{99.} TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ (1888–1969)

FEJEZETEK

1945. március elsején, egy csütörtöki napon jegyezte fel kiadatlan Naplójába: "Püski itt járt. Igazolványt hozott. Érdeklik ezek a sorok. Vár Budapestre. De csak péntekre készül el a pontonhíd, ha igaz. Ez holnap lesz. Boldog volnék, ha befejeződnék ezzel ez a napló, mint hadinapló, és megkezdhetném földolgozását. Ha az Új Hang él, akkor három kiadónak kell még lerónom a munkámat." Ezek az utolsó bejegyzések e hol tragikus, hol humoros, mindössze egy hónap történetét magában foglaló önéletírásnak. Március elseje után Tersánszky Józsi Jenő ismét bekapcsolódott a megújuló irodalmi életbe. Ígéretéhez sem lett hűtlen: megkezdte a Napló feldolgozását: két regénye szól Budapest ostromának tragikus eseményeiről: a III. Bandika a vészben (1947) és az Egy kézikocsi története (1949). Neki nem volt szüksége látványos pályamódosításra. A Nyugat nagy nemzedékének talán legdemokratikusabb írója volt, új témát, új hangot hozott irodalmunkba. Nem ösztönösen, hanem nagyon is tudatosan. Maga írja a Hogyan lettem humorista? című kis vázlatban, hogy indulása idején meglehetősen szenvelgő ábrázolásmód jellemezte a divatos prózairodalmat, melynek emberábrázolása tőle teljesen idegen volt: "nem a talaj terméketlenségében volt a hiba – írja a felszabadulás előtti irodalom hermetikus voltára célozva –, hogy a belévetett magot meg ne érlelje, hanem a magvetőkben, akik kikerülték."

Kezdettől "a magyar élet szemetesládájá"-ból merített, ha témára volt szüksége. Az élet sűrűjében élt, soha, egyetlen pillanatra sem vállalta az "irodalmi író" szerepét. A Nagy árnyakról bizalmasan (1962) című szabálytalan följegyzései bizonyítják, hogy amolyan enfant terrible volt nemzedéktársai között. Amikor a felszabadulás után ösztöndíjjal Párizsba küldték – ahol egyébként nagy sikere volt –, akkor sem azokat az emlékeket és behatásokat kereste szomjú érdeklődéssel, melyek Adytól kezdve oly delejes vonzással zárták bűvkörükbe a magyar írók legjobbjait. Kis csehókba zarándokol, ahol "füle vidul" a zenészek játékától, kocsmákba megy, s örömmel vegyes döbbenettel jegyzi föl, "micsoda emberhordalék"-ot volt módja megismerni.

Telve volt tervekkel és témákkal. Az első világháborúról és katonaélményeiről épp úgy volt még új mondanivalója – erről tanúskodik az Egy ceruza története (1948), mely Finis Austriae címmel készen áll már a második világháború előtt, s a Rekőttes (1963), melyben egy sajátosan magyar Svejket írt meg –, mint az ostromról; a felszabadulás utáni életnek ugyanúgy hű krónikása lett – bizonysága a Sarkantyúvirág (1963) című kötetbe foglalt kisregények sora –, mint a középosztály széthullásának. Jellegzetes, sok változatban gyakorolt műfaja az emlékezés. A félbolondban – ugyancsak a felszabadulás előtt írta, de könyvformában csak 1947-ben jelent meg – a nagybányai festőiskola furcsa figuráira, az Illatos levélkékben (1958) a két világháború közötti dzsentri létformára, a Sziget a Dunánban (1948) ugyanennek a kornak a hivatalnokvilágára emlékezik. Inkább ironikusan, mint tragikus pátosszal, de nála mindig a gúny válik a leleplezés legteljesebb, legfélelmetesebb fegyverévé. Még a nyilasokról is inkább gúnyosan, {100.} mint dühvei írt. De a III. Bandika a vészben és az Egy kézikocsi története barnaingesei mintha a valóságból lépnének elénk. A karjukat lendítgető "testvérek"-et, akik szabad idejükben oly szívesen üldögéltek a kocsmákban, megszámlálhatatlan fröccseik mellett, hogy erőt merítve hajkurásszák a zsidókat és a katonaszökevényeket, senki nem ábrázolta olyan megsemmisítő hitellel, mint Tersánszky. Feledhetetlen jelenete az Egy kézikocsi történetének, amint az addig nagyhangú és vérszomjas nyilas testvérek arra a hírre, hogy a szomszédos utcában már az orosz katonák az urak, riadtan, a bokrok és a csenevész fácskák oltalmát keresve menekülnek, felhagyva "felkoncolási" terveikkel.

Kitűnően ismerte és gyakorolta a megsemmisítő gúny leleplező, lemeztelenítő eszközét. Hogy milyen tudatosan élt benne ez az írói fogás, mi sem bizonyítja jobban, mint naplójának 1945. január 29-i bejegyzése. "Amikor ezeket a szerencsétlen honvédeket és köztük azokat látom, akik bemaszlagolódva lázban, harcrakészségben mozognak, eszembe jut Ady verse:

Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek."

S hozzáteszi még: "Ez az! Ennél nagyobb tragédiát! A nevetségesség tragédiáját, ennyi szenvedés tetejébe!"

Amikor a felszabadulás után javában folytak a leghevesebb viták az írók hallgatásának okairól, Tersánszky művek sokaságával bizonyította jelenlétét. Végérvényesen, politikailag is elkötelezett író volt. Csak nem a szó ma használatos értelmében. Műveivel, a megírás hogyanjával vált politikussá. A deklarációktól idegenkedett. Nem tekintette az író feladatának a primér politikum műbe foglalását. "Egyetlenegy dolog mindig hidegen hagyott, sőt, útálatot, lenézést keltett bennem ... a politika" – írja már többször idézett Naplójában. A félbolond bevezetésében pedig ugyanezt a gondolatot így fejti ki: "Az irodalom maradjon inkább mélyebb és örökebb erkölcsi példázatok hordozója, mint abba a kegyetlen, reménytelen, ostoba, ellentmondó, alantas, iszonyúságban nevetséges, semmi erkölcsi szabványt, semmi fennköltséget, nemességet nem tisztelő harcba avatkozzék, amit az emberek, nemzetek, fajok boldogulásának harca jelent, akár tankokkal, stukákkal és tengeralattjárókkal vívódik meg, mint jelenleg, akár más eszközökkel, akár vért, akár verejtéket csurgat ... Tehát ellenkezőleg, a szépirodalom a harci szünet, az ünnep hangja maradjon, és ha példázatai elég erősek, elég szépek, elég megigézőek ahhoz, hogy a lelkeket itt-ott annyira hatalmukba kerítsék, hogy az élet harcában egy kis kíméletre, egy kis egyezkedési hajlamra nevelik őket, ez már elég! ... Ám hogy még az írók, költők betűi is, {101.} ugyanazon rejtett bicskáknak szerepét vállalják, ami a publicisztikáé és az összes politikával, társadalmi viszálykodással összefüggő írásoké, hát ez tisztára a lelkek végső nyomorba döntésének támogatása volna ..."

Tersánszky mégis politizál. Azaz: hősei politizálnak. Azon a szinten, oly módon, ahogy életük, szokásaik parancsolják. Magától értetődő természetességgel szövik beszédükbe politikai meggyőződésüket, véleményüket. A III. Bandika a vészben madárkereskedője így foglalja össze meggyőződését: "mi tudjuk okos, rendes férjek, hogy az asszonyok akarata mellett olyanok vagyunk, mint a mostani európai árnyékkormányok, mindig jogunkban és hatalmunkban áll szabadon azt csinálni, amit a németek azokra, ránk pedig nejeink parancsoltak." Blau, a zsidó kereskedő így összegzi a hadihelyzetet: "Most már kampec doloresz nekik! Az afrikai hadjárat bedöglött. Az oroszok Sztálingrád óta püfölik őket ... Maximum egy-két hónap és beadják a derekukat. Az a piszok hintáslegény, a mázoló úr leszerepelt. Azok a titkos fegyverek, amikkel előjön? Kutyába se számítanak az angoloknak ..."

Az Egy kézikocsi történetében ragyogó jelenetben állítja elénk az író a nyilasok és a nyilas érzelműek politikai "éleslátását", tájékozottságát.

"És zsidóztak, zsidóztak netovábbig.

Az agg, delírium trémenszes ipariskolai igazgató, a csapszék legelőkelőbb és legállandóbb vendége, ötvenedszer elmondta, fennkölt és zordon hangon, páratlan elmésségét:

– Békében csak a francia négyesben alakítottak sort rendes polgáremberek! Ez a különbség az akkori és mai viszonyok közt.

– Irtsák ki a zsidókat, akik mindent felszippantottak a polgárok életteréből maguknak, és visszatérnek a békeidők! – vágta rá a nyugalmazott oktató, az igazgató rendes asztaltársa. És amikor elkönyvelte az úgyvan-okat és az ezaz!-okat, fölkapta kisfröccsét: – Szevasztok! Éljen Szálasi! Harc!" És ugyanebben a regényben, ugyanebből a perspektívából így értékelődik a kormányzó proklamációja: "A viccek vicce magáé az államfőnké, a kormányzóé volt. Aki nem az ellenséges vonalakból, hanem a sajáton belül hirdette ki, hogy: beszünteti a háborút! Jó kézbe került! a barátaiéba!"

A köznapi ember politikai szemléletének, a nagy események aprópénzre váltásának folyamatát remekül ábrázolta Tersánszky. Az ő hősei nem a tárgyalóasztalnál ülnek, hanem a légypiszokkal telehintett kocsmaasztaloknál, s nem a diplomáciai nyelvezet áttekinthetetlen szövedékét használják, hanem a maguk legsajátabb szókincsére fordítják az eseményeket. A Gépkocsi balesetben a szónok szavait üvöltöző kommentárokkal egészíti ki a kocsma közönsége. A Sarkantyúvirágban is minduntalan megjelennek a világ nagy eseményei, a "tótágast állt élet", de csak a cselekmény peremén. A hősök persze nem függetlenedhetnek a nagy összefüggések hullámverésétől. De a maguk sorsát azért maguk irányítják. A III. Bandika a vészben mókusa érintetlenül őrzi magában a szabadság eszményét. A kalitkában született állatok azt hiszik, hazudozik. Aztán majd megtapasztalják, mégis neki volt igaza.

{102.} A szerelem és béke madaraiban Teri néni kommentálja Hanuszek és felesége nézeteltérését: "tessen nekem elhinni, hogy én és az uram, mint egyszerű emberek, szégyenkeztünk és szégyenkezünk rajta, hogy jobb sorsú nép ilyen elvetemettségeket művel egymás közt." Ez a mondat mindent elárul Tersánszky társadalomszemléletéről. Történeteit az egyszerű, a hétköznapi ember perspektívájában írja és kommentálja. Szívéhez a Rekőttesek, a Kakuk Marcik álltak és állnak közel, nekik, csavaros észjárásúaknak és kristálytiszta egyszerűségűeknek szolgáltat igazságot. Pártjukra áll, velük érez, nekik ír és róluk. E törekvése határozza meg az irodalomról vallott felfogását. Az Egy biciklifék történetének (1955) bevezetésében elismeri, hogy "egy írónak csak értékét emeli és érdemeit sokasítja, ha személyiségétől különböző jellemek sorát födözi föl az életből, és alkotja meg gyönyörködtetés és tanulság okából", de rögtön felsorakoztat jó néhány példát annak bizonyosságául, hogy az ilyen alakteremtésnek veszélyei is vannak. Őt is vonzotta azonban az "örök életű értékek" felmutatásának vágya, mint erről A szerencse fiában ír. Mindennek a gyökerét az adott valóságban találja meg, a valóságból eredő, attól szemernyit sem eltérő szemléletet és ábrázolási módszert nevezi szocialista realizmusnak (Sarkantyúvirág). Ezt a szocialista realizmust gyakorolta magas művészi színvonalon a felszabadulás után. Író-olvasó találkozó című tárcájában így fejti ki e gondolatot: "Én akár a múltbeli, akár a jelenlegi, de mindig a magam körüli életből figyelek meg sajátos, fura, jellegzetes mozzanatokat, és ebből szövök össze történeteket. Legtöbbször hosszú ideig kotlok ezen, és amikor agyamban nagyjából készen hordozom az írnivalót, akkor dűlök neki."

Érdekes, sajátos mozzanatok, jellegzetes figurák, a köznapitól nem eltérő események alkotják regényeinek nyersanyagát. Ezt vonja be tehetségének utánozhatatlan remekléseivel, s életet lehel bele, különböző formákba rendezve magát az anyagot.

Egyik fontos rendező elve a szituációteremtés készsége. Az Egy kézikocsi történetében Nevenints és Ági "egymás kezét szorongatták" és "könnyeiket nyeldekelve" véltek ráismerni a maguk személyes sorsára a nyilas propagandafilmet szemlélve. Mert az élet sokszor csalóka helyzeteket teremt, s nehezen igazodik el közöttük még a tiszta szándékú is. Az író azonban segít nekik tájékozódni. Mindenekelőtt azzal, ahogy regényeit indítja, ahogy a cselekményt vezeti. Sosem bajlódik a kezdés nehézségeivel, in medias res néhány ironikus kommentárral fűszerezve, személyességét nem titkolva vezeti be regényeit. "Ha mindjárt egy tárggyal is történik meg valami ... Ez az!" – ezzel a hagyományosnak éppen nem mondható néhány szóval indítja a kézikocsi sorsának történetét. A Gépkocsi balesetben hősének személyi adatait sorolja elő mindenekelőtt: "neve: Gere Mihály ... különös ismertető jele: haránt heg a bal arcán" és így tovább. Ezért él azzal a fogással, hogy szívesen választ tárgyat: ceruzát, kézikocsit, bicikliféket vagy félig értelmes állatot, papagájt a történet főszereplőjéül. Regényeiben, elbeszéléseiben mindig szerep jut a véletlennek. Az Illatos levélkék (1958) egész eseménysorát egy véletlen rátalálás szabályozza, de véletlen az is, ahogy a Gépkocsi baleset Gere Mihálya összetalálkozik az Apponyi téren volt osztálytársával, nem szólva arról, {103.} hogy az ezután csak a véletlen játéka, hogyan cserél újra meg újra gazdát a kis tintaceruza.

Művésze a szereplők beszéddel való megjelenítésének. Mindegyiknek saját, külön nyelve van. S ha netán ez túlságosan is választékos, akkor az író ellenpontozza a köznapi nyelvből vett szólással. A Sarkantyúvirág Hulánszkyjának "végleg bedurrantott" a kocsiban elfogyasztott fröccs. Bedő Flórika, a finomlelkű mérnöknő, A szerelem és béke madarai főalakja az író szerint "egyáltalán nem volt az a jellem, akit begyulladósnak neveznek". Teri néni szerint Hanuszek külországi kiküldetése "betette az ajtót" házasságának. A félbolond főhőse "oroszlánias" és "rozmárias" egyszerre. Ezek a kiszólások – melyeknek funkciójáról és jelentőségéről részletesen írt a Gépkocsi baleset 26. fejezetében – köznapi szintre szállítják le (vagy emelik föl) mindegyik művét, megteremtve ezzel az irodalomnak egy újszerű dimenzióját, mely sokféle változatban él tovább a fiatal írók regényeiben. Hiszen hősei úgy beszélnek, mint az élő, a valóságot alakító, abban szerepet vállaló és játszó emberek. A közönséges ember. De épp így válik ez a közember halhatatlan irodalmi hőssé Tersánszky Józsi Jenő felszabadulás utáni epikájában.