{893.} F. Rácz Kálmán (1910–1980)

F. Rácz Kálmánt a harmincas évek Párizsának hangulata ihlette írásra. Fiatalemberként került néhány évre a franciaországi emigránsok közé, s elsőként az ott tengődő, boldogulni próbáló magyarok kalandjai ragadták meg, kiknek magányosságát, otthontalanságát és hazavágyását fejezi ki első regényében (Köd a Szajnán, 1941), s párizsi élményeiről beszél két, ezt követő művében is (Szent Mihály útja, 1941; Csak Párizsban történhetett, 1958). Hazai tárgyú kötetei közül a Lázadókban (1948) a kispolgárságnak csak vegetálásra képes rétegéről festett naturalista komorságú képet, az 1958-as Utolsó alkalom című kisregényében pedig a polgári eszményeket őrizgető értelmiséget leplezi le. Az ötvenes évek kezdetén felhagyott csaknem tízéves újságírói pályájával, s 1957-től csak az írásnak szentelte életét.

Tizenkét kötetnyi életművéből kiemelkedik Időhúzás című regénye (1976) és az Eszter mosolya (1979) című elbeszéléskötete. Az előbbi három, hangulatában és témájában összefüggő írást tartalmaz. A korai alkony érzései: a szerelem elmúlása, a szaporodó évek terhe, a férfimagány a középponti témái. Az Eszter mosolya válogatott novelláskötet, melyet szerzőjének halála utolsó művé avatott. Egy fordulatos és kalandos életmű lezárásaként néhány régebbi írást közöl, a legutolsók közé válogatva egy kötetbe. Elbeszélései életképek és hangulatok, egy-egy kedves arc vagy emlék múltbeli felidézése. "Rokonszenvem, együttérzésem a mindenfajta és mindenkori szűkölködők, kiszolgáltatottak mellé állított" – fogalmazta meg hitvallását önéletírásában. F. Rácz regényei és elbeszélései elsősorban nem írói, hanem kitűnő publicisztikai erényekről tanúskodnak: rezignált, bölcs szemléletmódja biztos lényeglátással párosult.