Gera György (1922–1977)

Gera György jómódú polgárcsaládban nőtt fel Nagyváradon. 1943-ban munkaszolgálatosnak hívták be, innen a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. A felszabadulás után a kolozsvári Bolyai-egyetem hallgatója {949.} lett, 1947-ben ösztöndíjjal Párizsba került, később Budapesten telepedett le, újságoknál dolgozott; Kassák Lajos folyóiratában, a Kortársban közölte írásait. A Színház és Mozi című lap szerkesztője, később a Madách Színház dramaturgja lett. Első írásai szürrealisztikus hangvétele után az ötvenes évek "termelési" beszámolóinak erősen politizáló hangnemét vette át, ezeket az elbeszéléseket Tisztuló világ (1950) című kötetében jelentette meg. Az irodalmi sematizmussal azonban hamar szakított, franciás műveltsége, európai tájékozódása szembefordította az irodalompolitika merev előírásaival, s az ötvenes évek közepétől inkább a világirodalom, elsősorban a francia irodalom közvetítésében találta meg igazi feladatát. Thomas Mann, Feuchtwanger, Dürrenmatt, Aragon, Ramuz, Apollinaire és Ionesco műveit tolmácsolta magyarul, 1958-ban az ő gondozásában jelent meg Apollinaire válogatott verseinek kétnyelvű kötete, 1968-ban Baudelaire-ről adott közre kismonográfiát, 1975-ben a kubizmus művészettörténeti dokumentumaiból szerkesztett válogatást. Mint a magyar irodalom külföldi népszerűsítése érdekében német, francia és angol nyelven kiadott könyvszemle szerkesztője eredményesen szolgálta irodalmunk nyugat-európai recepcióját, ezenkívül a Le Monde kritikusaként is sokat tett ennek franciaországi megismertetéséért.

Korai elbeszélései után 1956-ban jelent meg Pokoltánc című regénye, amely 1940 őszétől 1944 tavaszáig, az ország német megszállásáig mutatja be azt a mind veszedelmesebb háborús örvényt, amely végül elnyelte a régi Magyarországot. A történet központjában egy gazdag zsidó kereskedőcsalád sorsa áll, ennek a családnak a közelében jelennek meg a korszak jellegzetes alakjai, a zsidó üzletbe névlegesen betársuló, harácsoló katonatiszttől a nyilas kereskedősegédig, aki a hirtelen meggazdagodás vágyától hajtva feljelenti gazdáját. A regény egy pusztító történelmi válság következményeit jeleníti meg, mikor is a rendkívüli politikai események végső próbának vetik alá az emberek jellemét, s alig akadnak olyanok, akik ezt a próbatételt emberi összeomlás vagy erkölcsi megsemmisülés nélkül kiállanák. Gera György a nagyrealista regény panorámikus társadalomábrázolását követi, a korábbi évek külsődleges és felületes ábrázolásmódját azonban igényes jellemfestő realizmussal váltja fel, ilyen módon a regény, noha megjelenése idején teljességgel visszhang nélkül maradt, az irodalmi sematizmus elleni művészi küzdelemben vállalt szerepet.

A modern elbeszélőtechnika alkalmazásában, illetve kidolgozásában értek el eredményeket Gera Györgynek a hatvanas években írott elbeszélései is, ezeket később a Megtorlás (1979) című kötet gyűjtötte össze. Drámai jellegű, mindazonáltal látszólag szenvtelen tárgyilagossággal fogalmazott novellákban ad képet a személyesen is megismert nagy történelmi konfliktusok emberi következményeiről: Megtorlás című elbeszélésében egy – a munkaszolgálatot túlélő s már bosszúra sem vágyó – egykori háborús üldözött lelkiállapotát festi, a Tanúkban pedig egy olyan ártatlanul bebörtönzött kommunistának a reménytelen helyzetét világítja meg, aki szabadulása után tudja meg, hogy a feleségét is felhasználta ellene a hatalom. Ezek az elbeszélések általában kétféle szemlélet- és kifejezésmódot mutatnak: részben ironikus értelmű "kisrealista" ábrázolással leplezik le a társadalmi visszásságokat, az emberi gyengeségeket, mint például az "eltartási {950.} szerződések" sivár emberi hátterét és szomorú gyakorlati következményeit bemutató Szoba-konyha, részben groteszk, nem egyszer "kafkai" módon abszurd eszközökkel rajzolnak képet az emberi életet minduntalan felforgató értelmetlenségekről, mint A lakásátalakítás, amely a köznapi élet kényelmetlen tapasztalatai nyomán teremt valósággal abszurd vígjátéki helyzetet. Gera György szomorú iróniával mutatott rá az emberi méltóságot fenyegető veszedelmekre, a dolgos és alkotó élet értékébe vetett hitét azonban nem adta fel, önéletrajzi motívumokból szőtt Hányódik, de nem süllyed című elbeszélése azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a családra és a barátokra támaszkodva ennek az alkotó életnek még mindig vannak esélyei.

Az alkotó munka értelmébe vetett bizalom szólal meg legjelentősebb írói munkájában, az 1972-ben megjelent Terelőút című regényben is. Ebben a művében az üldözött magyar zsidóság önkeresése, önvizsgálata ölt alakot. Hőse magyar zsidó, aki fiatalemberként kerül egy náci megsemmisítő tábor poklába, családját kiirtották, s végül egyedül neki sikerül túlélnie a borzalmakat. Túléli őket, de nem szabadulhat tőlük: a szenvedés és megaláztatás az idegsejtjeibe ivódott, meghatározta további életét. Ahogy maga mondja: "A börtön akár igazságos, akár igazságtalan, büntetés. A láger sors." Így él szorongató emlékei között, be nem hegedt sebekkel, ahogy a Prousttól kölcsönzött mottó mondja: "a túlélés és megsemmisülés fájdalmas szintézisé"-ben. Aztán egyszer Ausztriába utazik s elhatározza, hogy felkeresi Luban falut, ahol valamikor a láger állt: múltjával akar számot vetni, emlékeivel szembenézni, hogy megszabaduljon nyomasztó terheitől. A szabadulás azonban nem olyan egyszerű: a múltba utazó már nem találja meg szenvedéseinek egykori színterét; a barakkok leomlottak, a tábort visszahódította az erdő, a szembenézésnek hiányoznak a tárgyi feltételei. Egykori szenvedéseinek környezete elenyészett a múló évtizedek során, az emberi lelkekben hagyott nyomok azonban változatlanok, s valójában ezek a nyomok akadályozzák a főhős gyógyulását. Mert Gera hőse, ahogy letér a nemzetközi autópályáról, hogy felkeresse a pokolnak azt a bugyrát, ahová fiatalon került, mindegyre a láger, a háború és a fasizmus emberi lelkekben hagyott pusztító nyomaival találkozik. Két változatban is: egyrészt azoknál, akik úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, vagy legalább is úgy, mintha nekik – hallgatásukkal, belenyugvásukkal – nem lett volna közük a borzalmakhoz. A regény hőse undorral fordul el tőlük, bár belátja, hogy a kései számonkérésnek nem sok értelme lehet. De nem tud egyetérteni azokkal sem, akik a megtorlásnak szentelik életüket, s bosszútól fűtve kutatják a megesett szörnyűségeket.

Az utazónak e szembenézések nyomán kell eldöntenie, hogy kikkel vállal közösségi szolidaritást: a zsidósággal, amelyhez származása és az átélt szenvedés köti, vagy a magyarsággal, amelytől nyelvét és kultúráját kapta. Ahogy ő mondja, választania kell a "Halál angyala" és a "Hazádnak rendületlenül" között. Nem könnyű választás, hiszen egyformán megnehezítik azok, akik zsidó fölényt és választottságot hirdetnek, s ezzel a faji gondolatot csempészik vissza, és azok, akik a magyarság nevében szeretnék kitaszítani a nemzet közösségéből a zsidó származású magyarokat. Gera tudja, hogy a választásnak ebben a tekintetben {951.} különös súlya, sorsdöntő szerepe van: a személyiség épségét, szuverenitását teremti meg vagy veszélyezteti. Hőse ezért választja a nemzeti közösséggel való szolidaritást, ugyanakkor nem tagadja meg származását: felismeri, hogy a személyiség etikai integritása mindkettőt megköveteli. "Nekem – olvassuk – kettős az állampolgárságom, és egyikről sem mondhatok le.". S valamivel később: "zsidó vagyok, magyar vagyok, magyar zsidó és zsidó magyar". A történelem által feltett kegyetlen kérdésre, mely nem közönséges módon faggatta személyazonossága felől, így érkezik az autonóm személyiség válasza, és ezzel egyszersmind megoldást nyernek az önkeresés problémái is.

Gera György regényében egy lélek keresi magát, ezért a regény eseményei is jórészt a lélek színpadán zajlanak. A lezárult, valamiképpen mégis tovább élő múlt vizsgálata prousti igényeket jelez; s a prousti módszer alkalmazásának itt valóságos funkciója van. A Terelőút az "idő beomló rétegeit" tárja fel, hogy lehetővé tegye az önvizsgálatot. Nem merül el a lágeremlékek részleteibe, hiszen nem a lágerben átélt borzalmak rekonstruálására vállalkozik, hanem a lelkekben hagyott sérülések orvoslására. Évtizedek óta válaszra váró kérdésekre akar felelni, hogy nyugalmat leljen annyi zaklató emlék után. A történelmi közelmúlt kegyetlen atmoszféráját, a lélektani és erkölcsi dilemmák hitelessége kedvéért, mégis meg kellett teremtenie. Ezért vágott, igen szerencsés módon, a történet szövegébe egykori dokumentumokat, jelentéseket, beszédeket, ezek száraz tárgyszerűséggel idézik fel a fasiszta hatalmi gépezet működését és embertelen terveit. Egyúttal az elbeszélés személyes hangját, elégikus intonációját is ellenpontozzák.

Utolsó műve, a már halála után megjelent Endogén expedíció (1980) tudományos-fantasztikus regény: képzelt világban, a földkéreg alatt játszódik, s a kéregalatti tűzlények, az "endogének" életének, illetve társadalmának imaginárius képét rajzolja meg. A regénytörténet egy – a földfelszínre vezetett – expedíció kalandos eseményei köré szövődik, s Gera valóban lenyűgöző, szinte Tolkienre emlékeztető fantáziával írja le ennek a képzeletbeli világnak a szokásait, belső küzdelmeit és mítoszait. A regény egyszerre "dezantropomorfizál" és "antropomorfizál", minthogy a fantasztikus motívumok sokaságából kibontakozó különös világ sajátos parabolaként is olvasható: az "endogén" társadalomban eluralkodó zsarnokság s az ellene lázadó felkelők küzdelme az emberiség huszadik századi történelmi konfliktusaira emlékeztet, a képtelen események mögött felvillanó írói személyesség pedig az író tapasztalataira utal.