{1006.} SZÁNTÓ TIBOR (1928–1970)

FEJEZETEK

Küzdelmes gyermekkorát és rövid életét tragédiák kísérték végig. Igazi, ihlető közösségre Pécsett talált, ahol hallatlan találékonysággal és szervező erővel új életre keltette a Dunántúl című folyóiratot, s abban az ötvenes években olyan íróknak is rendszeres megjelenési lehetőséget biztosított, akik másutt nem jelentethették meg műveiket. 1956 végén teljesen indokolatlanul letartóztatták, s amikor a vizsgálati fogságból elbocsátották, megromlott látásával már nem vehetett részt a lapszerkesztésben, magányos életmódra kényszerült, csak műveinek élt.

Első elbeszéléseit 1944-ben írta. Ezek inkább amolyan ujjgyakorlatok, melyekben minden a helyén van: ügyesen bonyolítja a cselekményt, alakjai élnek, valami mégis hiányzik belőlük; talán éppen az az eredetiség, melyre csak később talált rá. Hibátlanul felépített későbbi történeteiben érződött hivatásos újságírói rutinja, de nem tudta elkerülni a közhelyességet. (Újságírói pályáját a Szabadság című lapnál kezdte, annak volt rendőri riportere, majd a Dunántúli Napló kaposvári változatát szerkesztette.) Ekkori novelláin túlságosan is otthagyták ujjlenyomatukat első mesterei: Gorkij és Knut Hamsun, akiktől megtanulta, hogyan lehet az egyéni nyomorúságot általánosan érvényes, művészi hatást keltő anyaggá gyúrni. Legjobb korai elbeszéléseinek hősei esendő, kiszolgáltatott, az élet peremén egyensúlyozó figurák, akik nem is akarnak szabadulni káros szenvedélyeiktől, inkább a megaláztatásokat is vállalva koldulnak egy pohár ingyen italt (Mulatságos), mígnem gyökértelen tántorgásuknak véget vet a váratlan, tragikus halál, melynek sejtelme érződik tetteikben és életvitelükben.

Szántó Tibor elbeszélő tehetségére gyűjteményes kötetének, a Triciklinnek (1955) megjelenése irányította a figyelmet. A kötet legjobb írása a Kötélhúzás, amelyet 1944-ből keltezett, utóbb azonban átdolgozta. Az elbeszélések nagy részében kamaszkorának élményvilágát elevenítette föl: fővárosi inaskodásának, hányódásának, a munkásélet küzdelmeinek, szépségének, jellemnevelő erejének, fegyelmének egész pályáját meghatározó emlékeit. Bár nem volt munkásszármazású, hanem a történelmi események kényszerére cserélte föl az iskolapadot különféle szakmák gyakorlásával, hamar és fenntartás nélkül tudott azonosulni új környezetével, melynek nemcsak kiszolgáltatott voltát, hanem kohéziós erejét, tiszta emberségét is átlátta és érzékelte.

Az ifjúkori novellákat – mint Galsai Pongrác jegyzi meg A leejtett telefonkagyló című, Szántó Tiborról írt szép esszéjében – "halvérű karcolatok" követték, amelyekből nem hiányzott ugyan az időszerűség igénye, megoldásuk azonban rendszerint zsurnalisztikus volt. Az ötvenes évek sematizmusa ezeken az írásokon hagyta nyomát leginkább: Szántó Tibor gyakran tett engedményeket a túlhajszolt realizmus igényének, alakjai nem a saját sorsuk logikája szerint élnek, hanem az írói prekoncepció igénye szabja ki pályájuk menetét.

A csak részleteikben erőt mutató regények azonban nem feledtethették, hogy Szántó Tibor egyre érettebb, teljesebb elbeszélő. Az 1955-ben megjelent Triciklin című kötet 12 elbeszélésével kora legjobb novellistái közé emelkedett. A válogatás {1007.} módjában az önkifejezés, a számvetés igénye is érződik, mintha azt a folyamatot akarná karakterisztikusan bemutatni, ahogy a személyi kultusz mechanizmusából szabadulva (erre a korszakra, s ennek embernyomorító tendenciáira utalt vissza a Kehida kézbesítőben) egyre teljesebb emberi értékek birtokába juthatnak hősei (A hülye). Hogy az emberi tartást és jellemet mennyire megronthatja és deformálhatja a hatalom, azt leghíresebb novellája, a Bezières-i lehetetlenségek (1957) jelzi, amelyben a szolgalelkű fűszeres annyira hatalmába kerül volt patrónusa (valójában kifosztója) tekintélyének, hogy álmában megfojtja feleségét. Ebben az elbeszélésben Szántó Tibor rálelt az elidegenítés legszerencsésebb kifejezési lehetőségeire: előadásmódja majdnem szenvtelen, hangvétele szinte idillikus, hogy a csattanó abszurditása annál élesebb, leleplezőbb legyen. Kitűnően érzékelteti a novella, hogy az abszurd befejezés az emberi gyarlóságok, "lehetetlenségek" következménye, s nem a tételes absztrakció eredménye.

Szántó Tibor érezte, hogy küzdelmes ifjúsága olyan írói nyersanyagot kínál, melyet ki kellene aknáznia. Az Árnyékvilág (1959) című regényben ifjúsága tapasztalatai és személyes élményei alapján igyekezett megformálni a háborús évek történelmi-társadalmi tablóját. Túlságosan erősen élt azonban benne a "nagyregény" igénye, holott tehetsége inkább a kisebb műfajokra predesztinálta, így a kompozíció nem egységes, egy-egy jelenet ábrázolásában, néhány mellékalak érzékletes rajzában érezzük csak igazi epikai lehetőségeit. S ebben a vonatkozásban nem jelentett előrelépést a Végjáték (1963) sem, amelyben a modern próza időszemléletével kísérletezett, a cselekményvezetésben azonban túlságosan is érződik annak mechanizmusa. A regény megjelenésének idején a magyar prózában gyakori volt a múlttal való számvetés, a hősök olykor közösségi igénnyel, máskor egyéni életútjukat visszapergetve igyekeztek megtalálni válaszukat arra a kérdésre, hol s miért siklott ki sorsuk. A Végjáték felépítése és kerete némiképp emlékeztet Birkás Endre Kő és homok (1961) című regényének megoldására: Birkásnál egy Kínába került geológus tekint végig múltján lázrohamoktól szabdalt elbeszélésben, Szántó Tibor regényének főhőse egy prágai utazás során teszi ugyanezt. Rokonítja a két regényt a főhősöknek az a felismerése is, hogy életük minden csomópontján másként is dönthettek volna, s rendszerint egyéni gyengeségük a magyarázata, hogy általában a rosszabbik lehetőséget választották. Szántó Tibor montázstechnikával idézte vissza hőse múltját, e múlt azonban olyan kisszerű, szürke, hogy alig-alig bírja a lét nagy kérdéseivel való szembesítést. Feszültség és megoldatlanság jellemzi a mű bölcseleti igényét, s annak túlságosan is leegyszerűsített megvalósítását.

E két regényt művészi szempontból nem nevezhetjük sikeresnek, viszont mindkettőben ott érződött a nagy lehetőség is: egy alapvetően lírikus-ironikus hajlandóságú és tehetségű elbeszélő mintha önnön legjobb adottságaival ellentétben igyekezett volna megtalálni az ábrázolás számára legjobb lehetőségeit. Az az objektivitás, mellyel hőseire tekintett, ellentétben volt szemléletmódjának alapvonásaival, melyek már korai elbeszélései közül is líraivá hangolták például az Elsötétítést, amelyben a légoltalmi őrré kinevezett fontoskodó, együgyű figura iránt egyszerre kelt részvétet s tartózkodást, mert érzékeltetni tudja, miképp lesz a gyenge {1008.} jellemű és tartású ember a történelmi erők játékszerévé. A már említett Mulatságosban is egyszerre s egymást erősítve van jelen az együttérzésre hangoló s a leleplező, groteszkba hajló elem. Szántó Tibor iróniája sosem egy dimenziójú: érezni, hogy nem távolságtartó fölénnyel akarja leleplezni alakjait, hanem megérti őket, azonosulni próbál sorsukkal, s a hozzájuk való közelítés módjában megvillan a könnyes részvét, a nosztalgia érzése is.

Az ember kiszolgáltatottságának és drámájának ábrázolási igénye meghatározó érvénnyel volt jelen Szántó Tibor jónéhány elbeszélésében, s voltaképp az egyéni lét drámai feszültségei hatják át a Bálnákról is beszéltünk (1968) című regényt, amelynek főalakja Paolo, az olasz származású líbiai ültetvényes, aki azzal a szándékkal érkezik Szicíliába, hogy ott telepedjék le. Már az első napon részese lesz a város polgárai furcsa, vérre menő játékának, az éjszakai autóversenyzésnek. Megérkezése pillanatában már sejti, hogy az itt élők furcsa, szinte bensőséges kapcsolatot létesítettek az elmúlással, azt mintegy a lét természetes meghosszabbításának érzik. Amikor kitekint a szálló ablakán, látja a versenyt, tanúja lesz egy szerencsétlenségnek is, de sem az összeütközés, sem a tragikus vég nem kelt senkiben mélyebb érzelmeket. S amikor másnap éjszaka maga is beáll a körbe, megérti, hogy "valamilyen centrifugális erő pörgeti a részvevőket". A versenynek jóformán nincs tétje, értelme, de mindenki, aki ad magára, részt vesz benne, s egy képzeletbeli központ körül robog, mind messzebbre kerülve attól, mintha ki-ki éppen önmaga elől menekülne, s feledni igyekezne azt a centrumot, melyet önmagában őriz, s amelyet jobb híján léleknek nevezünk.

Paolo, aki Líbiából jött, "idegen". "Földet művelt, kapcsolata volt a talajjal és az időjárással, csillagokat látott, csöndet hallott, emberekkel élt, viszonyban volt a világgal, a léttel. Érzi, érti a lét értékét. Ezért lesz a többiek szemében nehézkes, értetlen, aki nem fogja föl ezt a ,játékot', ezért lesz ,küldött', ,pap', valami néven nem nevezett komolyság, szakralitás képviselője, vagy egyszerűbben csak letéteményese, anélkül, hogy ő maga pontosabban tudatosítaná ezt magában: valaki, aki mikor először Küldöttnek csúfolják, ,boldog, mert habár hamis vád alapján, végre életében először, lehetett valami köze a Megváltóhoz'." (Részlet Rónay György naplójából.)

A Bálnákról is beszéltünk bravúrosan megkomponált, többértelmű alkotás. Lehet úgy értelmezni, mint a felgyorsult, veszélyekkel terhes élet dokumentumát, amely azt mutatja be, hogy a magányos ember jóformán védtelen, kiszolgáltatott a vak végzettel szemben. De felfoghatjuk úgy is az éjszakai autóversenyzést, a képzeletbeli lelki központtól való menekülést, mint sűrített jelképet, melyben a versenyzők, az élők voltaképp önmaguk ürességének, céltalanságának orvosságát keresik, s amikor a képzeletbeli centrumtól igyekeznek minél messzebb szakadni, voltaképp az önmagukkal való számvetés elől menekülnek. Az itt élők minden gesztusát, minden megnyilatkozását az éjszakai versenyen tapasztalható felfokozott, ugyanakkor azonban a célt nem ismerő élettempó jellemzi, így tárgyalnak egymással nap közben, s így tagadják szinte minden mozdulatukkal az emberi létnek azt az értelmet és célt adó jellemvonását, melyet erkölcsnek nevezhetünk. Ebben a világrendben, életformában az erkölcs ismeretlen fogalom. Egy bizonyos {1009.} életnívón felül legalábbis az. Aki részt vesz, részt vehet a versenyben, az csak a rohanás szenvedélyétől vezettetve érzi rendeltetését, akár jól vezet, akár rosszul. Aki "nehézkes", mint Paolo, akiben él a sejtelem, hogy jellemének, létének mégis van centruma, melyből nem szabad kiszakadnia, az nem vehet részt a versengésben, jobban teszi, ha "kiszáll", s csak messziről pillant vissza a versenypálya éjszakai fényeire.

A modern regény egyik fontos jellemzője, hogy jelképet teremt, s e jelkép révén értelmezi magát az életet. Szántó Tibor szimbólumának az adja a művészi erejét, hogy óvakodik a magyarázatoktól, világa öntörvényű marad, csak sejtelmes utalásai, célzásai engednek arra következtetni, hogy e verseny tétje az életcél megtalálása, vagy rendeltetésünk végleges elhagyása és megtagadása. A Bálnákról is beszéltünk a maga szűkszavúságával, lényegre orientált előadásával a parabola egyik első megnyilatkozása irodalmunkban.

A társadalmi méretű közöny és céltalanság központi motívuma Szántó Tibor epikájának. Már a Bezières-i lehetetlenségek utolsó előtti darabja, A sötétülő ház is jelzi, hogy az író megszenvedett, egyre tragikusabbá váló személyes léte fedezetével keresi a megoldást. Az elbeszélés színhelye Szántó életének mind gyakrabban visszatérő valóságos eleme, a szemklinika, ahol az orvosok küzdenek a gyógyíthatatlan betegség ellen, mely legalább oly fájdalmas és végzetszerű, mint az embertelen és közönyös bánásmód. A sötétülő ház mégsem a személyes panasz jajszavában cseng ki, hanem – a Mulatságoshoz hasonlóan – a közönyt, az értetlenséget, a kor dehumanizáló jellegzetességeit leplezi le benne. Szívszorító a befejezése: a főhős szoktatja magát a vakságra, behunyt szemmel megy át a túloldalra, számításba veszi és elkerüli a közeledő autót, de nyitott szemmel sem látja az előtte lévő villamost ...

Amint életében megjelent utolsó elbeszéléskötetének, az Élet, halál, cigarettának (1968) némelyik novellája is jelzi: Szántó Tibor számára mind fontosabb kérdés lett, hogyan lehet az élet vakságát gyógyítani. Amit személyes sorsában egyre drámaibban élt át, annak tapasztalatait vetítette ki a lét egészére érvényesen. Mind nyomatékosabban ismerte föl, hogy a művésznek küldetése van: neki kell az embert ráébresztenie, hogy "centrumától" nem szabad elszakadnia. A Bezières-i lehetetlenségekben olvasható Novella novella már ebbe az irányba mutatott: benne az író azon töprengett: "mit nem lehet megírni", hasonló kérdést exponál a későbbi Tiszta lappal befejezni (1966), melyben a megalkuvásra mindig kész író épp a kiadóhoz viszi élete fő művét. Az aktatáskájában egy üveg kámfor is van, az üveg összetörik, s a kiömlő folyadék láthatatlanná teszi a kéziratot. Az író így tiszta lappal fejezheti be művészéletét. S ezt a témakört fogja ironikus fénybe a Zárójeles mese is, amelyben az édesapa csak "zárójelben" mondhat mesét gyermekeinek, nehogy a ház lakói magukra vegyék elbeszélését.

Az irónia és a groteszk iránti mind erősebben megnyilatkozó hajlandóság azonban csak egyik jellegzetessége Szántó Tibor utolsó elbeszéléseinek. A félig vak író mind elkötelezettebben ragaszkodott a hétköznapok egyszerű élettényeihez, melyeknek nyitott szemmel csak homályos körvonalait láthatta, ám annál élesebben rajzolták be lenyomatukat képzeletvilágába. Sokszor választott különös {1010.} témát, de megírásának módjával ezeket az elbeszéléseit is a józan, egyszerű valósághoz kötötte. A Titoktartás egy csodálatos technikai berendezésekkel ellátott keleti nyilvánosházról szól, a főhős azonban a maga egyszerű, szinte bántóan ügyetlen módján képezi le az ott tapasztaltakat, a nagyszerűen működő szervezet éles ellentétben van a leszűkült tudatszintet sugalló megjelenítéssel. Az Élet, halál, cigaretta elbeszéléseit a tömörség, a lényegre való törekvés jellemzi. Az eszközeinek s témáinak teljességgel birtokában lévő író fölöslegesnek érez minden aprólékos részletezést: rögtön a lényegre tér, s szinte szenvtelen egyszerűséggel, objektivitással jeleníti meg a kisszerű környezetet, amelyből teljességgel hiányoznak az érzelmi végletek s a lélek mélyéről felfakadó, elemi erejű drámák.

Ezek ábrázolására Szántó Tibornak már nem maradt lehetősége. Fiatalon hunyt el, életművének maradandó értékeit Galsai Pongrác rendezte sajtó alá (Titoktartás, 1971), majd 1980-ban A sötétülő ház címmel jelentek meg írásai.