényszerült: meg kellett szelídítenie a darabból kihangzó kritikát, illetve el kellett hagynia azt a zárójelenetet, amelynek során a falu becsapott és tönkretett lakosai elkergetik a rájuk telepedett ostoba, harácsoló funkcionáriusokat. Bírálói általában azt vetették a szemére, hogy a kétségtelen hibák mellett nem mutatja be a szocialista átalakulás üdvös következményeit is. Nagy Péter ugyanakkor helyesen figyelmeztetett arra, hogy ez a követelés a szatíra műfaji megcsonkításával jár, s farizeus eljárás lenne szavakban követelni a szatirikus ábrázolást, a gyakorlatban pedig megtagadni ennek az ábrázolásnak az eredményeit, elhárítani első kísérleteit. A viták mindenesetre nem gyarapították Urbán vállalkozó kedvét, a későbbiekben fel is hagyott színműírói működésével, s a korszak néhány népszerű filmjének forgatókönyvét készítette el (Tűzkeresztség, Vihar, Hintónjáró szerelem, 1956).

Művészileg is jelentékenyebb novelláit riporteri tapasztalatai nyomán írta. Kemény dió (1953) című kötetének elbeszélései, illetve Tere-fere (1955) című kötetének karcolatai a magyar falvak megváltozott életéről, korszakos átalakulásáról adnak képet, általában realisztikusan ábrázolva a valóságos problémákat. A riporteri tapasztalatok mozgósítására s az ebben rejlő személyességre utal a kötet elbeszélésfüzér-jellege, illetve az, hogy narrátorként, egyszersmind Urbán Ernő "alteregójaként" egy munkásból lett falusi párttitkár alakja fogja össze a történeteket. Az "esetet" rögzítő figyelem azonban még itt is korlátozni kényszerült önmagát: Urbán ugyanis még az 1953-as júniusi párthatározatok előtt írta e novelláit, s noha a társadalmi konfliktusok és politikai visszásságok egy részére felfigyelt, a problémák elemzését vagy akár hitelesebb megközelítését igazából nem végezhette el. Írásai ezért vázlatosak maradtak, az eszmei közelítésben beállott zavarok nem tették lehetővé a kritikusabb valóságábrázolást, a távlatosabb szemléletet. Igazi novellák helyett inkább tárcák és karcolatok születtek az író tolla nyomán. A történetek egy-egy anekdota köré épülnek, alakjaik sokszor elnagyoltak, pszichológiai hitelességük korlátozott. Az éppen csak jelzett konfliktusok kívülről és felülről oldódnak meg, az írói látás sokszor idillizál. Urbán általában két emberi típust jelenít meg: a parasztot, aki vitába kerül a szövetkezettel, az államhatalommal, és a bürokratát, aki ostobasága vagy törtetése révén akadályozza, hogy a politikai vezetés helyes törekvései a maguk teljességében kibontakozhassanak. Ez a szemléletmód természetesen nem lehetett alkalmas arra, hogy {858.} teljesebben feltárja az ötvenes évek elejének valóságos falusi összeütközéseit. Az azonban kétségtelen, hogy ezekben az elbeszélésekben jelentkezett átütőbb erővel az az írói igény, amelynek értelmében Urbán Ernő mindig "alulnézetből", a dolgozó ember oldaláról ítélte meg az új magyar társadalom belső konfliktusait, s következetesen hitet tett a szocializmus eredeti elveinek alkalmazása mellett, fellépett a szektariánus-dogmatikus hibák és az önkényes politika torzító következményei ellen.

Hitelesebb világ jelenik meg önéletrajzi ihletésű regényében: a Pirkadásban (1955), amely a földosztás nagy történelmi élményeire és a felszabadulást követő idők közéleti küzdelmeire emlékezik. A történelmi idők atmoszféráját ugyanakkor az anekdotikus elbeszélő hang teszi súlytalanabbá: az elbeszélt történetek általában lekerekítettek, az epikai csattanó mindig a szerencsés megoldás irányába mutat. Az ötvenes évek közepének közérzetét Kutyaszorító (1956) című regényében ábrázolta, ezután pedig az 1956 utáni falusi konszolidáció eseményeit és fordulatait mutatta be Forgószél (1958) című kötetének, illetve olvasmányosabb jellegű Szamba hercegnő (1958) című művének kisregényeiben és novelláiban. A falusi konszolidáció záróakkordjaként újjászervezett termelőszövetkezetek gondjairól és sikereiről szól Aranyfüst (1961) című regénye, amely már a tömegek kezdeményezésében és akaratában érvényesülő erőt is felismeri. Urbán írásai ugyanis korábban azt sugallták, hogy a szövetkezeti mozgalom belső problémáinak megoldása felülről várható, ez a regény viszont éppen azt az összeütközést mutatja be, amely a karrierista falusi vezető és a dolgozó emberek között jön létre, egyszersmind arra világít rá, hogy az igazi megoldást a szocialista hatalomban részesedő dolgozóknak kell megtalálniuk. A szövetkezet elzüllött hatalmaskodó elnökét végül ugyanis maga a falu buktatja meg.

Urbánt a falu írójának könyvelték el, midőn a hatvanas évek elején új irányba forduló érdeklődéssel vizsgálta meg a magyar társadalom életének merőben új területeit: a nagy építkezéseket és a fiatal nemzedék helyzetét. Árnyak és sugarak (1961) című regénye egy fővárosi "galeri" tagjainak históriáját beszéli el, mondhatni "párhuzamos életrajzokon" mutatva be a kívánatos és a nem kívánatos példákat arra, hogyan élnek a fiatal korosztály tagjai, A nagy kaland (1963) pedig a váci cementgyár építéséről és az ott összegyűlt különféle emberek sorsának alakulásáról szól. E regény is egy riport nyomán született: Urbán újságíróként talált rá a kedvvel végzett munka és az áldozatos helytállás mai példáira. Annak a lélektanilag is rögzítendő folyamatnak az írói megragadására törekedett, hogy miként lesz az emberi munka "már nem csupán kereseti forrás, de társadalmi hivatás és erkölcsi kötelesség is", s ennek nyomán hogyan tisztítja meg mindenféle lerakódott salaktól a többre hivatott lelkeket. A történet egy csapat fiatal vagányról szól, akik a javítóintézetből kerülnek a Dunai Cement és Mészmű váci építkezésére, s kicsapongások, vétkek után próbálnak elindulni azon az úton, amelyet az alkotó munka és az értelmes emberi közösség nyit meg előttük. Egy író: Gógán Barna deríti fel a fiatalok történetét, ő az események kommentátora és rezonőrje, ő fogalmazza meg az átalakuló emberi sorsok tanulságát. A kalandos, olvasmányos cselekmény, a hitelesen jellemzett emberalakok, a hatalmas építkezés mozgalmas {859.} világának érzékeltetése olyan epikai erények, amelyek még a cselekmény szerkezetének kisebb töréseit, az előadásmód riportszerűségét is feledtetni tudják. A riportszerűség ugyanakkor szociográfiai hűséget ad, s jól összefér azzal a személyességgel, sőt líraisággal, amelyet az eseményekről beszámoló író alakja képvisel. A fiatal nemzedék életét figyelő regényeiben Urbán Ernő elbeszélő művészete kétségtelenül fejlődött, ezekben a könyveiben ő is a hatvanas évek moralista látásmódjához igazodott, nemcsak a tényeket kutatta, hanem az új jelenségek morális következményeit is. Arra keresett választ, hogy a szocialista építés, a városiasodás vagy a fiatalok körében általános "akceleráció" miként hat az emberi életek alakulására s milyen személyes konfliktusokat okoz. Hasonló kérdésekre keresett választ a katonafiatalok tapasztalatait ábrázoló Bumeráng (1969) című regényében, s a változó társadalmi morál foglalkoztatta újabb filmregényeiben is (Vargabetű, 1961; Menyasszonytánc, 1965).

Az erkölcsi vizsgálat igénye jelentkezik talán legnagyobb igényű munkájában: az Írott malasztban (1967) is. Ez a regény ugyancsak egy riporteri nyomozás története: Tombácz Imre, az ismert színpadi szerző és publicista, akinek alakjában az olvasó joggal keresheti Urbán Ernő önarcképét, egy riportútjának tapasztalatairól s e tapasztalatok nyomán kezdett nyomozásairól számol be. A kutatás során egy világmegváltó szándékkal telített naiv asszony – ahogy az író mondja, "szent őrült" – kálváriájára derül fény; arra, hogy a bürokratikus közöny és a protekcionista visszaélések miként teszik tönkre a jóakaratot. Fodorné, a riportúton megismert szociális otthon vezetője szerencsétlen körülmények között, majdnem tragikusan bonyolódik bele a bürokrácia, a közöny, az irigység és a protekcionizmus útvesztőibe. Sorsa társadalmunk egyik nagy gondjára világít, az író szerint ugyanis azt a kérdést veti fel, "hogy régi emberekkel és mai emberek idejétmúlt nézeteivel hogyan lehet mégis naponta létrehozni a merőben újat? És ... ebben a bonyolult folyamatban valóban a "szent őrültek"-e az a rohamcsapat, amely a jövő erődjét ostromolva szükségképpen a saját testével tölti meg a gyilkos karókkal teleszúrt vizesárkokat." Vagyis Urbán a jószándékot sokszor meghurcoló egyéni önzést leplezi le, olyan konfliktusokat jelenít meg, amelyek az átmeneti társadalom morális bizonytalanságából s a demokratikus életformák hiányából következnek. Ugyanakkor – az igazgatónő sorsának elrendeződése révén – arra is rámutat, hogy vannak egészséges erők, és ezek képesek megbirkózni társadalmunk gondjaival.

Az Írott malasztban Urbán a "riportregény" eszközeivel tett kísérletet, s ilyen riportregények utolsó kisregényei, a Nemcsak kenyérrel és Az 1001. kilométer (1976) című művei is. E munkáinak fogyatékosságai onnan erednek, hogy ezeknek az eszközöknek a hatékonysága végül is korlátozott. A riport csak a valóság felületi rétegeinek megvilágítására való; gyorsan követi a változásokat, de nem mutatja meg a mélyebben ható erőket, nem deríti fel a nehezebben megragadható összefüggéseket. Értéke aktualitásában van, s együtt öregszik az információkkal, amelyeket közvetít. A "riportregény" kísérlete mindenesetre szervesen következett Urbán érdeklődéséből, a valóság iránt táplált vonzódásából. Ez a vonzalom valóban a tények és jelenségek egész sorát tárta fel; Urbán a magyar társadalom {860.} negyedszázados fejlődésének egyik legszorgalmasabb krónikása volt. Riportjai (Földközelben, 1959; A krónikás tollával, 1964; Világunk varázsa, 1974; Eleven történelem, 1975) és válogatott elbeszélései (Pörben a világgal, 1970) olyan tehetségre mutatnak, amelynek elsőrendű képessége a széleskörű érdeklődés, az emberismeret, a tények iránt megnyilvánuló figyelem. Ez a tehetség vezérelte országjáró útjain, sőt külföldön is. Legsikeresebb műveinek egyikét éppen egy távoli utazás tapasztalatai hozták létre. A Szahara szíve (1969) című útirajza egzotikus vidékre vezet, s nemcsak a francia Henri Lhote-féle expedíció archeológiai leleteit ismerteti, hanem a mai Algéria forrongó-változó életét is. A riporteri érdeklődés, és kedv szövi át az élete végén készített televíziós riportfilmjeit is.

A riporteri indításnak meghatározó ereje van Urbán Ernő műveiben: mint író, elsősorban a riporter tulajdonságait, szemléletét és módszerét képviseli. Fáradhatatlan kutató és tevékeny megfigyelő volt, aki gazdag életanyag birtokában dolgozott, elsősorban az "eset" érdekelte: az emberi sorsok fordulatai és változatai. Az összetett jellemzés, az árnyalt és sokrétű ábrázolás, a lélektani elmélyülés és az intellektuális fogalmazás nem tartozott céljai és erényei közé. Ars poetica gyanánt idézi Tersánszky egyik tételét: "Az élet nem alkalmazkodik a lélekelemző regények taposómalom szelleméhez. Mert igazabb valója a vadregény, a mese ..." És a mesét – Urbán szerint – maga az élet írja, innen eredt vonzalma a tudósítás és a riportregény műfaja iránt. Írásai dokumentum-jelleget kapnak, a szociográfiai ábrázolás, az irodalmi riport, az "ócserk" műfajával érintkeznek, a hatvanas évek "tényregényéhez" azonban vajmi kevés közük van: esetei anekdotákba rendeződnek, őszinte mesélőkedve szövi át történeteit. Az anekdotázó hajlam a korábbi irodalmi népiesség hagyományainak átvételéről tanúskodik. Ezt a hagyományt jelzik a konfliktusok gyakran idillbe játszó megoldásai, a humoros előadás, a népies fordulatokat használó, olykor túlfűszerezett nyelv.

Munkásságának írói karakterét másrészt erősen publicisztikus szándéka szabja meg. Urbán Ernő nemcsak ismerni akarta a társadalmi valóságot, azon munkálkodott, hogy a szocialista társadalom eszméi köznapi gyakorlattá váljanak. Erről a fiatalos hittel vállalt írói szolgálatról, egy egész nemzedék nevében, egyik nyilatkozatában ő maga beszélt: "Az írást szolgálatnak tekintettük, és a szocialista irodalomnak ezt a szép programját nem érvénytelenítette sem a sematizmus viszonylag rövid, mindössze három- négyesztendős időszaka, sem az ellenforradalom. Az igaz, hogy egy-egy írásnak vajmi kevés a gyakorlati, azonnal lemérhető haszna. És mégis nem hiú ábránd a beleszólás igénye. Ehhez persze nemcsak azt kell tudnunk, hogy mit csinálunk, mi a tét, hanem azt is, hogy merre tartunk? Megesik, hogy a munkába belefáradva úgy érzem, csak ugarolás, amit csinálok. De mit vagy kit okolhatok miatta? A kort? Ezt a folyton változó, tendenciákat tényekbe burkoló forgatagot? Aki a forró ércet próbálja formába önteni, annak a selejt vagy az összeégés kockázatát is vállalnia kell. De él bennem a remény, hogy írói világom sok-sok hiteles részlete egyszer majd harmonikus egésszé áll össze."