{995.} SZABÓ ISTVÁN (1931–1976)

FEJEZETEK

Szabó István a hagyományos paraszti életforma felbomlásának ábrázolásával indult írói pályáján, de hamarosan általános emberi és társadalmi tapasztalatok vizsgálatához érkezett el. Érdeklődése sok tekintetben Galgóczi Erzsébetéhez hasonlított, írói indulásuk is szinte egyidejű: A lázadó című kötetében (1956) Szabó István is 1949-ből datálja első novelláját, csakúgy, mint Galgóczi. Ám Szabónak mintegy öt évet kellett várnia az első publikációra; s korai írásai közül néhány csak a kötetében, vagy a kötet megjelenésének évében, mintegy az érettebb művek húzó hatására került az olvasóközönség elé. Galgóczinak a kezdeti sikerek után a paraszti őstehetségből értelmiséggé, hivatásos íróvá levés gyötrelmes konfliktusain kellett átesnie. Szabót az ismeretlenség, a megsejtett hivatástudat és közvetlen környezetének teljes közönye, idegen, sőt ellenséges értetlensége tette próbára. A balatonkörnyéki, bortermő falucska, Cserszegtomaj nehézéletű, szigorú szokásrendben élő törpebirtokosai gyanakodva nézték a kései gyereket, akit öregedő apja is röstellt fiának vállalni – inkább meghagyja a messziről jött cimboráknak azt a hiedelmét, hogy a kocsmaasztal körül tébláboló fiúcska nem a fia, hanem az unokája (Régi vasárnap, 1956). Nem véletlen, hogy erről a "szégyenről", az árvaságba taszítottságról már csak "befutott" íróként mert vallani. A serdülőkor csak tovább növelte amúgy is fölfokozott érzékenységét, a "születési hibaként" ránehezedő magányt, s a sajátos környezet sem tette lehetővé az elviselhetetlen belső feszültség akár átmeneti feloldását. Szülőfalujának lakói nemcsak a világtól, de egymástól is elszigetelten éltek. Nem is "szabályos" falu volt az övé, hanem "hegyközség", melynek lakói munkájuk s idejük javát szétszórt parcelláikon töltik el, s egyetlen kapcsolat köztük a tétlen téli napok sokszor duhajkodásba csapó "pincézgetése" volt. Egyszerre vonzotta és taszította őket – főleg a fiatalabbját – a közeli Balaton nyaralóinak, kirándulóinak "mondén" világa; ám az "idegenek" e nyári nyüzsgése éppen a legnagyobb dologidőre esett, s a munkátlanság, az "ingyenélés" szívós képzetét városellenes előítéletté mélyítette. Az első tsz-szervezés törvénytelenségei, a beszolgáltatás és adózás elviselhetetlen terhei a személyi kultusz éveiben: még bonyolultabbá tették az amúgy is szövevényes helyzetet. Ezzel a képpel találta szemben magát a tanítója ösztökélésére polgári iskolába adott Szabó István, akinek taníttatásával az öregedő, testi erejében fogyatkozó apa egyetlen segítségét veszítette el. A fiút ugyancsak gyötörte, hogy nem volt képes és nem is akart eleget tenni a hagyományos erkölcsi rend követelményeinek, hiszen eleinte csak sejtette, később látta és tudta is, hogy ez a rend már értelmetlenné vált, másrészt az emberi helytállás és kötelességtudat másféle normatíváit még nem fedezte föl. Tehetsége, könyvszomja és közlésvágya is hosszú ideig inkább szégyennek, mint erénynek számított – nemhogy a világ szemében, de önmaga előtt is a gyöngeség, a csökkentértékűség égető bélyegének. Munkáját, vagyis "passzióját" eleinte maga is restellte, tömérdeket befejezetlenül hagyott, s a befejezetteket is jórészt megsemmisítette. Pedig pár megmaradt korai írása arra vall, hogy érettebb – mindenesetre érzékenyebb novellista, mint {996.} Galgóczi volt indulása idején. A novellaformának már a kezdet kezdetén biztos kezű mestere; szűkszavú, alig pároldalas miniatűrjeiben apró, voltaképp elenyészően jelentéktelen történéseket tudott sorsdöntő fordulatokká súlyosítani, s ezekben nemcsak a változó világ konfliktusait, de az élet-halál, földhözragadt tapasztalat és alkotó képzelet, beilleszkedés és lázadás határhelyzeteit drámai erővel megjeleníteni. E technikához egész pályáján ragaszkodott, eltekintve a fölfedezés utáni rövid szakasztól, amikor – föltehetően olvasmányélmények és szerkesztői inspirációk hatására – a direktebb és extenzívebb ábrázolást kísérelte meg, s regénnyel is próbálkozott. Az utóbbi (Bolygó, 1956) töredékben maradt, az előbbiek ( Vacsora, Búzaérő körte, A népszerű ember) életművének gyöngébb darabjai.

A visszavonultságra hajlamos fiatalember fölfedezése tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. Egy író-olvasó találkozón Jankovich Ferencnek nyomta kezébe a "tehetség-gyanús" füzetek egyikét-másikát Szabó István egykori tanítója. Szerzőjük időközben már traktorosnak állt a keszthelyi gépállomáson. A személyes ismeretség nyomán a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója lett (1953), később pedig könyvtáros. Ekkor már – Jankovich lelkes ajánlásai nyomán – írásaival is megismerkedett a szűkebb irodalmi világ, de az első publikációra – az 1953-ban írt Lázadóval – csak két év múlva, az Új Hang átszervezése után, 1955-ben került sor. Ezután rendre jelentek meg korábbi novellái és az újabb keletűek; 1956-ban első gyűjteményes kötete, ugyancsak Lázadó címmel; 1963-ban az érett írót reprezentáló Varázslat kertje. Második kötetét követően hosszú időn át alig jelent meg néhány elbeszélése. Összegyűjtött novelláit Ne nézz hátra! (1972), majd Hazulról odáig (1980) címmel adták ki, közírói hagyatékát Iskola a magasban címmel 1977-ben Győri János rendezte sajtó alá.

Néhány kötete – kivált a Varázslat kertje – különleges értéke az új magyar prózairodalomnak. A termés csak mennyiségben csekély; súlyban annál jelentősebb. Szabó minuciózus gondossággal dolgozó író, roppant takarékosan bánik a leíró elemekkel; párbeszédei nagyrészt tőmondatokra sűrítettek. Ritkán alkalmaz szokatlan jelzőket, csak itt-ott tűnik fel írásaiban egy-egy ritka szó; a coloeur locale mégis érzékletesen eleven. Ez a szűkszavúság természetes adománya, organikusan bontakozik ki a szűkebb közösség szokásrendjéből, beszédmodorából, s csak a későbbi évek olvasmányélményei (jellemző módon: Móricz Zsigmond és Hemingway együttesen) nyomán válik tudatos ars poeticává. Hemingway Nick Adams-történetéből való az az írói "fogás" is, hogy az érett Szabó néhány novellájában, a harmadik személyben előadott történetben maga a szerző lesz a kulcsfigura. Szabó Fábiánjában azonban jóval több a már-már megsemmisítő önirónia, mint a példaművekben. Még a tulajdon önsajnálatát is kegyetlen kívülállással szemléli; betegségnek, jellemhibának ábrázolja (Minden olyan, mint régen, Hazulról odáig). Eredendően lélektani érdeklődése pszichologizálásra csábítaná, ám a lelkiállapotok leírását is szinte teljesen elhagyja, vagy szántszándékkal jelentéktelen színben tünteti föl. A cselekvés, a drámai cselekvés feszültsége, sodra, csattanója ad aztán váratlan, a banális témán és szokványos aktusokon, összeütközéseken túlsugárzó erőt az egyes novelláknak. E sajátos ábrázolásmód korai, még merőben ösztönös példája lehet az 1949-ben írt Fecskék. Az alig ötéves kisfiú két napja lesi már, {997.} hogyan készülnek első repülésükre a fecskefiókák. Egy kivételével lassan mindnek sikerül a rajt. A kisfiú sírva fakad a rejtélyen, hogy az utolsó fióka miért nem követi a többit. Az apa megpróbálja a figyelmét elvonni, értetlenül áll a gyermeki makacssággal szemben. Végtére fölemeli fiát a fészekhez, a döglött, bűzös, férgek-mászta fiókához: a szívós tudásvágy a halállal szembesíti a gyermeket. Végeredményben ez a mintája Szabó egyik legjelentékenyebb, érett korából való novellájának, az Isten teremtményeinek is (1959). A "hogyan születik a gyerek" banális kérdése az apa szórakozott válaszai, a bibliai legenda elmondása után szinte észrevétlenül válik az "életteremtés", az "emberteremtés" tragikus talányává, a kisfiú hasztalan gyúrja mindegyre az ügyetlen sárbábukat, hasztalan lehel lelket beléjük, azok vonakodnak életre kelni. Sőt, az anya nem gyermekféltésből, s nem is babonaságból, hogy a kisfiú ilyen "istenkísértő" játékokba keveredett, hanem egyszerűen dühből, a földhözragadt emberek rövidlátásából – széttapossa a lábukon megállni nem tudó sárbabákat. A kisfiú dühében sírva elrohan, s a messzebbre látó apa súlyos pofonja csattan az értetlen asszony arcán: e három ember apró drámájában kommentár nélkül ott sűrűsödik az alkotni tudás, az alkotó sors, az ismeretlennel való szembenézés örök emberi konfliktusa.

Ilyen apró mozzanatokban, a lélek belvilágában ragadja meg Szabó a társadalmi változás jeleit, következményeit, a tudat átrendeződését is. A hagyományos paraszti szokásrend s tekintélyelvű hierarchia szimbóluma egy gyermekcipő: fölhúzhatja-e a kisfiú, vagy vásározó szülei hagyják mezítláb futkosni, akár a többi gyereket (A szentcsalád reggele, 1962). Az unatkozó fiú szétszedi a bátyja óráját, ezért büntetés, testi megtorlás jár; hajkurásszák egymást a ház körül, megtették már máskor is, ám dévaj birkózásuk éppen most acsarkodó verekedéssé fajul (Nincs semmi baj, 1960). A Nehéz téli napban a borospince kulcsa a konfliktus tárgya s egy bakancs levált talpa jelzi a régi paraszti életforma megrendülését; a Siratódalban (1962) egy rosszul sikerült kenyérsütés ennek az életformának a teljes összeomlását; a Hazulról odáig az erkölcsi ellehetetlenülését.

Szabó már korán fölismerte, hogy a látástól vakulásig tartó robot, a nehéz élet kényszerűségéből származó erkölcsrend, mely a birtokláson túl szinte csak a fizikai helytállás próbáját ismeri, már pusztán a belső feszítőerők következtében is fölbomlott volna. Erről tanúskodik a móriczi, Veres Péter-i ihletésű Hajsza (1954), s ugyanez a felismerés növekvő hangsúlyt kap későbbi írásaiban. Érdekes, hogy a félig autodidakta Szabónak nem kezdőként, hanem fölfedezése, az első publikációk után kellett olvasmányélményeivel csakúgy, mint a túlélő sematizmus normatíváival megküzdenie, a maga írói szuverenitását megvédenie. A lázadó című kötetben például fölbukkan az arzénes mérgezés motívuma, mégpedig nemcsak a "jussolás" bonyodalmai miatt, hanem mert a "jussoló" öregember inkább a termelőszövetkezetbe lépett fiának "jussolna"; a Búzaérő körte (1955) makacs, szőlőhegyre vonult öregje pedig várandós menye láttán békül meg a fiatalok vállalta új életformával. Ez utóbbi novellát mai távlatban is értékessé teszi a Szabóra olyannyira jellemző lelemény, hogy a várandós menyecske képe mintegy azonosul az öreg ültette, s termőre fordult körtefával, melynek a néphit szerint akkor lesz gazdag a termése, ha terhes asszony élvezi első gyümölcsét. A régi és új összefonódásának e színes idillje {998.} is azt jelzi, hogy Szabó milyen finom, költői eszközökkel képes az akkor még nagyon mostoha viszonyok között tengődő kollektív gazdaságok szükségszerűségét, a paraszti gondolkodás átalakulását, a legvégletesebb ellenállást érzékeltetve is fölmutatni.

A Búzaérő körtében a makacs, magára maradt öreg lélekrajza a legnagyobb érték, s Szabó akkor van igazán elemében, ha nem kell kilépnie e miniatűrök keretéből. A tagosító mérnök és a tagosítást reklamáló paraszt csip-csup pörlekedését például egy légy "szabályozza": minduntalan a mérnök kopasz fejére repül, a térképen mászkál; egyszerre érzékeltetve mindkét szereplő idegfeszültségét, kimerültségét, a vita hiábavalóságát, kicsinyességét, egyszersmind azt a roppant megterhelést is, amely az életformaváltással együtt jár, akár a "cselekvő", akár a szenvedő" fél számára (A légy).

Szabó ugyanis – bár nemcsak szükségszerűnek, hanem kívánatosnak is tekinti az életformaváltást – megrendüléssel szemléli a régi életforma során fölgyülemlett erkölcsi értékek devalválódását. Az átmenet az ő számára nem egyenesvonalú fejlődés, hanem veszélyekkel és bukásokkal járó kaland, mely sokszor az emberi jellem fölbomlásával fenyeget. A Minden olyan, mint régenben (1961) a hazalátogató diákfiú azért találtatik könnyűnek, mert többé már nem tudja tenyere élével a nyulat leütni, A szabadság keresztjének (1962) fiatal traktorista hőse azért "bukik el", mert "hivatalos" szabadságát töltve az otthoni munkából – a paraszti robotból – is ki akarja vonni magát, mellesleg jellegzetesen paraszti makacssággal. E két kitűnő írás Szabó legnagyobb teljesítményei közé tartozik, mindenképp a rá legjellemzőbbek közé. Mindkettő borotvaélen jár, s föltűnően ambivalens töltésű. A nyúl-leütés groteszk és kisszerű komédiája mögött ott érezni a régi "naturális" életmód közönséges, brutális automatizmusát, de azt a gyöngédséget, belső bizonytalanságot is, amit a hirtelen szerzett tudás olthat az emberbe: az életformaváltással járó "lebegés" jellem-roncsoló veszélyeit. A szabadság keresztje pedig talán a legjobb korrajza irodalmunkban annak az állapotnak, amikor a kényszerű munka terheitől szabadulva az ember egyszerre fölöslegesnek érzi magát, eleinte élvezve ezt az állapotot, később pedig pótcselekvésbe, a sörivás még mámorral sem kecsegtető gépies automatizmusába menekülve, mert felszabadulva nem tud mit kezdeni sem a szabadságával, sem önmagával.

Szabó István az ötvenes évek közepén magára találó elbeszélő irodalom egyik legerősebb tehetsége volt, írásainak tömörsége, lélektani árnyaltsága, jelentésük rétegeltsége, sokirányúsága, nem utolsó sorban pedig a legközvetlenebb érzések, problémák szinte tapintható plaszticitása, történelmi konkrétsága jelöli meg helyét nemzedékének legjobb alkotó egyéniségei között. Kései elbeszélései már a betegség szorításában születtek, s a falusi gyermekkor idilli képeit, a küzdelmes ifjúság erőpróbáit keltették életre. Az erőtlen test azonban már nem bírta követni a lassan új erőre kapó lélek merész lendületét, Szabó István korán távozott el az élők közül, már arra sem volt ideje, hogy életművének utolsó darabjait maga formálja kötetté, ez a feladat barátaira maradt.