{1064.} KERTÉSZ ÁKOS (1932)

FEJEZETEK

Kertész Ákos több műfajú író: munkásságában éppúgy megtalálható a filmforgatókönyv, a dráma és a hangjáték, mint a novella és a regény. Hajlamai azonban – mint önmagáról írja – mindig is a nagyepika, a regény felé vonzották. Szépprózai műveinek döntő részét a kisregények, regények alkotják. Ahogy a szerző által jelzett hajlamok a formát, úgy határozták meg a személyes sors eseményei a témavilágot: Kertész Ákos művei munkáskörnyezetben játszódó történetek. Mégsem munkásíró, a szónak abban az értelmében, hogy szociográfikus, naturalista helyzetképeket nyújtana olvasójának az elmúlt évtizedek munkásosztályának életéről. Legjobb alkotásai a szerzőt kiemelik a munkásíró – nem éppen hízelgő – szerepköréből.

Pályáját novellákkal kezdte, első írása 1958-ban, ezt követően 1962-ben már kötete jelent meg (Hétköznapok szerelme), mely egy kisregényt és tizenegy novellát tartalmazott. A könyv kialakulatlan írói eszközöket, a tematikának nem mindig megfelelő ábrázolásmódokat tükröz. Különösen a későbbi fejlemények ismeretében azonban egy valamit határozottan kijelenthetünk: Kertész Ákos tulajdonképpen egész eddigi munkásságában egyetlen témához ragaszkodott. Nevezetesen a felelősség, az ember önmagával szemben vállalt vagy éppen nem vállalt felelősségének kérdéséhez. Ezt a problémakört vázolja föl már az első kötet jónéhány novellájában (Új ember, Szakítás), s főleg a címadó kisregényben, a Hétköznapok szerelmében. Az ábrázolásmódban, a megjelenítésben még sok bizonytalanságot érzékelhetünk. Ekkori novellái hol egyfajta realista szemléletben és stílusban fogannak, hol szimbolikus-szürrealista "közérzetnovellák" (Tánczene éjfélig, Holdfény). A novellák jelentősége abban határozható meg, hogy ezekben járta körül Kertész Ákos azt a témavilágot, tárgyi környezetet, melyet ekkor még nem tud biztonsággal ábrázolni, s melyhez eszközeit sem alakította még ki, de mely már jelzi írói világának határait és lehetőségeit. Ahogy egyik kritikusa, Márkus Béla jelezte, e novellák műhelyforgácsoknak tekinthetők, érezhető bennük a többre és másra való készülődés mind a formában, mind a szemléletben. Olyan erkölcsi képleteket vázol föl az író – a kisregényben és a novellák egy részében –, melyek igazi formájukat, tartalmi megfogalmazásukat majd a későbbi művekben kapják meg. Az első novellák, valamint a Névnap (1972) című kötet írásai (ez utóbbiak jórésze megírásuk dátuma szerint ide, a hatvanas évek elejére tartozik) eléggé egysíkúak, egyformák, a középpontban álló erkölcsi kérdéseket nem képesek a maguk mélységében megrajzolni, nyelvi megformáltságuk szegényes. Az első kötet legigényesebb műve, a kisregény azért emelkedhetett a többi írás fölé, mert benne Kertész Ákos mintegy összefoglalja addigi tudását, érzékeltetve – bár még nem megvalósítva – a téma összes lehetőségét, sokrétűségét. A Hétköznapok szerelme már a címével is jelzi a többértelműséget. Jelzi a hétköznapok szeretetét, s ott rejtőzik benne az egyik főhős életére (házasságára) vonatkozó utalás is. Az erkölcsi probléma kezdetben – úgy tűnik – mint generációs kérdés vetődik fel: az egyik főszereplő idősödő munkásember, a másik fiatalabb, és annak beosztottja. A {1065.} kisregényből azonban kiderül, hogy nem nemzedéki ellentétekről van szó. A fiatal munkás, Holkó Albert ellenszegül annak az életformának, melyet a munkássors formái, erkölcsei, szokásai írtak elő számára, s keresi e létformából való kitörés lehetőségét. Gesztusai rádöbbentik az idősebb munkást, Szenes Jánost is, hogy élete valóban nem maga szabta, hanem a közösség által előre meghatározott vágányokon halad, s házassága is e monotónia áldozata. A többre vágyás és a megelégedés, a formákba való nem is tudatos beletörődés ellentéte feszíti a két főszereplő viszonyát. Az is kiderül, hogy hiába dolgoznak együtt, jóformán semmit sem tudnak egymásról. Holkó Albert tragédiáját az okozza, hogy valójában nem tud reális és értelmes módot találni a kitörésre, sem önmaga, sem főnöke számára. A szimbolikus bárjelenet arról győzi meg őket, hogy a számukra távoli, "csillogó világ" – melyet megoldási módnak tekintenek – ugyanolyan tartalom nélküli, szokásrenden alapuló, mint az ő – bár más jellegű – világuk. Szenes János életét egy pillanatra fölkavarja a fölismerés, de a környezet – egy rendőr alakjában – visszatéríti házasságát a megszokott formák közé, a fiatalember pedig a csalódás és belátás után belenyugszik sorsába: házat épít, azaz, azt az életformát éli tovább, amely ellen korábban lázadozott. Ahogy Gáll István írta róla: "A Hétköznapok szerelme még göcsörtös és didaktikus történet." Mégis fontos abból a szempontból, hogy először itt bukkan föl Kertész Ákosnál olyan hős, aki a megszokott sors ellen lázad, de nem tud – mert világlátása korlátozott –, s nem is akar – mert nem lát maga előtt igazi alternatívát – sorsán változtatni. A hangsúly azonban e kötet írásaiban még a környezet meghatározó jellegén van, amely nem ad lehetőségeket a változtatásra, s a hős magatehetetlensége kevésbé kap szerepet. A Hétköznapok szerelme, s benne Holkó Albert így is a Sikátor Bognár Vincéjének és a Makra Makra Ferencének az előképe, elsősorban a problematika jellege és a témavilágot megjelenítő szemlélet azonossága folytán.

A pályakezdés jelentősebb műve a Sikátor (1965), melyben az író magasabb szinten foglalta össze azt a témakört, amelyet novelláiban és kisregényében még csak előlegezett. A parasztfiúból gyári munkássá váló Bognár Vince alakjában már igazi jellemrajzot adott, s a háttérben pontosan érzékeltette az 1940-es évek végére és az 1950-es évekre jellemző társadalmi környezetet is. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy Kertész Ákost a munkásság és az élet problémái nem elszigetelten, önmagukban érdeklik; látóköre, érdeklődése jóval szélesebb. Kiviláglik az is, hogy a sajátos környezet csak mintegy példázatként érvényesül a történetalakításban. A szerző legalább annyira fontosnak tartja hősének alkati, jellembeli, pszichológiai rajzát, mint társadalmi meghatározottságát. A társadalomrajz hátterében úgy fest tökéletes jellemrajzot főhőséről, hogy sem a társadalmi valóságot, sem a választott karakter hitelességét nem sérti meg. A regény cselekménye tulajdonképpen igen sovány: Bognár Vince házasodási kísérleteit követhetjük nyomon, melyek végül tragédiába torkollnak. A regény igazi tétje, hogy miért történik ez. Kertész Ákos Bognár Vince alakjában az egyén, a személyiség felelősségét hangsúlyozza, jelezve, hogy azt kétségtelenül alakíthatja a társadalmi környezet, de alapvetően mégsem befolyásolhatja. Bognár Vince az első igazán bűnös hőse Kertész Ákosnak; bűnös a görög tragédiák értelmében, mert végzetes vétséget követ el: nem képes dönteni {1066.} saját sorsa alapvető kérdéseiben, s ez a döntésképtelenség egy ember halálát és saját élete végzetes kisiklását okozza. Kertész Ákos Bognár Vince alakjában nem alkotott nagyformátumú hőst; a korszak átlagos munkásfiguráját jelenítette meg, azt a paraszti származású embert, aki a történelmi-társadalmi változásokkal a városba sodródik, de megőrzi korábbi – sok esetben etikus, de a megváltozott környezetben már nem életképes–gondolkodásmódját, életszemléletét. A Sikátor két főhőse múlt és jelen hálójában vergődik; mindkettő jobb sorsra érdemes, de egyikük sem képes kitörni a számukra elrendeltetett élet sémáiból. A szerző igen jól érzékelteti azt a lélektani szituációt, melyben a se ide, se oda nem tartozó, de a magánélet formáit is meghatározó erkölcsi törvényeket még a múltjából, a faluból hozó főhős bűnössé válik azáltal, hogy nem képes új módon élni, elszakadni az évszázados életformaalakítás módozataitól. Ez az "új mód", új életforma azonban – s itt válik igazán eredetivé Kertész Ákos mondandója – nemcsak a múlt és jelen formáinak egyoldalú szembeállításának sémájából áll. Bognár Vincének valóban nincs választása: belső vétségei – melyek részben a múlt, a paraszti életforma sajátságaiból erednek – olyan bűnök, melyeket a társadalmi közvélemény inkább erénynek nevezne. Bognár Vince tehát környezete szerint tisztességes úton jár, mégis tragédiát okoz. Így bűnösnek is és ártatlannak is látjuk – akit a körülmények szorító hatása tett olyanná, amilyen.

Talán még fontosabb a Sikátor szerepe Kertész Ákos pályáján, ami a regényformát illeti. A mű egészének kompozíciója a realista epika hagyományos felépítését követi, valósághű társadalmi háttér előtt reális, pszichológiailag motivált emberek cselekszenek. Idővezetése, cselekménye egyenesvonalú, történetmondó epika, bár ez a történet valójában eléggé szűkös ehhez a típusú regényépítkezéshez. Újdonsága, legalábbis a pályaíven belül, hogy Kertész Ákosnak itt sikerül először kialakítania egy sajátos, eredeti elbeszélő technika első elemeit. Korábbi novelláira és a Hétköznapok szerelmére jellemző volt, hogy az elbeszélői nézőpont rendszerint a történeten kívül helyezkedett el, mintegy a szerzői mindentudást jelezve, s bármennyire érezhető volt is Kertész Ákos rokonszenve hősei iránt, az elbeszélés szemszöge mégis csak külső maradt, egyértelmű ítéletet hordozva az ábrázolt világról és szereplőiről. A Sikátorban azonban már egy bonyolultabb elbeszélő perspektívával van dolgunk. Jelzi ezt a regény nyelve, grammatikája; megszaporodnak a sokszorosan összetett mondatok, melyek sokkal több, összetettebb információt hordoznak, a legfontosabb, bonyolultabb társadalmi és lélektani szituációkat képesek kifejezni. A narrációs viszony szempontjából a leglényegesebb, hogy a szerzői leírások és a párbeszéd-jellegű részek mellett gyakoribb a regény szövegében a függőbeszédszerű mondatalakítás. Kertész Ákos így képes elérni azt, hogy hősének tudati állapotát is érzékeltesse, ugyanakkor a magateremtette figurát és világot. A bonyolultabb mondatszerkesztés és stílus így válik egy összetettebb világkép tartalmi részévé. A Sikátor azonban sem formai, sem tartalmi tekintetben nem képes még azt az ellentmondásoktól feszülő, gondolatilag és formájában is lebilincselő epikát létrehozni, melyet majd a Makra képvisel. Oka lehet ennek a regény bizonyos mértékig való túlírtsága, az, hogy a {1067.} középponti problematika, erkölcsi konfliktus igen lassan bontakozik ki, több, anyagában és megformálásában azonos jellegű "próbát" kell kiállnia a hősnek. Azaz, a mű egyik alapfontosságú jellegzetessége, a drámaiság, a mű tétje kallódik el a hosszadalmas cselekménybonyolításban. Kompozicionálisan, mivel a főhős személye meghatározottságainál fogva nem bír el minden, a szituációból eredő gondolati terhet, az író rákényszerül, hogy a mellékszereplők számát megszaporítsa, illetve olyan szereplőket is felvillantson, akiknek nincs vagy igen kevés a tényleges szerepük a regény menetében, s akik csak példázatszerű kompozíciós helyet kapnak a mű szerkezetében.

Kertész Ákos eddigi pályájának legkiemelkedőbb műve, amelyben a Sikátorban kialakított formát, s a szemléletben gyökerező gondolatiságot legösszetettebb módon ábrázolta, a Makra (1971). A mű által felvetett kérdés ezúttal is erkölcsi: a hogyan lehet, hogyan kellene élni kérdésre keresi a feleletet. Makra Ferenc alakjában az író olyan hőst teremtett, akinek alakjában ezen erkölcsi kérdések szinte minden oldala, lehetséges megközelítési módja megjelenik. E bonyolult, ellentéteket hordozó személyiség révén válik lehetővé az író számára, hogy a realista regénytípuson belül újszerű formát alakítson ki.

A Makra művészi tömörítéssel beszéli el ezt a sorsot és bukást. A történet meghatározott időben: 1955-ben, majd tíz esztendei szünettel, 1965-ben játszódik. A főhős sorsából vett két metszet egymásnak mintegy tükörképe: mindkettő egy váratlan dühkitöréssel és lázadással kezdődik, és mindkettő vereséggel ér véget. Mindkét metszet egy szerelem keletkezését és felbomlását állítja a történet középpontjába. Makra fellázad a körülötte tenyésző kispolgári világ ellen, vállalni akarja a maga igazabb lehetőségeit, aztán megrémül tőlük és feladja a küzdelmet. Első alkalommal a szabadabb és tartalmasabb emberi sorsot, második alkalommal magát az életet. A második eseménysorozat az elsőt ismétli, csak éppen az ember, a személyiség, amely mozgatja az eseményeket, időközben összeroppant a megalkuvások súlya alatt. Először négy erős férfit is összever, másodszor már csak egy asszonyt. Először Valit szereti, aki mellett igazabb lehetne, megvalósíthatná magát. Másodszor Editet, aki legfeljebb érzékeit és illúzióit csigázhatja fel. És ama első bukásban, amellyel elutasítja magától a tartalmasabb életet, rejtve ott van a második veszélye is, midőn végleg feladja a küzdelmet, a reményt.

A regény két fele egymást magyarázza, egymásnak felel. És ezzel Kertész Ákos mondanivalóját erősíti fel: mindenkinek felelősséget kell vállalnia önmagáért, nem szabad elárulnia önmagát, a maga igazabb emberségét és képességeit. A Makra morális igazsága ebben az üzenetben ölt alakot.

A Makra egyik újdonsága a főszereplő alakjához kapcsolódik. Kertész Ákos Makra Ferenc figurájában igazában antihőst ábrázol, hiszen – többen is felhívják rá a figyelmet, így Gáll István és Almási Miklós is – a tradicionális regényhősökkel szemben nem a "kitörés", a lázadás, a "tagadás" pozíciójából közeledik a világhoz; éppen ellenkezőleg, azzal, hogy szinte már mániákusan igyekszik környezetéhez alkalmazkodni, szokásrendjét, szokásokon alapuló erkölcsi törvényeit megtartani még akkor is, ha azok természete ellen valók. Az őt körülvevő valósághoz való viszonya tehát állító, pozitív jellegű. A regény újszerűsége e megfordított {1068.} viszonyban ábrázolja a hős bukását, bizonyítván egyúttal azt, hogy a makraferencek világához nem lehet ily módon közelíteni. Nem lehet ezeket az erkölcsi alapelveket vállalni anélkül, hogy az ember erkölcsileg, fizikailag meg ne nyomorodna, pusztulásba ne sodródna. Makra is erkölcsi vétséget követ el, amikor nem vállalja önmaga jobbik lehetőségeit, hanem megpróbál helyette beolvadni környezetébe: azaz, nem vállalja saját autonómiáját, s ezzel – ha más módon is, mint a Sikátor Bognár Vincéje – bűnössé válik. Bűnössége azonban összetett tényezők együttes eredménye. Kertész Ákos ugyanis jól érzékelteti, hogy Makra bűne nemcsak alkati, jellembéli meghatározottság, s nemcsak a környezet formális erkölcsi parancsokat közvetítő szerepében nyomozható, hanem abban is, hogy semmi sem segíti őt a másként-élésben, legjobb képességeit környezete nem hagyja kibontakozni. Ha akarata ellenére is ellenszegül a környezete tradicionális erkölcsi törvényeinek (ezt a regényt indító verekedés, a brigád lógósaival való vita jelzi), környezete csodabogárnak, deviánsnak tartja. De az önmaga jobb lehetőségeire, az autonómia vágyára ráébresztő Vali sem kínál igazán reális utat számára. Kettős választás előtt áll így Makra Ferenc: dönthet, hogy vállalja-e vagy sem a tradicionális erkölcsi, etikai képletekkel való leszámolást, vagy a Vali képviselte morális magatartást fejleszti önmaga számára való, emberi autonómiává. Végül is egyiket sem választja, harmadik úton indul el, amikor megfutamodik a döntéskényszer elől, s önmagáról lemondva az egyetlen létező erkölcshöz, a konvencionális morálhoz igyekszik kapcsolódni, mint kizárólagos életlehetőséghez. Tragédiája, hogy rá kell döbbennie arra, hogy ezzel az etikai tartással valójában nem lehet élni, a tradíció, a konvenció már nem az életet segíti, csak a pusztulást idézheti elő. Ez a felismerés készíti elő a regényben Makra Ferenc öngyilkosságát, amely így tudatos választás eredménye: annak beismerése, hogy rossz választásai következményeképpen már csak egyetlen etikus gesztusra maradt lehetősége. Makra személye – ártatlanság mozzanatát is magában hordozza, hiszen – mint láttuk – sorsának alakulásáért környezete is felelős. Ami a Makra főszereplőjét minden más Kertész Ákos által teremtett hős fölé emeli, az ellentmondásos, de tudatos személyisége; az a képessége, hogy önmagát és környezetét s benne saját helyzetét mindig képes pontosan felmérni, még akkor is, amikor önmaga ellen cselekszik. A kiváló személyiségrajzon túl a Makra társadalmi-történelmi analízist is ad. Bár – mint a Sikátorban – Kertész Ákos itt sem törekszik semmiféle epikai extenzivitásra, nem vázol semmilyen széles társadalmi körképet, tablót, s az egyéni történeteken túl éppen csak utal a nagyobb történelmi eseményekre (1956-ra például), Makra Ferenc sorsában mégis jól érzékelhetők az 1945 utáni Magyarország belső változásai, s még inkább a változások hiánya. Kertész Ákos nem hagy kétséget afelől, hogy itt a konfliktust végül is alapvetően az okozza, hogy a társadalmi szerkezet változásai ellenére is a formákat kitöltő erkölcsi törvények, parancsok változatlanok maradtak, vagy ha módosultak is – mint Vali és a művészkör tagjai esetében –, azok csak lehetőségeket kínálnak, de nem igazi megoldást. Makra személyén át Kertész Ákos egy egész korszak képét és légkörét {1069.} képes érzékeltetni, s ez a kép meglehetősen komor; jóllehet nem válik hangsúlyossá, mert az író szándékosan a személyiség problematikáját állította az előtérbe.

A regény felépítése, narrációja, nyelvi, stilisztikai megformáltsága Kertész Ákost pályája csúcsán mutatja. A Makra kisebb és nagyobb strukturális elemei azt jelzik, hogy a regény tudatosan és következetesen komponált mű.

A regény két részből áll: e két rész egymáshoz való viszonya is Makra Ferenc belső állapotára utal, mint ahogy a narráció változásai is. Hagyományos építkezésű, lineáris cselekményvezetésű műnek indul, ám a rövid bevezető után időbontást alkalmaz az író. Jellemző, hogy az időbeli "zavar" a főhős életében oly nagy szerepet játszó Vali figurájának fölbukkanásakor jelentkezik először, mintegy érzékeltetve, hogy Makra életének katalizátora a hős szubjektív idejét s a regény cselekményének idejét is megváltoztatja. A második rész pedig még zaklatottabb ritmusú. Az idősíkok váltogatásával párhuzamosan a főhős lelki, erkölcsi dilemmáinak választási kényszerei is nyilvánvalóakká válnak. A legszembetűnőbb, hogy Kertész Ákos elbeszélésmódja mennyire bonyolulttá, érzékennyé vált; s így a legfinomabb lélektani motívum kifejezésére is alkalmassá. Továbbfejlesztve az előző regény technikáját, megteremtve egy nagy formátumú hős figuráját, már nem kényszerül sem a szerzői kommentárok beékelésére, sem a mellékszereplők számának szaporítására. Makra Ferenc már olyan személyiség, aki az író legelvontabb etikai, filozófiai koncepcióit is képes hitelesen hordozni. S így a regény egyenes ívűbb, tömörebb, erősebben a hős figurájára irányított lesz. Másként alakul így az elbeszélés módja is, mint a Sikátorban vagy korábbi műveiben, s eltérően a korszak legtöbb alkotásától. A Sikátorban már kísérletezett azzal a megoldással, hogy a főhős személyiségét egyszerre láttassa kívülről és belülről. A Makra már a legellentmondásosabb viszonyokat, kapcsolatrendszereket is képes a maguk teljességében feldolgozni, s így a narráció szempontja, perspektívája e szerint módosul. Az elbeszélői nézőpontot az alakítja, hogy Makra milyen szituációba keveredik. Az elbeszélésben a fő hangsúly Makra tudatára esik, de a regény mégsem tudatregény. Kertész Ákos hősét egyszerre látja és láttatja kívülről és belülről is. A regény nyelvi grammatikáját kizárólagosan a függőbeszéd uralja, s az inkább auktoriális kommentárok is fölveszik ennek az elbeszéléstechnikának a jellegzetességeit. A függőbeszéd a narrációs perspektívában a főhős szempontját tükrözi elsődlegesen, de megőrzi az eltávolítás lehetőségét is. Kertész Ákos így hiteles egyensúlyt talál a tudatra irányuló szövegek, a perszonális jellegű betétek és a tisztán szerzői elbeszélés között. Jelzi a szerzői azonosulást a főhőssel, de megtartja együttérzése mellett a távolságot is. Az ábrázolás szerint így a hősnek "Egyazon mondaton belül van igaza, és téved tragikusan nagyot" (Gáll István). Nyelvileg ez olyan grammatikai jelenségekben érzékelhető, mint a Makra többszörösen összetett mondatai, melyek olykor oldalakon keresztül kígyóznak, állítást, tagadást egyszerre tartalmaznak, az elbeszélői viszony kettősségét hordozva. Nem lényegtelen szempontként említhető meg még az is, hogy Makra a nyelvhasználatot illetően is különös képet mutat. Keveredik benne a stilizált irodalmi nyelv és az áttételek nélküli köznyelv, s ez az elbeszélői nézőpont {1070.} megválasztásának módjára vezethető vissza, amely a regény élőbeszédszerűségét, s így nyelvi-tartalmi hitelességét is erősíti.

A Makrával körülbelül egyidőben születő művek – Névnap (1971), Üvegkalitka (1968) –, melyeket a Névnap (1972) című kötetében gyűjtött össze (e két kisregény mellett novellákat és az Autók és utak (1967) című hangjátékot is közreadva), valamint a folyóiratokban később publikált novellái – A világ rendje (Új Írás, 1975), Pillanatkép (Kortárs, 1973) és egy kisregény, a Kasparek (Új Írás, 1972) egyike sem éri el a két korábbi regény, különösen a Makra színvonalát. Kompozíció-technikailag most is a nagyobb epikai művek (Névnap, Üvegkalitka, Kasparek) a kidolgozottabbak, de ami a formai és tartalmi jellegzetességeiket illeti, nagyjából ismétlései az előző műveknek. Legkevésbé az Üvegkalitka című kisregény, melyben más narrációval él: a mű jóformán kizárólag dialógusokból épül fel, szerkezetét tekintve drámai szituációsorozatnak felel meg. A Makrával leginkább rokon szemléletű a Névnap, melynek alaphelyzete ugyanazokat az erkölcsi kérdéseket exponálja, mint a regény. A főszereplő házaspár kapcsolata attól rendül meg, hogy egyikük – egy véletlenül adódó helyzetben – nem vállalja, hogy a szokáserkölccsel szembehelyezkedjen, s inkább feleségét is meghazudtolja, csak hogy alkalmazkodjék környezete hagyományaihoz. Az alaphelyzet – bár szatirikus vonásokat is mutat – végül is vígjátéki; a Névnap így két értelemben is jó példa a Makra utáni művekre: részben jelzi, hogy Kertész Ákos ragaszkodik ugyanazoknak a kérdéseknek a megfogalmazásához, mint a korábbi alkotásaiban, de egyelőre nem talál újabb szempontokat ehhez, s így a formai (stílus, narrációs technika) és tartalmi ismétlések egyúttal kevésbé súlyos üzenetet hordoznak. Nem képes megteremteni azt a nyitott szerkezetű, többféle befogadási alternatívát nyújtó alkotást, melynek – mint a Makránál – etikai problematikája egyszeri olvasással nem rendezhető megnyugtatóan. A Névnap különösen jelzi, hogy a helyzetkomikumra alapozódó műben a korábbival azonos kérdések is mennyire elhomályosulnak, jelentőségüket veszítik. Vagy – mint a Kasparekben – maga a téma túlságosan könnyed, s az elbeszélés ehhez mérten anekdotikussá válik, a szemlélet pedig leegyszerűsödik a környezet és az ennek valóságával szembeszegülő, a szokásjogok ellenére a természetes élet szabadságát választó öreg szemetes ellentétére.

Ezen újabb művek azt jelzik, hogy Kertész Ákos megtorpant eddigi "elrendeltetett" és választott témájánál, ez azonban azt is magában hordozza, hogy társadalmi környezete és a problémafelvetés módozatai is megváltoztak, s erre egyelőre nem volt képes az igazán megfelelő megközelítést és formát megtalálni.