Hagyományos elbeszélés és tárgyias jelkép

A Sokan voltunk érthetően nagy feltűnést keltett, Szabó Pál lelkesen túlzó üdvözlése szerint: "Móricz Zsigmond Hét krajcárja robbanhatott ilyen erővel az akkori irodalmi életbe, mint a mostaniba a Sokan voltunk." Sánta megjelenése az irodalomban egyenesen csodaszámba ment. Erdélyi városban, a románok, magyarok, szászok lakta Brassóban született. Magyarországra átkerülve, középiskolát végzett, lakott kollégiumban, a felszabadulást követő időkben lelkesen politizált, bányában és gyárban dolgozott. Amikor Szabó Pállal megismerkedett, remek novellái vártak megjelenésre. Az elszürkülésből épp hogy ocsúdó irodalomban igazi meglepetést keltett a Sokan voltunk üde természetessége, érzelmes naivitása és a Tamási Áronéra emlékeztető mesei-fortélyos stílusa.

Már a Téli virágzás (1956) novellái magasan kiemelkedtek a kor átlagterméséből. Feltűnő eredetiséggel szólaltak meg, mert az életszerűen valóságos élményeket nem a megszokott leíró modorban adták elő, hanem a népmesékhez közelítő stilizáló hangnemben. Sántát már ekkor foglalkoztathatta a magyar realizmus provinciális gátoltsága, és a mesei hangulattal, az érzelmesen színezett közvetlenséggel egyaránt a bőbeszédű részletezés, a hosszasan kiteregetett leírás egyhangúsága ellen védekezett. Kitörni a sematizmusból már ekkor többféleképpen lehetett: a két szélső pólust a mese mindig érvényes, elsöpörhetetlen költőisége és a szociográfia önkínzó vagy támadó szellemű tárgyilagossága képviselte. A mesei hangulat epikába mentése nemcsak azért bizonyult az egyik legjárhatóbb útnak, mert a hagyományok támogatásának előnyét élvezte. Időszerűen érvényesíthető lehetőségeket is kínált: a földhöz ragadt részletezés helyett egységes világ- és embervízió megalkotására nyújtott alkalmat. Az ötvenes évek magyar prózájából leginkább épp az egységes vízió hiányzott, a regény a mennyiségi értelemben vett teljességet ostromolta, legtöbbször sikertelenül, az elbeszélés pedig a részletek aprólékos {972.} kidolgozására törekedett, ritkán jutott tovább a korszerűsítettnek vélt anekdota, az elbeszéléssé nyújtott riport formáin.

A mesei-költői hangulatú novella azonban csak átmenetileg biztosíthatott jó esélyeket az író számára. Ez a stílus leginkább a múlt vagy a félmúlt rajzára mutatkozott alkalmasnak, visszaemlékező, hátratekintő magatartás illett hozzá. Ha ezen a nyelven mást próbált, Sántának is idegenné vált a hangja, kizökkent az elbeszélés egynemű stílusából. S az is tagadhatatlan, hogy a mesei hangulat fönntartása érdekében néha a nyelvi stílusnak jutott a főszerep Sánta novelláiban is: a túldíszítettségnek, a balladás zengzetességnek, a nyelvi ornamentikának. A Téli virágzás novellái egyszer-másszor versszerűen ritmikussá, melodikussá finomultak, s az érzelmi telítettséget az érzelgős romantika aprópénzére váltották.

A Téli virágzás novellái a családi élet jeleneteit tudták emlékezetesen megidézni. Azt a világot, melyet nem a sematizmus értelmezése szerinti hősök, hanem a családért helytálló névtelenek tartanak fönn. Ezek az emberek nemcsak lázadtak a sorsuk ellen, hanem szégyenkeztek is miatta, szótlanul tűrték a bajokat, és csak néha robbant ki belőlük a lefojtott keserűség. Sánta emberlátásának újszerűsége mégsem a hőstelenítés – épp az ötvenes évek közepén induló – kultuszával azonosítható. Hősöket keresett ő is, de már a pályakezdő novellák sejtetni engedték: a lélek hősiességének földerítése vonzotta, a rejtettebb értékek után kutatott, a monumentálisra nagyított pozitív hősökkel nem tudott mit kezdeni. Az olvasónak azokban az években igen sokat mondott a népmesék és népballadák világához közelítő stilizált hangnem, az érzelemmel dúsított egyszerű történet, a család kisvilágában játszódó cselekmény – egyszóval a magától értetődő hitelességnek az a varázsa, amely az elbeszélést mindig vonzóvá tudja avatni.

Sánta hibátlanul működő ösztöne kormányzására bízta magát már az első novellák írásakor. A Téli virágzásban akad egy-két novella, melyben az író a felszínesebb korérzésnek engedett, meglepő mégis, milyen biztonsággal ítélte meg tehetségének természetét, és milyen szilárd eltökéltséggel ragaszkodott tulajdon igazságaihoz. Ezt a belső függetlenséget akkor méltányoljuk igazán, ha következő kötetét (Farkasok a küszöbön, 1961) az elsővel összevetjük. A "téli virágzás"-ból nyílt volna sikerekkel kecsegtető út a hagyományokat, emlékeket leltározó paraszti népiesség irányába – ha Sánta csak élményeire hagyatkozik. Könnyűszerrel művelhette volna ezt a stílust, minden adottsága megvolt hozzá. Hogy mégsem ezt cselekedte, abban éppúgy közrejátszott az írói fölismerés, mint a körülmények ösztönzése, írói pályákat új belátásra késztető hatása. Jól észrevehető volt már ekkor, hogy számára az írás életbe vágóan fontos emberi cselekedet: a föltétlen igazmondás alkalma és az emberség védelme. Az erkölcsi feladatvállalás igénye kényszeríti ki az új eszközöket, hiszen a mesei stilizálás nem alkalmas összetettebb tartalmak ábrázolására.

A Farkasok a küszöbön változatosabb és tágabb mondanivalójú írásokat gyűjt össze, és az előző kötet lezártságával, érzelmi egyvonalúságával ellentétben: baljósabb és diszharmonikusabb világérzést szólaltat meg. Az érzelmi líra telítettsége e kötetből majdnem teljesen ki is szorul. Föltűnt ugyan még balladás (Bíró Juli) és mesei hangulatú novella (Szegény leány, szegény legény); a Mag a {973.} tarlón című akár a Téli virágzásban is helyet kaphatott volna. Ezek a novellák még az indulás szemléletében fogantak, az író külön ciklusba is sorolja őket, elválasztva a másik ciklus, az Olasz történet darabjaitól. Mert a Farkasok a küszöbön írója már nemcsak azt ábrázolta, amivel azonosulni tudott, nem a mesemondó öregek körében forgolódott, s a világ nem ártatlan gyermekszemekben tükröződött. A világot Sánta Ferenc ekkor már mind tudatosabban értelmezni akarta, ehhez a mesék hangulatisága kevésnek bizonyult; az elbeszélés – mely nem foglalt magába tágabb jelentést – szegényesnek. Az új novellák a jelképesség és példázatosság felé tágultak, s bár tárgy szerint időhöz, korhoz kötöttek voltak, az író láthatóan egyetemesebb érvényű igazságok megfogalmazására, az élet lényegi dolgainak megragadására törekedett. A stílus is követte a szemlélet változását, a nyelvi zengzetesség helyébe tárgyilagosság lépett, megjelentek a feszültséget hordó párbeszédek, a meseiség megszépítő hangulatát, a szomorúsággal fátyolozott életöröm patakzását vésszel terhes drámaisággal cserélte föl.

A változást főként ezen: az írói világérzés elsötétülésén mérhetjük. Az új novellákban megjelent az otthonosság helyén az idegenség érzülete, a fenyegetettség tudata, a társadalomból kihulló ember keserűsége, az egyén kicsisége a hatalommal szemben, az egyén és társadalom feloldhatatlannak tetsző ellentéte. A novellák feszültséget sugárzó elvontsága arról győzhetett meg, hogy Sánta nemcsak a közelmúlt társadalmi, lélektani és erkölcsi összetevőinek földerítésére vállalkozott. A Nácik és A Müller család halála egyetemes igazságokat szándékozott kimondani.