{1040.} FEJES ENDRE (1923)

FEJEZETEK

Fejes Endre egész életművében makacsul ragaszkodik ahhoz a megválaszolhatatlan kérdéshez, amelyet már első novelláiban feszeget: felelős-e az ember azért, ha a létfeltételek szorításában beszűkül, és lassan elveszíti emberi értékeit? Elbeszéléseiben és regényeiben azokat a konfliktushelyzeteket ábrázolja és próbálja általános érvényű példázatokká formálni, amelyeket szűkebb hazájában, "az ezerszer áldott nyolcadik kerületben" mindennaposaknak ismert meg. Munkások és kispolgárok sikertelen élete, az öncsalás és a szerepjátszás módozatai, értékek lassú pusztulása bontakoznak ki történeteiben; érték és létezés konfliktusát példázva és a szabadság lehetőségét keresve a szükségszerűségek világában.

Első írásait két kötetben gyűjtötte össze: A hazudósban (1958), a Vidám cimborák 1966-ban jelent meg. Mindkét kötet novelláit legfontosabb regényének, a Rozsdatemetőnek (1962) megjelenése előtt írta, de egy részük csak a regény sikere után látott napvilágot. Ezeket a korai írásokat általában az áttörést hozó könyv előkészületi munkáiként értékelte a kritika, önálló jelentőséget nem tulajdonítva nekik. Mai szemmel olvasva is nagyjából ez a benyomásunk, mégis, a két kötet jó néhány írása a tematikai és formai rokonvonások mellett önálló, érett alkotásként értékelhető.

A korai novellák egy részében érték és valóság polarizáltan, tiszta konfliktushelyzetben áll szemben egymással, más írásokban az író ugyanilyen kiindulásból árnyaltabb, realisztikusabb valóságábrázoláshoz jut el.

Az első modellt legtisztábban példázó novella, A hazudós stílusa Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusára" emlékeztet. Az emberi érték – a mesélő tehetségben, az alkotó fantáziában megnyilvánuló szabadság – itt önálló világot alkot, amely, bár a valóságon túl van és törvényei nem egyeztethetők össze a realitás törvényeivel, érvényes erő, amely nem szenved vereséget. A mesemondó Hazudós szerelmét visszautasítja ugyan az álmodozást kinevető, fölényes lány, s inkább egy jómódú fiúhoz megy feleségül, mégis az ő meséivel neveli később a gyermekét. Az egész novella szövegében, a mindennapi valóságot idéző részekben is uralkodik a tündéri, meseszerű stílus, ami az érték állandó jelenlétét és érvényességét jelzi: "Mikor lehullott a hó, és a tér szélén álló parányi óvoda faépülete átváltozott mesebeli kunyhóvá, beköltöztünk a Luther utcai kis cukrászdába ... Kint, az ólomszínű égből hullt a hó, fehér pajzsokat cipeltek a hátukon a villamosok, és lassan, nesztelenül gurultak az autók, vigyázva a város csendjére."

A Vigyoriban változik a kép: az álmok hatalma már nem érvényesül. A valóságkép árnyaltabbá válik, de kiábrándultabbá is. Az emberi érték jelen van ugyan a világban, sőt, emberség, barátság, szerelem sokkal mindennapibban valóságosak, mint A hazudós meseatmoszférájában – de éppen ezért sokkal kiszolgáltatottabbak is. A hétköznapok monotóniája tönkreteszi Vigyori és az esztergályoslány szép, tiszta szerelmét, s végül csak a könyörület szülte barátság marad érintetlen, ami a gyámoltalan fiút és pártfogóját, az öreg munkást összeköti.

{1041.} Hasonló folyamatot ábrázol a Kéktiszta szerelem is, azzal a különbséggel, hogy a szerelem itt eleve súlyos konfliktushelyzetben születik: egy házasság felbomlásával. A válóper huzavonái és a gyerekért vívott értelmetlen harc elveszik a kezdetben szenvedélyes szerelem erejét, és a sorsszerűen kialakult áldatlan helyzet három jószándékú, becsületes ember életét teszi tönkre. Hiába volt szép, "kéktiszta" Preisz Feri és Mária szerelme, a kiharcolt esküvő már csak sivár, szürke házasélet nyitánya lehet. Az elbeszélés Fejes egyik legszebb műve, finom, költői realizmussal érzékelteti a három ember őrlődését, életük elromlásának lassú, végzetszerű folyamatát.

A szerelmi csalódás az alapmotívuma az Élő Klára és A bűvész című írásoknak is, de ezek hőseit már ironikus távolságtartással ábrázolja Fejes. Az Élő Klára esztergályoshőse azt hiszi, hogy rábeszéléssel és anyagi előnyökkel befolyásolható a szerelmi érzés. Csak a szükségszerűségek, az anyagi realitás "ésszerű" elvei szerint képes gondolkodni s értetlenül áll a szerelem "ésszerűtlen" fordulataival szemben. Érzéketlenségében meg akarja vásárolni Élő Klárát, a szép cigánylányt, s ezzel tragikus halálának okozója lesz.

A bűvész Valentin Oszkárja viszont éppen ellenkezőleg, szerelmi illúzió áldozatává válik. A bűvészkedő, szájharmonikázó öregúr a Hazudós poétikus alakjának karikatúrája, aki összetéveszti a valóságot szépelgő, kispolgári álmaival. Mikor kiderül, hogy bálványozott, fiatal felesége, akinek évekig udvarolt reménytelenül, kényszerből ment hozzá és megszökött a nászéjszaka előtt, csak mosolyogni tudunk tragikomikus szerencsétlenségén.

A korai novellák nagy részében az elemi emberi érzésekhez fűződő lelki szabadság, a szeretet és a képzelet voltak a legfőbb emberi értékek. Ebben a két írásban a gondolkodás két, egymással ellentétes torzulása teszi lehetetlenné, hogy ezek az értékek érvényesüljenek: a földhözragadt, önző érzéketlenség és a világtól elszakadó álmodozás. Érett műveiben Fejes azt kutatja, hogy a gondolkodás eltorzulása hogyan függ össze az emberi sors alakulásával; milyen kölcsönhatásban állnak egymással a gondolkodás és az életünket meghatározó külső események?

Mocorgó, aki egy riportszerű beszélgetésben mondja el hányatott élete történetét, az álmodó Fejes-hősökkel éppen ellentétes jellem. Kisszerű ügyeskedő, akit egyetlen rögeszme mozgat: zsibárussátrat akar nyitni a Teleki téren. De még ez sem a saját ötlete: kamaszfejjel határozta el, amikor egy sátras kereskedősegéd elszerette a kedvesét. Történelmi határhelyzetek során megy keresztül: katonaszökevény a világháborúban, véletlenül belekeveredik egy anarchisztikus, fél-bűnöző ellenállócsoportba, és részt vesz egy zsidó család megmentésében. A háború után vállalkozásokkal próbálkozik, de megbetegszik, és menyasszonyát elszereti az egyik legjobb barátja. Egy munkahelyi konfliktus miatt börtönbe kerül, ahol megtanulja a csalás mesterségét. Végre rámosolyog a szerencse, és nehezen összekuporgatott kis tőkéjéből fölállíthatja a sátrát – amit az első napon elvisz a vihar.

Mocorgó jellegzetes balek, aki mindenben a rövidebbet húzza. Ő maga így általánosítja sorsának tanulságát: "mindig mindennek a proli issza meg a levét". A világ hamar megtanítja arra, hogy kudarcaiért ne keressen magának elégtételt, mert {1042.} úgyis az ügyesebbé és az erősebbé az igazság. Már gyerekkorában elfogadja az életnek ezt a vélt törvényét, és soha nem jut eszébe, hogy megkérdőjelezze. Sorsának nyomorúságát gondolkodásának nyomorúsága tetézi. Ez teszi igazán kiszolgáltatottá.

A Vonó Ignác című elbeszélés szűkszavú, tárgyias krónika. Hőse egy hadirokkant OTI-altiszt, akinek gondolkodását alávetett helyzete határozza meg. Példaképe és orákuluma a főnöke, Del Medico Antal tanácsos, akinek még a beszédfordulatait is átveszi. Áhítatos figyelmének a háború után veszi hasznát, amikor megismerkedik egy volt apácával. Egy deklasszált földbirtokos szerepét játszva feleségül veszi az asszonyt, s így végre azonosulhat azzal a társadalmi közeggel, amelyet évtizedekig csodálattal bámult. Hazugságra épített élete 1956-ban omlik össze, amikor felesége rokonai vissza akarják perelni nem létező birtokait.

Ez a két hosszabb elbeszélés mind gondolatilag, mind formailag a Rozsdatemetőt készíti elő. Mindkét írás hosszabb történelmi periódust ível át egy-egy ember élettörténetében, s hőseiket a gondolkodás beszűkülése jellemzi. A Rozsdatemetőt előlegezi bennük a felelősség erkölcsi dilemmája is, amely a történelem determináló erejének és az ember döntési képességének feszültségében bontakozik ki.

Formailag a riport-jelleg és a krónikaszerű tárgyiasság utal a regényre. A riportban, a krónikában mint epikai modellben Fejes legfontosabb írói erénye érvényesül: a valóságkutató szenvedély. Ez a formai megoldás lehetővé teszi, hogy direkt ítélkezés nélkül nyomozzon a hősei sorsát alakító okok után, anélkül, hogy akár a mindentudó ítélkezés, akár a túlzottan megbocsátó azonosulás végleteinek hibájába esne. Az író itt még csak alakítja a saját forma-modelljét, amit a helyenként zavaróan vázlatos megformálás jelez. Főként a Vonó Ignác tűnik több helyen kidolgozatlannak, ott, ahol a szerző tömörségre törekedett, s a cselekmény hézagait a szűkszavú jellemzés sem tölti ki igazán.

Tudatosság, szabadság és társadalmi determináció problémájának maradandó értékű megfogalmazása a Rozsdatemető. Az ember kiszolgáltatottsága csak a gondolkodás által győzhető le – ez a könyv Pascaltól való mottó-idézete. De a gondolkodás hiánya nem éppen a kiszolgáltatottság következménye-e? Eljuthat-e a tudatosságig a körülmények szorításában élő ember? – veti fel a kérdést a Rozsdatemető írója.

A regény gyilkossággal indul. Ifjabb Hábetler János szóváltás közben megöli sógorát a rozsdatemetőben, a gyári roncstelepen. Erről a sivár életeket idéző metaforikus helyszínről indul el az írói nyomozás, amely Hábetler tettének indítékait kutatja. Megismerjük családja két nemzedékének kilátástalan, beszűkült életét az első világháborútól a hatvanas évekig. Idősebb Hábetler János, miután hazatér a frontról, családot alapít. Egy felettese segítségével szűkös fizetésű altiszti álláshoz jut, s ennek jövedelméből tartja el feleségét és négy gyermekét. Az asszony, Pék Mária, papucs alatt tartja a nehéz eszű, bután becsületes férfit, zsarnoki szeretettel uralkodik rajta és gyerekeiken. A család életét a vegetatív összetartás ösztönös elve határozza meg, ami lehetetlenné teszi, hogy bárki kilépjen a kis közösség szűk keretei közül, vagy akár csak elgondolkozzék rajta, hogy mi lehet ezeken a kereteken túl. A korszak nyomorúsága csak fokozza a gettószerű {1043.} bezárkózást. Az öreg Hábetler gondolkodását, aki orákulumként tekint feletteseire, klisékbe töri a katonai szellem, s természetes becsületességét szervilizmussá torzítja. A gyerekek ebben a légkörben nőnek fel, s hiába van bennük több szenvedély és tehetség, mint szüleikben, igazi Hábetlerekké válnak ők is. A két fiatalabb lány, Eszter és Hajnalka tehetsége elsikkad, Jani kérdező indulata destrukcióvá torzulva tehetetlen dühkitörésekben nyilvánul meg. A történelmi sorsfordulók tragikus csapásokkal érintik a családot (Jani szerelmének, a zsidó Reich Katónak elhurcolása, Jani hadifogsága, az öreg Hábetler B-listára tétele), de nem hatnak kialakult reflexeikre és belterjes gondolkodásukra.

A "nagyvilág"-gal szorosabb-lazább emberi kapcsolataik révén kerülnek érintkezésbe Hábetlerék. Életformájuk egészségtelenségét jelzi, hogy nincs olyan ember, aki tartós családi kapcsolatban tudna maradni velük. A mozgékonyabb és értékesebb udvarlókat Pék Mária elmarja lányai mellől, s a későbbi férjek sem maradnak meg a családban. Még ők is túl dinamikusak és törekvők Hábetlerékhez képest, ha torz formában nyilvánul is meg ambíciójuk. Híres István, a legidősebb lány férje törtető természetével, politikai karrierizmusával üt el a családtól, a két dzsentri-férj pedig szélesebb látókörével, tanulási ambíciójával – bár Zentay kétes egzisztencia, Szuha Miklós pedig még Hábetleréknél is passzívabb. Zentay lénye provokációt jelent Hábetlerék számára, mert erőfeszítése, amellyel társadalmi hátrányát igyekszik behozni, szembesíti őket saját tehetetlenségükkel. Ezért lesz éppen ő Jani dühének áldozata.

A regény kulcsfigurája Jani, aki érzi, hogy családjának életében valami nincs rendben, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi a hiba, s nem tud olyan célt kitűzni magának, ami kiemelhetné lehúzó környezetéből. Lélektani csapdában vergődik, mert úgy látja: feloldhatatlan ellentmondás feszül tisztesség és érvényesülés között. Egyformán bántja őt sógorainak gátlástalansága és a Hábetlerék buta tehetetlensége. Plebejus gőggel hánytorgatja fel húgainak "flancosságát", de nem talál olyan pozitívumot, amely alternatívája lehetne az anyagiak üres hajszolásának. Ösztönösen valamilyen eszmét keres a világban – innen ered állítólagos "anarchizmusa" . Ezért rokonszenvez az altisztből lett kommunista Seres Sándorral, s védi meg családja gúnyolódásától, amikor együgyű, nyelvi hibáktól hemzsegő levelét olvassák. De Seres nem lehet a számára példakép, mert butasága erősen megkérdőjelezi eszme-hitének tartalmasságát. Az ő szájában csak klisék a nagy jelszavak, túlságosan emlékeztetnek az öreg Hábetler katonás-nemzeti szólamaira. Seres példája inkább azt bizonyítja Jani számára, hogy a kisembernek még eszméje sem lehet, mert azzal is nevetségessé válik, hiába őszinte a hite.

Jani a maga módján gondolkodik, családjából egyedül ő töpreng el közös sorsukon, de töprengése csak fokozza elkeseredését. A tehetetlenségérzet váltja ki belőle a gyilkos indulatot, amikor a deklasszált Zentay a szemébe vágja, hogy abban a társadalomban sem tud érvényesülni, amelyik a kedvét keresi.

Hábetlerék tisztességes emberek, és sok értékes vonás van bennük. De ami igazán tiszteletreméltó a jellemükben – a becsületesség, az összetartás, a családszeretet –, az mind az emberi élet primitív, vitális szintjén működő érzelmi érték. Pék Mária és Hábetler olyan helyzetben alapított családot, amelyben ezek az intenzív, a jellembe {1044.} mélyen belegyökerező emóciók a létfenntartást szolgálták. Később azonban a magasabb, emberibb igények kialakulásának akadályává váltak és zárt vegetációvá formálták a családot.

A könyv megjelenése idején (1962) heves viták folytak a Rozsdatemető determinizmusának jellegéről. Megvádolták Fejest "biológiai determinizmussal", de volt olyan vélemény is, amely a mottó-idézet alapján az ember létbevetettségét példázó egzisztencialista regényt látott Hábetlerék történetében. A regényt pártoló kritika viszont azt igyekezett bizonyítani, hogy Fejes a marxizmussal harmonizáló, dialektikusan felfogott társadalmi determinizmussal ábrázolta hőseit. A filozófiai absztrakciónak ezen a szintjén aligha értelmezhető ez a könyv. Fejes nem a szükségszerűség és szabadság valamilyen filozófiai megfogalmazását modellálta, hanem egy élethelyzetet ábrázolt olyan művészi formában, amelynek legnagyobb erénye éppen a nyitottság. Elfogulatlanul, mégis érezhető rokonszenvvel eleveníti meg hőseinek sorsát, anélkül, hogy annak mindentudó magyarázója akarna lenni. Nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy a család széthullása szükségszerű folyamat-e, vagy mulasztások, erkölcsi tunyaság következménye. A válaszadás az olvasó dolga. Ha Fejes "megoldotta" volna ezt a problémát, akkor a Rozsdatemető csak ideologikus példázat lenne, így azonban maradandó műalkotás.

A művészi siker egyik legfontosabb tényezője a kiforrott epikai forma, amelyben a szerző legjobb novelláinak eredményei értek be. Fiktív dokumentumanyagból értekező, jegyzőkönyvszerűen tárgyilagos családregényforma ez, amelyben a legnagyobb jelenetek (többnyire családi viták, veszekedések) kiemelkednek a szenvtelen regisztrálás folyamatából és drámai feszültségűvé forrósodnak. (Az egyik legjobb példa erre a zárójelenet: Jani és Zentay gyilkosságba torkolló szóváltása.) Egyszerű, hatásos motívumok ismétlődései szervezik a szöveget, amelyek a család életének monotóniáját, Hábetlerék fejlődésképtelenségét érzékeltetik. Ilyenek: az ismétlődő ünnepi étrend (rántott hal és túrós csusza keresztelőkön és esküvőkön), Pék Mária dajkaéneke, az öreg Hábetler monológjai stb. Hatásuk titka az, hogy éles kontrasztban állnak az egymást sűrűn követő, pontosan datált és tárgyilagosan regisztrált családi és történelmi események sodrásával. Az ismétlődő motívumok egy része (Hábetler és Seres frázisai, a Hábetler főnökeitől ajándékba kapott bútorok föl-föltűnése, a "jó brügecsi vörösbor") a történet kiindulópontjára utal vissza: Hábetler brügecsi származására és az altiszti környezetre, mint a család gondolkodásmódját kialakító hatásokra. A regény szövegében ezzel végig jelen van az a környezet, amely az első impulzusokat adta a hábetleri mentalitás kialakulásához.

Említettük a kritikai vitát, amely a könyvről folyt a hatvanas évek elején. Ez a polémia inkább irodalompolitikai és ideológiai jellegű volt, mint irodalomkritikai. A jelenség magyarázata az, hogy a regény az irodalmi élet konszolidálási folyamatának első szakaszában jelent meg, amikor a kritikai gyakorlatban még nem alakultak ki az új szokások és reflexek. Egy ilyen "kényes" témát boncolgató mű kiválóan alkalmas eszköz volt a különböző álláspontok megütköztetésére a kispolgáriság problémájával és az esztétikai-ideológiai "kétfrontos harc" elveinek tisztázásával kapcsolatban. (Néhány jellegzetes cím a kritikákból: A Port Royaltól {1045.} a Nagyfuvaros utcáig, A Rozsdatemető filozófiája, A Rozsdatemető és az átmeneti kor ellentmondásai). A könyv inkább ürügye és példaanyaga volt a vitának, mint igazi tárgya. Mivel azonban a dogmatizmussal szakító, tisztán irodalmi szempontú kritika megteremtése is aktuális feladat volt, néhány valóban tárgyszerű bírálat is született a könyvről. A regény az erős kritikai visszhang mellett nagy közönségsikert és nemzetközi sikert is aratott; több nyelvre lefordították.

A regény után Fejes évekig hallgatott, csak korábban írott novelláiból adott ki egy kötetre valót. 1969-ben jelenik meg a nagy érdeklődéssel fogadott Jó estét nyár, jó estét, szerelem. Korábbi műveiben az író általa személyesen jól ismert világot ábrázolta: "az ezerszer áldott nyolcadik kerületet" és az onnan elszakadt, külföldre vándorolt munkások kolóniáit. Most más környezetbe is elviszi az ugyancsak innen származó tragikus sorsú hősét: a hatvanas évek gazdagodó Magyarországának csillogó köreibe, a Belváros, a nagy szállodák, a balatoni nyaralók világába.

Ez a regény is egy végzetszerű gyilkosság története, ugyanúgy, mint a Rozsdatemető. Egy rendkívüli utánzóképességgel megáldott munkásfiú görög diplomatának adja ki magát, és csinos lányok egész sorát csábítja el ebben a szerepben. Végül az egyiket, aki leleplezéssel fenyegeti, félelmében meggyilkolja. Szélhámosságainak indítéka nem anyagi nyereségvágy; hasznot soha nem húz kalandjaiból. A szépség vágya hajtja: azért csal, amiért a Hazudós hazudott. Úgy érzi, el van zárva a csillogó nagyvilágtól, s ezzel a színjátékkal kárpótolja magát hátrányos társadalmi helyzetéért.

A miliőrajz és a lélektani ábrázolás gyengéi mélyebb okra vezethetők vissza. A Jó estét nyár, jó estét, szerelemben is a meghatározottság problémáját igyekszik megfogalmazni Fejes, csak éppen nem tisztázta, hogy mit tart determináló erőnek az ábrázolt környezetben. Nem az értelmezés szintjén mutatkozik zavar – láttuk, hogy a Rozsdatemetőben sincs "értelmezve" a determináló erő –, hanem az ábrázolásban. Viktor és a többnyire kispolgári környezetből származó lányok egy rejtélyes társadalmi mechanizmus áldozatai, amely eltorzítja gondolkodásukat, és kölcsönös szerepjátszásra kényszeríti őket. De erről a mechanizmusról csak pár közhelyes tárgyi elem és néhány viselkedési sztereotípia tudósítja az olvasót.

A következő regény, a Szerelemről bolond éjszakán (1975) az író legszemélyesebb indulattal megírt műve a Rozsdatemető mellett. Már pályája elején foglalkoztatta Fejest az otthont kereső, világcsavargó munkások története, amint egy 1963-as ÉS-interjúban említette. Két epizód is megjelent a regényből a Vidám cimborák kötetben, ezek azonban nem kerültek bele a végleges szövegbe. (Etűd I., II.) Egy hosszabb vállalkozás első darabja a regény, ahogyan az alcím – Az első éjszaka – is jelzi.

A könyv a csavargóregények modelljét követi. Egy sokat próbált Tisza Kálmán téri vagány, Zimonyi meséli egy alkalmi szerelmes éjszakán, hogyan hányódott két barátjával a II. világháború után Nyugat-Európában. Párizsba készültek a Palesztinába tartó zsidó transzportokkal. Őket azonban nem érdekli a zsidó haza álma, csak a saját szerencséjüket akarják megcsinálni. Elismert vezérük, a zseniálisan találékony és erős akaratú Rósz Gyuri irányításával a legkülönfélébb módokon próbálnak tőkéhez jutni, a sportvállalkozástól a kisebb-nagyobb fekete {1046.} üzletekig, apróbb bűncselekményektől sem riadva vissza. De a szerencse nem szegődik hozzájuk. Rengeteg szenvedés árán egy fillér nélkül jutnak el a francia határra – ahonnan egy zsidó transzporttal visszatoloncolják őket Németországba.

A történet atmoszféráját az otthontalanság élménye határozza meg. A háború utáni Európa szétesett világában kötődések nélkül kallódnak Zimonyiék. A hazájukat elhagyták, s a jövőjükről csak ködös elképzelésük van. Új otthont akarnak teremteni maguknak, de hiányzik belőlük az igazi vállalkozói elszántság. Rósz fanatizmusa, amellyel homályosan megfogalmazott célja felé tör, csak torzképe az igazi otthonkereső szenvedélynek; inkább csak a mozgás vágya, a "mást!" alaktalan ösztöne hajtja. A közeg, amelyben mozognak, ugyanolyan kaotikus, mint vágyaik és gondolataik. A hontalanok táborainak világában megszűntek a garanciák és az áttekinthető együttélési normák, s az emberi kapcsolatokat a puszta érdek határozza meg. Aki itt él, nem őrizgethet magában érzelmeket, belső értékeket, mert azok ballasztként akadályozzák az életben maradásban.

A történet főszereplője, Rósz kivételes ember, aki megkísérli a lehetetlent: úgy próbál alkalmazkodni a lágervilág kegyetlen törvényeihez, hogy közben mégis megőrizze személyiségértékeit. Intenzív érzelmek élnek benne, tele van esztétikai nosztalgiákkal és hatalmas tanulási vágy hajtja. Meg van győződve róla, hogy az igazán emberi élet elképzelhetetlen kultúra nélkül. Értékei azonban nem nyilvánulhatnak meg tetteiben, mert a létküzdelem őt is önzésre és keménységre kárhoztatja. Életvitele alig különböztethető meg a rablógyilkos Vezér Jancsiétól.

Rószék történetében a külső-belső zűrzavar elkerülhetetlenül zülleszti le az embert. Nincs olyan érték, amelyben meg lehetne kapaszkodni, mert a háború barbársága minden hitet tönkretett. Ezért közömbösek Rószék a zsidó országalapítás terve iránt, amely az egyetlen közösségteremtő erő lehetne a hontalanok számára. De a zsidótudat is csak üres rögeszme azoknak, akik elszakadtak a vallási hagyománytól. A szenvedés közös élménye nem bizonyul igazi összetartó erőnek, de ugyanilyen üresnek bizonyul az otthon ideálja is, amelyben Rószék hinni akarnak, és nem érvényes érték a kultúra sem. Rósz ambiciózus félműveltsége azt bizonyítja, hogy a műveltség is darabjaira hullott a háborúban.

Ha Fejes regényének igazi tárgya az erkölcsi indifferencia és az értékvesztés állapota lenne, akkor egy botrányos világállapot művészi megfogalmazási: nyújtaná, mint Tadeusz Borowski vagy Mészöly Miklós hasonló tárgyú írásai Ehhez azonban hiányzik a könyvből a kellő írói távolságtartás. Fejes mintha maga is belebonyolódna a történet erkölcsi dilemmáiba, s mintha ugyanaz a tehetetlen elkeseredés dolgozna benne, mint hőseiben. Ezért sok helyen elveszti uralmát a szöveg fölött, amelynek atmoszférája hol a szentimentalizmus, hol a cinizmus végleteihez közelít. Főleg Zimonyi összekötő monológjaiban érezhető ez a labilitás de néha a epizódokat is ellaposítja az író hajlama a ponyvaszerű sarkításra. A Szerelemről bolond éjszakán mégis izgalmas regény, a történet sodrása erős, a jellemek markánsan körvonalazottak, s a rövid mondatos, pergő párbeszédek sokszor drámai erejűek.

{1047.} Fejes későbbi műveiben nem érte el a Rozsdatemető színvonalát, ám eredetiségével, társadalom-leleplező hevületével a mai magyar próza egyik markáns alkotója. A Rozsdatemető, jóllehet valóságrajzának hitelét sokan bírálták, fontos és kezdeményező mű, hiszen írója a kor magyar társadalmának olyan mélyrétegeit ábrázolta, melyet a korábbi alkotások harmonikusnak mutattak, nem tárták fel ellentmondásait, drámai feszültségeit. Fejes Endre ehhez a világhoz, ehhez a réteghez kötődik, ennek küzdelmes életét ábrázolja új és új nézőpontból.