{940.} SZÁSZ IMRE (1927)

FEJEZETEK

Budapesten született, Kaposvárról került az Eötvös Kollégiumba. Tanulmányainak elvégzése után a Franklin, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Később az Új Tükör szerkesztőségének munkatársa volt.

Szász Imre a szépírói mesterséget a határterületek felől hódította meg. Mindössze huszonhatéves volt, amikor megjelent első műve, a nagy közönségsikert és irodalmi díjat is hozó Szól a síp (1953). A következő két könyv, a Vízparti kalauz (1958) és a Horgászbottal írtam (1962) az író vízparti élményeinek, horgásztörténeteinek gyűjteménye. Kellemes, szórakoztató olvasmány mindkét mű. Sok a kitűnő részmegfigyelés, s már itt is megmutatkozik az író alakteremtő készsége, szituációteremtő képessége. Figyelemreméltó nemkülönben stílusának pontossága, fegyelme, hajlékonysága. "Jó könyv a Horgászbottal írtam – írta egy későbbi kritikában Béládi Miklós. – De mégiscsak melléktermék, semmi több."

Hogy az 1956-ot követő években éppen ezek a – témájuknál fogva – társadalmon-kívüli, a természetben menedéket kereső írások jelentek meg Szász Imrétől, az nyilván nem véletlen. Pedig 1959-ben elkészült már az a regénye is, amelyben az író egy egész korszelet értelmiségének közérzetét, hangulatát fogalmazta meg: – ez a könyv a Gyertek este kilencre. Talán máshogyan alakul Szász Imre pályája, ha a mű kellő időben lát napvilágot, s megfelelő visszhangot kap. Így, a körülmények miatt az írói pálya törést szenvedett, s következetlenséget mutat; az 1967-ben megjelent Felhőfejes később született, mint az ezt követő Gyertek este kilencre, amelyet, ha megírásának idején jelenik meg, bizonyára az úttörő prózakísérletek között tartanánk számon. A regény azonban megírása és megjelenése idejétől függetlenül is értéket képvisel. Olyan időszakról ad szubjektív képet, amely ma már lassan történelemmé válik: az ötvenes évek végéről. Az értelmiség nagy részét depresszió, kiábrándulás bénítja; céltalanság, reménytelenség, válsághangulat lett úrrá a harmincasok, a már nem egészen fiatalok nemzedékén, s ezt jeleníti meg regényében Szász Imre. "A regény szombat éjszakája a helyzet drámaian sűrített képe, a tehetetlenség és a kitörésvágy küzdelme, mely egyelőre belefullad a narkózis nihiljébe: az alkoholmámorba és az érzéki szenvedélybe" – írta kritikájában Bodnár György.

Az író nehéz, csaknem lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor úgy akarta megírni ennek az időszaknak a közérzetét, hangulatát, hogy kívülrekesztette a társadalmi-politikai összetevőket, s csak a szereplők magánéletére, privát létükre koncentrált. A problémák így – s persze maga a válsághangulat – túlságosan is általános megfogalmazást kapnak; vagy pedig a magánélet buktatóiban, válságaiban nyernek magyarázatot, s ez nem mindig kielégítő. Ezt azonban az írótól számonkérni – mint azt a korabeli kritika is tette – a korabeli lehetőségek és korlátok ismeretében – nem volna jogos. S noha nem hibátlan mű a Gyertek este kilencre, őszinte nemzedéki önvizsgálatként, s hiteles kordokumentumként olvashatjuk. {941.} A mű narrációs szerkezetét kétszeresen is az emlékezés folyamata határozza meg. A regény fiktív elbeszélője és a regényvilág közti időbeli távolságot az Epilógus teremti meg – mely három évvel későbbi állapot időpontjából tekint vissza a regény által elbeszélt cselekmény- és eseménysorra. Ez a távolság egyúttal szemléletbeli távolságtartást, rálátást is eredményez. Az emlékezés második rétegét az egyes szereplők belső monológ-szerűen előadott, személyes múltjukat felidéző történetei alkotják. A regény tulajdonképpeni cselekménye igen sovány, a baráti összejövetel apró mozzanataiból – evés, ivás, tánc, beszélgetés, udvarlás, szerelmi együttlét – tevődik össze. Nem is a szereplők személyisége, tettei a fontosak, hanem az a szellemi közeg, mentalitás-struktúra, amelyet együttesük képvisel és jelenít meg. A visszaemlékezések – melyek csak formálisan belső monológok, tulajdonképpen egy fiktív elbeszélő által előadott eseménysorok – kulcsot adnak a jelenhez: megmagyarázzák a szereplők viselkedését és az abban kifejeződő lelkiállapotot. Nem véletlen, hogy az író részletesebben indokolja a szereplő nők viselkedését, cselekedeteit: az ő ambícióik elsősorban a család, a gyermek, a szerelmi boldogság körül forognak, s így motivációrendszerük a magánélet síkján is meggyőzően kibontható. A férfiak számára mindez csak másodlagos: az ő egzisztenciájuk alappillérei a tehetség, az érvényesülés, a munka, a siker – ezekről a motívumokról azonban csak jelzésszerű ismereteket közöl az író –, vagy szintén a magánélet eseményeivel érvel.

Az éjszaka folyamán kétszer is felvillan a szereplők előtt a tragédia lehetősége. A vendégségbe véletlenül belecsöppent keramikus – látványos gesztusként – az első emeleti ablakon készül kilépni, hogy megváljon az élettől. Játszik a tragédia lehetőségével a szerelmi sikereit élvező Géza is, aki az alkalmi éjszakai partnerrel, majd a feleségével is elhiteti, hogy nem egy kutyát, hanem egy öregasszonyt gázoltak halálra a néptelen éjszakai utcán. A játék folytatódik az uszodában, ahol a társaság az éjszakai kábulatot próbálja kimosni a fejéből, s itt kishíján valóban bekövetkezik a tragédia: a sértődött, sikertelen Lipinek majdnem sikerül vízbefojtania az est házigazdáját, aki nála kevésbé jó képességű, ám jól helyezkedő, sikeres és jól szituált.

Az igazi tragédia csak később következik be – ám erről csak az epilógus néhány félmondatából értesülünk: az egyik résztvevő, Lucy, Géza hajdani alkalmi partnere öngyilkos lett. A regényidő három évet ugrik: a hatvanas évek elején járunk; s hőseink külföldön, véletlenül találkoznak össze. Az időbeli rálátást tehát még a földrajzi távolság is felerősíti. A táncos, részeges éjszaka végérvényesen múlttá vált – nemcsak a szereplők, de az elbeszélő tudatában is, aki – mint azt a kritika felrótta – a történetben nem tudott kellőképpen ironikusan tekinteni hőseire. Ám három év múltán már hősével együtt mondhatja: "Nem tudom, emlékszel-e rá, mindenki bepiált, és elkapta a jónépet a mélabú. Térdig gázoltunk a melankóliában."

A lehiggadás, az életutak rendeződése, véglegesedése nemcsak az egyének életében bekövetkezett, az életkor által motivált változás, hanem jele, illetve következménye az ország viszonylagos normalizálódásának, konszolidációjának is. Az író néhány jelzéssel vázolja fel a hőseinek sorsában bekövetkezett {942.} változásokat. Úgy tűnik, hogy az élet egyes esetekben igazságot szolgáltat az arra érdemeseknek, hiszen Géza, a "bukott vegyész" épp Milánóban volt egy kongresszuson; Pista, a hajdan jelentéktelen figura pedig Kossuth-díjat kapott ...

A Gyertek este kilencre a válság és útkeresés regénye, az életpálya kezdetén álló fiatal értelmiségiek "Sturm und Drang"-jának szuggesztív, érzelmileg erősen átélt megfogalmazása. Az író következő – bár a megjelenés sorrendjét illetően azt megelőző – regénye, a Felhőfejes is ezen a nyomon halad tovább. Hőse már túl van a pályakezdésen, a férfikor delén álló elismert, megbecsült szakember–boldognak azonban nem boldog. "Az illúziók regénye – írta róla Béládi Miklós –, vagy helyesebben, az elveszett illúzióké, tárgyilagos stílusban előadva ..."

A felnőttkor rögös útjait járó apa figurája tehát némiképp folytatása a Gyertek este kilencre hőseinek. Ám a beérkezés érett és termékeny korszaka helyett a hőst ismét az átmenetiség állapotában találjuk. A főhős családi élete felbomlott, család és otthon nélkül hányódik; s a regény kezdetén éppen közös vakációra, szabadságra indul serdülő kislányával. A regény epikus szála az utazás eseményei mentén húzódik; a cselekmény tehát lineáris, s ennek az előrehaladásnak földrajzilag is bemérhető állomásai a Budapest és a hős szülővárosa közti útvonal. Az út során megváltozik az apa és lánya közti viszony, végérvényessé válik az, ami az út elején még csak sejthető volt: a kislány önálló emberré érik, s becsukódik az őt természetszerűleg birtokának, sajátjának tekintő felnőtt szülő előtt. Ez az eltávolodás a szülő számára az öregedés kezdete is; az apa, noha még sikerei vannak fiatal lányoknál is, már fáradt ahhoz, hogy learassa hódítása gyümölcsét. Valami elkezdődik, s valami visszavonhatatlanul véget ér a regényben: a fiatalság. Az író finoman, érzékenyen és sok kitűnő megfigyeléssel bontja ki a regényhősök pszichológiájának, fejlődésrajzának ezt az egymással ellentétes irányú mozgását.

A regény a nagy tervek, vágyak illúzióvá válásának folyamatát is érzékelteti: emlékeztetve egy kicsit Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel című írásának alapszituációjára is. A hőst már nem hevíti az igazságszomj, a lelkesedés; – rezignált és megalkuvásra hajlamos, mert tudja, hogy nem mindig lehet és érdemes harcolni valódi vagy vélt igazáért. Tudomásul veszi a társadalom nem mindig korrekt játékszabályait – s próbálja azokat a saját javára is fordítani. S az, hogy helyzetét tisztán látja és morálisan is értékeli, enyhe cinizmusra enged következtetni. "Élveztem a saját undokságomat, élveztem, hogy most én vagyok felül, és én tarthatom magam elé a törvényt mint szuronyt, ha akarom. Az nem bántott, hogy mind a ketten egy személyes párviadalban, hitványul használjuk a törvényt, hiszen nem én választottam a fegyvert, én csak kicsavartam az ellenfél kezéből. De azt is tudtam már, hogy a fegyvert megalkuvó módon földre fogom dobni, mert nincs kedvem a további csatához ..."

Amit nem sikerült megvalósítani a Gyertek este kilencre című regényben, itt mindvégig jól érvényesül: az ironikus távolságtartás az író és hőse között, amelyet a hős minduntalan feltörő, olykor kesernyés öniróniája eredményez.

Az út vége, a megérkezés az elvesztett gyerekkor, az ártatlanság korának megtalálása is. De ez a rátalálás sem hoz megnyugvást a főhősnek. A szülői ház ugyan a régi, s szülei is szeretettel fogadják – ám viszonyukban már több a korlát, a {943.} lappangó ellentét, mint az összekötő kapocs. A gyerekkor szimbolikussá nagyított színhelye, a régi homokbánya, melyet lányának mindenáron meg akar mutatni, nevetségesen kicsire zsugorodott; a gyerekkor végérvényesen tűnt el a semmibe. "Néztem a gödröt, unalmas és idegen volt, mintha még sohasem láttam volna." – ez a szomorkás, kiábrándultan tárgyilagos akkord zárja a regényt.

Az író hat éves szünet után jelentkezett új kötettel: a Száraz martini koktél (1973) egy hosszabb amerikai tartózkodás eredménye. Szász Imre egy tarka nemzetközi írótársaságban töltött néhány hónapot, ösztöndíjasként – majd beutazta fél Amerikát. A könyv ezeket az élményeket meséli el – igen szórakoztatóan, érdekesen és könnyed, olvasmányos stílusban. A könyv első része a nemzetközi társaság viszonylatrendszereit, apró eseményeit, jellegzetes alakjait mutatja be – a Szász Imrénél megszokott kitűnő pszichológiai érzékkel és megfigyelőkészséggel. A második rész az utazás naplószerű leírása – ez inkább emlékeztet útinaplóra, míg az első rész műfaja kisregény is lehetne. A könyv erénye: tudatosan vállalt szubjektivitása és szemléletének frissesége. "Nem akartam én ebben a könyvben felfedezni Amerikát, hiszen felfedezték már mások, s manapság is minduntalan felfedezik. Közelebb járnék az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy magamat akartam felfedezni, egy számomra nagyon idegen világ ha nem is laboratóriumi, de nem is egészen természetes körű élményei között – az a puszta tény, hogy zsebemben volt a budapesti repülőjegy, hogy bármikor felülhetek a TWA gépére s hazajöhetek, eleve elválasztott a bennszülöttektől, akikkel együtt éltem. Remélem, hogy az ÉN, akit kerestem, mégis többet képvisel önmagánál: egy bizonyos alkatot, korosztályt, földrajzi és nemzeti hovatartozást is." – írja az író a Száraz martini koktélról. Amerika – s egy kicsit a nagyvilág – valóban az író közép-európaiságának és magyarságának a tükrében jelenik meg; s ezzel egyidejűleg Magyarország is megjelenik a nagyvilág tükrében.

Szász Imre érzékenyen és ritka éleslátással jellemez egyes figurákat, – s ezen keresztül érzékeltetni képes különböző viselkedés- és mentalitás-struktúrákat, különböző társadalmak egymástól hol elütő, hol egymásra emlékeztető szokásrendszereit. Könnyed elegancia, szellemesség, irónia, nyitottság és problémaérzékenység jellemzik a Száraz martini koktélt, melyről joggal írta egyik kritikusa, hogy remek olvasnivaló.

Nemcsak ez a színes, kaleidoszkópszerű élménybeszámoló született amerikai útjának élményeiből, hanem az Áldozatok (1975) című drámája is, amely 1975-ben jelent meg könyvalakban. A téma: egy nyugati diplomata elrablása – aktuális politikai ihletésről tanúskodik. Szász Imre nem az ítélőbíró szerepében jelenik meg – az elrabolt, idős diplomata nem egyértelműen negatív társadalmi jelenség –, mint ahogyan a terrorista fiúk is végső soron áldozatok, méghozzá a fennálló hatalom, rendszer áldozatai – ahogyan azt a befejezés váratlan csattanója is érzékelteti. Naiv, elvakult vagy okos, de korlátolt gyerekek, fiatalok Szász Imre terroristái, akik hiszik, szinte vallásos hittel, hogy emberrablással, erőszakkal meg lehet váltani a világot. Keresztnevük is a megváltó-szerepre utal, hiszen Jézus és az apostolok neveit kapták az írótól. "... a fiatalok még tele voltak vad indulatokkal, erőszakvággyal, anarchikus álmokkal és változtatni akarással – írta Szász Imre {944.} amerikai tapasztalatairól. – Igaz, "forradalmi mozgalmaik jó része akkoriban nagyon is a középosztályra támaszkodott, s az is igaz, hogy e mozgalmak legerőszakosabb megjelenési formájukban vonzották magukhoz a paranoiásokat és lelki sérülteket, de tagadhatatlan, hogy a legkülönbek egy része is ott talált keretet és megfogalmazást a maga nyugtalanságának, jobbra vágyásának."

A bonyolult alapszituációt, melyre a dráma konfliktusa épül, még egy feszültségforrás színezi: fogoly és fogvatartóinak nemzedéki különállása. Fiatalság és öregség ellentéte, ellenkező magatartás- és viselkedésmódozatai majd minden Szász Imre-műben feltűnnek; a fiatalság spontán önértékét az idősebbek szerzett, mesterségesen konstruált értékekkel próbálják meg kompenzálni. Az elrabolt nagykövet ráadásul saját fiát is a terroristák között találja; a fiatalság tehát – származástól függetlenül – maga után vonja a lázadás, a szembeszegülés magatartásformáit, míg az öregség a konformizmusnak megfelelő állapot. Szász Imre alakjait azonban nemcsak életkoruk jellemzi: valamennyien jól egyénített figurák jellegzetes vonásokkal megrajzolt típusok. Maga a dráma jól szerkesztett, hatásos mű; a szituáció teremtette feszültséget az írónak mindvégig sikerül megőrizni; élet és halál kockázatát, a megmenekülés lehetőségét az utolsó pillanatig fenntartja.

Szász Imre nemcsak karcolatokat, elbeszéléseket, regényeket, drámákat és útirajzokat írt; kritikusként és esszéistaként is magas színvonalon művelte műfaját. Érdeklődése elsősorban az angolszász irodalmak felé vonzza; erről a területről kerülnek ki hézagpótló, a modern irodalom megismerését is elősegítő prózafordításai is.