{1060.} SZAKONYI KÁROLY (1931)

FEJEZETEK

"Nem előleget "osztogatok", hanem megírt, jó novellákat nyugtázok készséggel, mikor Szakonyi Károlyról írok ... Szakonyi pályájáról jóslásokba bocsátkozni éppoly olcsó és [bebizonyíthatóan] felelőtlen dolog volna, mint a jóakarat köntösébe álcázott biztatgató vállveregetés. Azt tartom jónak, amit eddig megírt, és azt üdvözlöm" – írta Lengyel József 1961 -ben. Bármennyire elutasította is a jóslást e megfogalmazás, Lengyel szavai mégis prófetikussá lettek, telibe találtak, hiszen az Új Írásban s másutt feltűnést keltő írások (A fogoly; Idegen házban stb.) valóban az akkori fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebbjének pályaívét előlegezték.

Nem töretlen s még kevésbé egyenletes szintű ez az írói pálya; a 60-as évek második felétől mintha érzékelhető lenne egyfajta rutin és elbizonytalanodás, tétova keresés is a novellista Szakonyinál. Drámái viszont – olykor szinte belső vitában a novellák némely tünetével – mintha más, pozitívabb, bár szintén nem egyenes vonalú fejlődéstendenciát vallanának. Szakonyi eddigi munkássága fontos szál a 60-as évek során újraerősödő realista irodalmi törekvésekben. A szocialista életforma, erkölcs ellentmondásos lehetőségei, a mai emberi magatartás és személyiség belső dilemmái érdeklik elsősorban, s ezt a "témakört" és ars poeticát erősen lírai–érzelmi (bár korántsem ösztönös) hangoltságú stiláris-művészi módszer realizálja – így lehetne összefoglalni egyetlen, leegyszerűsítő mondatban Szakonyi 60-as évekbeli teljesítményének jellemzését.

Első kötetének címadó novellája (Középütt vannak a felhők, 1961) óta jellemző vonása Szakonyi prózájának az önéletrajzi ihletettség, a gyermek- és katonakorbeli, valamint a korán átélt háborús élmények erős jelenléte. Az Ezüsthasú halak című írásban a háborús emlékek hatása alatt a felnőtté váló, éretté-felelőssé emberesedő főhős szinte az egész e tájt induló prózaíró nemzedék önvallomását is megfogalmazza. A Rövid utazás pedig maradandó érvénnyel idézi a faluból eljött s oda visszalátogató férfi, az elszakadási indulatok és a visszahúzó nosztalgia, az életformaváltás érzelmi konfliktusai között vívódó fiatal értelmiségi vallomását. Az emberi életsorsok s főleg az elromló, devalválódó sorsok iránti éles-érzékeny írói figyelem, az emberi értékpusztulást kiváltó körülmények realista kritikája, az értékpusztulás kiváltotta szomorú-szép fájdalom kerül a Szakonyi-írások tengelyébe. A "negatív" ívelésű cselekmény többnyire "pozitív" világképet, szocialista erkölcsiséget tükröz, még "pozitív hős" híján is. Az Idegen házban című novella például a munkás életformáját és közösségi-baráti kötöttségeit a pénzhajhász. "fogyasztói" életvitel érdekében feladó, kispolgáriasodó fiatalembert rajzolja meg Fejes Endre, Moldova György 60-as évek eleji írásaival van közeli rokonságban a pályakezdő Szakonyi szemlélete, de egy, az övékéhez képest kevésbé romantikui világkép jellemzi őt. A "különleges", a "periférikus" élethelyzetekből kibontakozó egyértelmű erkölcsi üzenet fűti át például a Túl a városon című elbeszélést. Az artista mély lírai sorsrajza és önkritikus vallomása az emberi folytonosság- és értéktudat megkapóan szép tudatosítása: "Az ember nem tagadhatja meg soha önmagát. Csak belesodródik valamibe. Hosszabb vagy rövidebb időre. Az, aki régen volt, mindig {1061.} ott él benne, elnyomva, megalázva ... De vannnak olyan éjszakák, amikor halkan beszélgetni kezd vele, csak meg kell* hallgatni."

Az első kötet e kulcsnovellájáról kapta címét a második könyv (Túl a városon, 1964): ez utóbbi legjobb írásai amazzal tartanak szerves rokonságot. Az Emberi üdvözlet kiemelkedő szépségét, már annak idején is méltatott, de egy évtized múltán sem elhalványult fényét az emberi lélek torzulásában is kifejeződő "társadalmiság" világnézetileg, pszichológiailag és művészileg egyaránt hiteles ábrázolása adja. Az 50-es évek első felének katonaéletére – a politikai feszültségekből következően is – jellemző rossz légkör, az emberi önzés és érdektelenség, az embertelenséget szituáló környezeti okok teszik realista módon "érthetővé", motiválttá Botos honvéd kórossá növő kisebbrendűségi érzését. S ekként az írói nézőpont nemcsak egy pszichodrámát alkot, nem is csupán a sikertelenség és magány kegyetlen hatalmaskodásba fordulásának kompenzációs lélektani és társadalmi tipikumát emeli művészivé, de egyúttal felelősségre és önismeretre szorítóan kényszeríti az olvasót is katarzisra. Míg Szakonyi számos korábbi novelláját némi anekdotisztikus kihegyezettség vagy érzelmes ellágyulás terheli, addig a 60-as évek első felének legjobb írásait olyan szűkszavú líraiság, sejtetéssel és kontúrokkal övezett drámai atmoszferikusság jellemzi, amely már vitathatatlanul egyénivé formálta az író arculatát.

Ez az itt kiérlelt, modell-érvényű novellatípus azonban olyan egyensúlyi állapotot jelöl, amely nemcsak "már", hanem "még"-ponton is van, nemcsak fejlődési eredmény, hanem viszonyítási alap is a későbbiekhez. Kétségtelen ugyanis, hogy Szakonyi erősen etikus érzékenységű, lírai atmoszférájú novella-módszere már a második, de főleg a harmadik kötetben vitatható jelenségektől is terhelődik. Megbomlik a legjobb írásokat jellemző belső feszesség, a líraiság lírizálásba, az atmoszféra-érzékenység szétoldódó hangulatiságba, az erkölcsi igényesség olykor moralizálásba vált. A Túl a városon című kötet Vallomások novellában-ciklusa, de főleg. Két története már ezt bizonyítja: a Férfiak (1965) és a Porcelán baba (1967) című kötet írásainak jelentős része még inkább.

Sokszor persze nehéz határozottan szétválasztani és minősíteni a különböző jelenségeket, hiszen gyakran éppen az érték és újdonság fordul visszájára: az az írói nóvum, ami a humánus-erkölcsi értékeknek az ötvenes évek irodalmához képest oly időszerű, érzelemteli megújulásában jelentkezik, de amely az érzelem és hangulat, a lelkiség és rezdülés egyoldalúvá válásával, sajnos, könnyen veszíthet is emberi markánsságából, realizmusából. Az Akvárium, a Keress a napban, A szíjjártó, a Lent Rómában, a Cirkusz, A halsütő nemcsak érzelmessége, de némi elvont moralizálása, didaktikus vagy sejtelmes, de egyként hiányos társadalmi-ralvészi motiváltságú üzenete miatt erőtelen írás. Míg a jó írásokban (Még négyen jöttek Ködben a tavon stb.) a finom lélekrajz a kor társadalmi konfliktusainak lényegét képes láttatni s ez jellemzi a legjobb Szakonyi-drámákat is, addig a vitathatóbbakban mintegy önállósul az érzelem s ezzel esztétikai funkciója is megbillen. A kortárs kritikus Szakonyiért drukkoló aggódása mondatta B. Nagy Lászlóval a későbbi írások által még jobban igazolt bírálatot a második kötetről: "összhatása nyugtalanító. Szakonyi írói eszközei sokat finomodtak, de írói világa {1062.} nemcsak bensőségesebbé, árnyaltabbá – szűkösebbé is vált: az Emberi üdvözlet átütő erejét a kötet egyetlen darabja sem éri el." S ez fogalmaztatta meg az igényt is: Szakonyi "novella-művészete a mögöttes jelentésben is föltétlenül gazdagodnék, általánosabb érvényűvé válnék, ha a közvetlen ábrázolás határait a témától függően tágabbra szabná."

Az emberi értékpusztulást, kitaszítottságot, a "devalválódást" egyre inkább szomorú áhítat és részvétteli sejtelmesség kíséri, elég csak összevetni a szinte azonos témájú, első és harmadik kötetbeli novellákat (a Rövid utazást és A szíjjártót; a Túl a városont és A cirkuszt). Nem pusztán írástechnikai, stiláris megtorpanásról van szó: a 60-as évek dereka, második fele már "bonyolultabb" valóságot kínált írói élményül: ehhez a korábbi – mégoly kiérlelt, hiteles – módszer kevésnek bizonyult. Azt mondhatjuk: módosította, "eltérítette" a lélektani realista kisnovella korábbi harmonikus arculatát.

A Porcelán baba (1967) és a Francia tanya (1969) című kötetek tematikailag nem hoztak lényegesen újat, tovább érvényesül itt is az eddig jellemzett értékek pozitív és negatív oldala. A Porcelán baba váratlanul kiugró szépségű írás: Móricz balladás-drámai hangvételének, Kosztolányi hangulat- és szimbólum-novellisztikájának stilushagyományait egyaránt ötvözi ez a fájdalmas szépségű, szívszorító tragikumú emberiség-elégia. Ugyancsak jó érzékkel választott címadó írást az 1969-es kötethez: a korábbi nagy katonanovellák színtjét elérő írás ismét egy, az 50-es évek első felében elromló emberi sorsot idéz. A kornak – minden tragikus torzulással együtt is – alapvetően az emberi értékek össztársadalmi "realizálását" kezdeményező szocialista tendenciája, illetve a novellahős erkölcsi választás értékű – a hazaszeretet és közösségi cselekvésvágy motiválta – háború utáni visszatérése képezi az írás szemléleti-tárgyi keretét; ez adja a megalázottság és a kisemberi elesettség iránti részvét humánus pátoszát.

A két kötet írásainak számszerű többsége azonban erőtlenebb. Túlbeszéltté válik az egyébként bensőséges Céllövölde, mely a Szakonyinál oly gyakori cirkusz- és művésztémát variálja; sejtelmesen, szimbolikusan lebegővé a Föld alatti üregek, sőt már-már az érzelgősség határára is eljut Szakonyi (Tél, Átkelés a tavon, A napban egy sirály, Antroposz stb.). A kispolgári hazugságok, az álságok elleni lázadás a társadalmi-emberi "alulmotiváltság" miatt kiüresedővé, túlstilizálttá fakul. Így az érett, a szocialista világképű, korszerű realista Szakonyi-művek kapcsán – bármennyire fájdalmasnak, de – lényegileg jogosnak bizonyultak a 60-as évek második felében és végén elhangzott – például Szabolcsi Miklóstól megfogalmazott – erősebb kritikai bírálatok.

Nem hozott lényeges változást e tekintetben a 70-es évek eleje sem, de a dráma, a színpad iránt mind intenzívebben érdeklődő Szakonyi mintha maga is egyre inkább érezné a tartalmi-írói megújulás szükségességét. S azt is, hogy a megújulás útja nem a társadalmi konfliktusok még következetesebb érzelmi "kioldása", hanem ellenkezőleg, a konfliktusok új dimenzióinak megnyitása, a mai valóság novellába vagy drámába kívánkozó ellentmondásainak élesebb fényű átvilágítása. Ez utóbbi ihlette már Szakonyi legelső darabját s azóta majd mindegyiket; ez a világkép teszi, {1063.} hogy a – persze nem mindig egyforma színvonalú – drámák olykor burkolt, máskor nyílt vitát (s nemcsak érintkezési felületet) teremtenek a novellákkal.

A hetvenes évek első felében a korábbiakhoz képest jóval kevesebb új novellával jelentkezett Szakonyi Károly. Rövidebb – miként Faragó Vilmos nevezi őket – "vasárnapi tárcanovellái" többnyire köznapi, megrendítő emberi pillanatokat örökítenek meg érzékeny humanizmus és harmonikus forma jegyében. Öröm és fájdalom, tisztesség és csalárdság, kitartó munka és a bensőséges családi otthon vágya – e témák, érzések, élmények a korszerű irodalom számára is elévülhetetlen emberi alapértékek melletti elkötelezettségre vallanak. A dehumanizálódás, értékvesztés és válság, a nihilizmus szaporodó tünetei közepette pedig hangsúlyozottan "számunkra való" társadalomlélektani és irodalmi vállalkozás ez Szakonyi műhelye jóvoltából. (Újabb novellái Tudatom, jól vagyok címen jelentek meg 1976-ban.)