Lesznai Anna (1885–1966)

Lesznai Anna első versei a Nyugatban jelentek meg; 1909-ben adta közre a Hazajáró versek, 1918-ban az Édenkert és 1922-ben az Eltévedt litániák című verseskötetét. Költői bemutatkozását Ady Endre üdvözölte: "Lesznai Anna könyve magyar asszony-ember testvéreinkhez kötött reménységeinknek dokumentuma s egy kicsi szimbóluma. Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi". Valóban, verseiben egy jellegzetesen női világkép és önérzet jelent meg, azoknak az asszonyoknak az öntudata, akik az alkotó tevékenység révén keresték helyüket a századforduló magyar társadalmában. Ő is a kor nietzscheánus vitalizmusát fogadta el, pontosabban ennek a vitalizmusnak az asszonyi változatát alakította ki: a mámoros életet hajszolta, költészetében az érzelmi mohóság és a mélyen átélt szenvedés, a vágy és a lemondás ellentétpárjait fejezte ki. Az egyéniségének mindenben megfelelő stílust a szecesszióban találta meg, Kaffka Margithoz vagy Balázs Bélához hasonlóan a századforduló stílusromantikájának izgatott nyelvét beszélte. Az égő színekben pompázó virágoknak az a burjánzó tenyészete, amely hímzésein, illetve az általa tervezett könyvborítókon látható, sohasem öncélú dekoráció, inkább a túlfűtött érzelmek jele. Jellegzetesen asszonyi stílusromantika ez; az érzelmek feltétlen szabadságára vágyott, "teljes életet" akart élni, elsősorban nem megismerni készült a világot, hanem érzelmileg birtokba venni, azonosulni vele. Igen tanulságos az a nyílt levél (Levél Lesznai Annának), amelyet Dienes Valéria mintegy a századforduló szellemileg is emancipált asszonyainak képviseletében intézett hozzá a Nyugat 1910-es évfolyamában. A kiváló filozófusnő, Bergson közeli tanítványa két nőtípust, két asszonyi sorsot hasonlított össze: az intellektuális és a szenzuális lelkialkatot, s e másodikat éppen Lesznai Annánál találta meg: "Amit te szeretsz, szerelmeden át a tied, szerelmed a forrása, égő lelked, pihegő szép simuló tested a tápláléka. Amit én szeretek, azt a gondolaton át szeretem, azon a meleg, élő tengeren át, ami elborít, mikor elhiszek valamit magamnak." Az intellektuális emancipáció gondolatával szemben Lesznai Anna valóban a szenzualizmus asszonyi látásmódját képviselte, a szív jogait hirdette, s rendkívüli érzékenységgel adott hangot a női lélek rezdüléseinek.

{122.} A mindenkori vágyott "teljes életet" maradéktalanul csupán a múltban, a gyermekkor tündéri kisvilágában találta meg. A szülői ház biztonsága, a körtvélyesi kert idillikus békéje egykor megóvta attól, hogy a valóság kegyetlenebb arculatával is meg kelljen ismerkednie. Különös álomvilágban telt ifjúsága, s erre a világra mindig erős nosztalgiával emlékezett. A világ elemi harmóniáját kereste a múltban, s úgy vélte, hogy ezt az elveszített harmóniát már csak a mindenséggel azonosulva szerezheti vissza. A szerelmi extázis vagy a természet dolgaiban való misztikus elvegyülés ennek a személyiséget feloldó azonosulásnak volt az eszköze. "Mert hiszen – írta 1909-ben a Nyugatban – silány, szomorú dolog az emberi sors, csak akkor szép, akkor ér valamit, amikor megfeledkezünk magunkról – sajátos emberi létünk fájdalmas "én" korlátairól. Intenzíven, teljesen csak olyan pillanatokban élünk, ha erős ösztönű állatnak – szétporló, puha rögnek – "szökkenő, büszke lombú platánfának" – szerelemben más, idegen testvérünkkel egynek – Istennek, mindennek sejtjük magunkat."

Kései verseiben a feloldódás vágya általában a messze tűnt ifjúság iránt érzett nosztalgiában érvényesült, az amerikai magányban élő költő mind többször idézte fel szülőföldjét s azt a bensőséges emberi környezetet, amely a családi otthonban, majd a modern művészeti mozgalmakban körülvette. Rövid, dalszerű versekben, a népi ráolvasások szuggesztív kifejezésmódját utánzó rigmusokban vagy szecessziós díszítésekben tobzódó, terjedelmesebb elégiákban elevenítette fel a múltat, vette számba emlékeit. Az emlékeknek ez a színes ornamentikája szövi át Ifjúságom képeskönyve című versének sorait:

jobbra egy ódon szép falról pereg a méz

s tündérudvarra nyílik az ékes rácsos kapu:

zöld zsalugáteres ablak, szárnyas zsindelyfedél

terített asztal hátán ízes ebéd.

A kertfalon által kecsegtető ágak hajolnak,

lehúzza őket sok tarka mesevirág:

rózsa meg szegfű, ősalakú tulipántok,

alma, cseresznye, barack egyszerre terem.

Ősz is van, nyár is. Hajnalok, delek és estek

egybevegyülnek az emlék hátterein.

Az emlékek vezették haza élete alkonyán, két alkalommal is Budapestre látogatott. Megjelent válogatott verseinek Köd előttem, köd utánam (1967) című kötete, Lesznai-Képeskönyv (1978) címmel pedig a Corvina Kiadó adott közre művészi albumot képeinek és hímzéseinek reprodukcióiból, s kiadta életének főművét is: Kezdetben volt a kert (1966) című regényét. Hosszú évtizedeken keresztül alakítgatta ezt a művét, még a harmincas években nagyszabású családregény írását tervezte, majd Spätherbst im Eden (Karlsruhe 1965) címen először németül jelentette meg néhány elkészült fejezetét. A magyar változat ennél teljesebb és megformáltabb, a tizenkét fejezetből álló történet az önéletrajzi {123.} események fonalán halad, a cselekményből ugyanakkor a magyar századforduló igen érdekes korrajza is kibontakozik.

A történet a kiegyezést követő évtizedektől a forradalmak bukásáig mutatja be két nemzedék életét. A regény első fele a körtvélyesi kastély lakóinak kis világát, illetve a magyar vidéki társadalmat ábrázolja. Az epikus kép középpontjában két család: a zsidó származású Berkovicsok és a dzsentri réteget képviselő Cserhátyak egymással összeszövődő életének rajza áll. Árnyalt ábrázolást kapunk a felvidéki szlovák faluról, a századvég társadalmi és nemzetiségi életéről is. A történet második fele a század első évtizedeiben kibontakozó modern irodalmi és politikai mozgalmak körébe vezet, ennyiben műve Kaffka Margit Állomások vagy Balázs Béla Álmodó ifjúság című regényének rokona. A mozgalmas cselekmény során a magyar progresszió jellegzetes képviselőinek – közöttük Adynak, Jászinak, Károlyi Mihálynak, Kaffka Margitnak, Balázs Bélának, Lukács Györgynek – az alakjával vagy alakmásával találkozunk. A regény központi hőse: Berkovics Lizó az író alakmása, az ő érlelődő egyéniségének az ábrázolásában saját lelki fejlődéstörténetét írja meg. A hagyományos narratív eszközökkel felépített epikus kompozíció legnagyobb értékét az emberi jellemek megformálása és a nemegyszer költői erejű környezetrajz adja. A epizodikus cselekményt a nosztalgikus írói szemlélet és az egész regénytörténetet átható elégikus hangulat foglalja össze. A Kezdetben volt a kert egy már minden ízében elmúlt világtól vesz végső búcsút, s az idilli képek sorában is emberi és történelmi értékek pusztulását érzékelteti. A regény első része a patriarchális falusi élet lassú felbomlását festi, második része a század elején kialakuló reformmozgalom későbbi kudarcát sejteti meg. Írói szándékáról maga így beszélt: "Megmutatni, hogy a vár még majdnem érintetlenül fennáll, de belül a termiták úgy kirágták, hogy egy fuvallatra feldől." A veszendőség, az elmúlás fájdalma lengi be a történetet, amelynek írója nemcsak ifjúságának idilli világától s nemzedékének nagyra törő terveitől búcsúzott, hanem az élettől is.