{945.} Molnár Zoltán (1920)

Molnár Zoltán érett fejjel választotta az írói hivatást. Műveiben sosem lett hűtlen az őt fölnevelő környezethez. Személyes élményeinek valóságfedezetével ábrázolja regényeiben és elbeszéléseiben a falu küzdelmekkel teli életét, a gyári munkások világát. Szerinte az író legfőbb erénye a valósághűség: "Meggyőződésem, hogy az igaz történetek a legérdekesebbek, miként az élet is érdekesebb mindannál, amit csak kitalálni lehet" – vallja.

Első kötete, az 1953-ban megjelent Félegyházi képek személyes kutatómunka és riportok nyomán összeállított anyagában a kiskunsági város történetét vázolta fel megszületésének pillanatától kezdve. Elbeszélgetett a húszas-harmincas évek agrármozgalmainak tanúival, és vallomásaik alapján keresztmetszetet rajzolt a város letűnt társadalmáról. Bemutatta a település megváltozott arculatát; szembeállítva az egykor elmaradott kis mezőváros képeit a közelmúlt dinamikus fejlődésének eredményeivel.

A Fegyver ropog a Buzsorán (1956) című regény megírását is hosszas és alapos anyaggyűjtés előzte meg. Felkereste az 1944-es kárpát-ukrajnai partizánharcok még élő résztvevőit, és az elbeszéléseikből kikerekedő történetet formálta dokumentum-hitelességű irodalmi anyaggá. Szökött magyar honvédek, egységüktől elszakadt szovjet katonák partizáncsoporttá szerveződését és a fasisztákkal vívott elszánt küzdelmük történetileg hiteles krónikáját írta le. A Rákóczi-egység katonai sikerei mellett a ruszin parasztlakosság elismerését és barátságát is kivívta helytállásával. "A buzsorai magyar partizánok nehéz időkben, a nemzeti szégyen óráiban hősiesen harcoltak népünk becsületéért" – írja a szerző regénye utószavában.

A partizánharcok romantikáját idézi fel az Egy vöröskatona emlékei (1962) című kötetben megjelent két kisregény is (Egy vöröskatona emlékei; Út a hegyekbe). Az egyes szám első személyben elmondott történetek bővelkednek az izgalmas kalandokban, vakmerő hőstettekben. Egyszerű, emberséges alakjaiban a háború népi származású közkatonáinak állított emléket.

A tizenharmadik leány (1963) mai környezetben játszódó regény; munkásfiatalok mindennapjainak derűs oldaláról, vidám csínytevéseiről írt nagy szeretettel.

1944. március 19-nek, e gyászos emlékezetű napnak a történetét dolgozta fel következő könyvében (Egy márciusi nap, 1965). A feszes tempójú, izgalmas regény huszonnégy óra eseményeibe sűrítve mutatja be a nehéz történelmi próba elé állított ország kétségeit, félelmeit, várakozásait. A súlyos mulasztásokkal terhelt, cselekvésre képtelen uralkodó osztályok helyett a történet munkáshősei vállalják magukra az aktív ellenállás kockázatát.

A háború vége felé, 1944 őszén két kiskatona megszökik alakulatától, és életveszélyes kalandok sorából megmenekülve küzd foggal-körömmel a túlélésért (Ulti a halállal, 1968). Az író e regényében is sikerrel alkalmazta a feszültségteremtés jól bevált eszközeit: a rövid, szaggatott párbeszédek, a váratlan fordulatok az események iramát egyre gyorsabb tempóra késztetik.

A vereség (1970) című regényében korábbi írásainak erényeit összegezte. A Magyar Tanácsköztársaság végnapjaiban játszódó történetben az önfeláldozó helytállás, a tiszta emberi kapcsolatok nagy kérdéseit vizsgálta. A vöröskatona Kis {946.} András keresésére indul fiatal felesége, Aranka, aki gyermekének megszületését bármelyik órában várhatja. A frontvonal zűrzavarában világra jött csecsemő lesz a letéteményese annak a küzdelemnek, amely most az ifjú apa hősies halálával, vereséggel végződött. A regény fő motívuma mellett hangot kap a Duna-menti népek egymásra utaltságának gondolata is:

"– ... Semmi más szóval, mint testvéri szóval mi itt nem boldogulunk. Mennyi román, tót, ruszin, horvát meg minden esik egy magyarra? (...)

"– ... Nem lehet mindenki ellenségünk ... Mi még létezni is csak úgy létezhetünk, ha együtt a többiekkel ... ha értük. Értük ... így a legjobb! De ellenük semmiképp ..."

A vereséget tömör, összefogott stílusa, az egyediségen túlmutató tanulságok megfogalmazása Molnár Zoltán legfontosabb művévé avatja.

Az 1971-ben megjelent Búcsú a Jóistentől című kötetben összegyűjtött elbeszéléseit adta közre; a korábbi könyveiből (A kovács, 1954; Régi szerelem, 1960; Váratlan esküvő, 1966) válogatott anyag mellé újabb novellákat is fölvett.

Elbeszéléseiben a regényekből már jól ismert világot bontja alkotó elemeire. Felidézi a szívéhez közelálló történelmi időszakok emlékét, a Magyar Tanácsköztársaság vöröskatonáinak harcait, a második világháború utolsó hónapjait. A legnagyobb hangsúlyt a munkáskörnyezetben játszódó írások kapják. A nagyüzemek hétköznapjait bemutató elbeszélésekből ciklusok állnak össze. Történeteinek mindennapi hőseit saját személyes ismerőseinek köréből választja ki. Alakjait nem igyekszik eszményíteni; hibáikat, emberi gyengeségeiket sem leplezi el. Úgy beszélteti, cselekedteti őket, ahogyan azt gyárakban, üzemekben és vidékjáró körútjain ő maga följegyezte. Különösen szívesen ír a munkásfiatalok gondjairól, első suta szerelmi élményeikről, a felnőtté érés nagy kalandjáról. Nem idegen tőle a testi szerelem nyílt, kendőzetlen ábrázolása sem. Falusi témájú novelláiban őszintén szól a kollektivizálással járó emberi tragédiákról, nehéz döntésekről; a vidék átalakulásának biztató jelenségei mellett figyelmeztet az emberek gondolkodásában továbbélő megkövesedett előítéletekre és rossz beidegződésekre. Időnként hajlik a felszínesebb valóságábrázolásra is: gyengébb novelláiban, jóllehet dokumentumokkal igyekszik szolgálni az epikai hitelt, sematikusak, élettelenek maradnak hősei.

1973-ban megjelent Civilélet című kötete két egymással összefüggő kisregényt tartalmaz (Civilélet; Elhagyott menyasszony). Két mai fiatal bukdácsolásainak riport-hitelességű krónikája. Ahogy megfogalmazza: "A két történet egy közös dologról szól. Arról, hogy milyen nehéz az embernek eligazodni az életben. Hát még úgy élni, ahogyan szeretne. Bizony, nem is végződik egyik történet sem "happy enddel"; de hát ezek nem is kitalált történetek, amelyeknek a végére tetszés szerint találja aki az író a boldog befejezést is."