{1077.} JÓKAI ANNA (1932)

FEJEZETEK

Jókai Anna 1966-ban jelentkezett első novellapublikációival. Ezt követően az 1968 és 1977 közötti időszakban öt regénye, négy elbeszéléskötete jelent meg és ért meg több kiadást; két, regényből átdolgozott drámáját (Fejünk felől a tetőt, 1969, Tartozik és követel, 1971) a szolnoki Szigligeti és a budapesti Thália Színház játszotta. Népszerű íróink közé tartozik. Nemcsak az olvasóközönség, hanem a kritika is hamar felfigyelt arra a kíméletlenül őszinte hangra és morális elkötelezettségre, amely pályakezdése óta jellemzi az írónőt.

Jókai Anna írói érdeklődése mindvégig az itt és most konkrét, aktuális társadalmi valósága felé fordult. Műveinek színterei a hétköznapok, szereplői azok a szociológiai kis- és nagycsoportok – családi, baráti kör, munkahely, iskola –, amelyek egy mai magyar átlagpolgár életének és gondolkodásának minőségét elsősorban meghatározzák. Modernsége éppen a nagy problémaérzékenységgel megválasztott életanyagban rejlik és nem az elbeszéléstechnikai megoldásokban. Novellái, regényei szövegének rendszere, az elbeszélés maga hagyományosnak mondható, a formával és nyelvvel kapcsolatos kísérletezés kezdetben idegen tőle. Figurái egyrészt olyan "kisemberek" vagy értelmiségiek, akik a hogyan élünk? és hogyan kellene élnünk? kérdésekre keresik a választ, másrészt olyanok, akiket a rákérdezés és a tudatosság hiánya minősít. Az élet valódi arculatának, gondjainak, lehetőségeinek megmutatása, az újra és újra gyökeret eresztő illúziók leleplezése, a ráébresztés szándéka vezérli az írónőt művészi pályáján.

Első regényét, a 4447-et (1968) egyöntetű elismeréssel fogadta a kritika, méltatva a realisztikus eszközökkel megformált, eleven jellemeket, a hiteles atmoszférateremtést, a fordulatos cselekménybonyolítást és a drámai szerkesztést. A regény anyagát tekintve Fejes Endre Rozsdatemetőjéhez áll közel. Egy, a társadalom perifériájára szorult, szinte csak a vegetálás szintjén létező réteg – az adott viszonyok között teljességgel anakronisztikus kispolgárság – életéről, szokásrendjéről és gondolkozásmódjáról kapunk képet. A cím annak a lebontásra ítélt rozzant józsefvárosi háznak a helyrajzi száma, amely a regény 1964-ben játszódó cselekményének majdnem kizárólagos helyszíne. A ház jelentése túlnő a cselekmény keretein, és egy meghaladott életforma csődjének szociológiai jelképévé válik. Négy generáció lélegzik együtt ebben a házban a családfő, Nusi néni önkényuralma alatt (csak a fontosabb szereplők felsorolására szorítkozva): Karolin anyó, a még mindig büszke, egykori nevelőnő, Nusi néni anyja, Nusi néni, alkoholista férjével, Szapper úrral, Jani és Eszter, Nusi néni gyerekei, valamint a negyedik generáció első képviselője, Eszter gyereke. A 4447 tehát nemcsak egy társadalmi réteg, hanem egy család regénye is. A regény hőseinek élete hazugságokra, ostoba látszatokra és a látszatok őrzésére épül, mindannyian saját rögeszméik, saját kicsinyes, földhözragadt vágyaik rabjai. Nusi néni életének értelme maga a ház.

A külső körülmények megváltozásával, a ház lebontásával az ő élete mitsem változik, a felkínált modern lakás helyett egy sötét, mocskos fészket választ {1078.} magának, hogy a kisajátításkor több pénzt kapjon. Nusi néni szinte már fokozhatatlan ostobaságát, szűklátókörűségét, primitív érzelemvilágát nagyszerűen jellemzik a szájába adott mondatok, a lelkivilágát a maga ijesztő meztelenségében leleplező monológok. Jellemének szuggesztív megformálásával az írónő az adott életforma mozdulatlanságát, megváltoztathatatlanságát sugallja.

A regényben megjelenik a harmadik generáció is. Ők már máshogy akarnak élni, mint Nusi néni, igyekeznek kitörni a rájuk hagyományozott mentalitás szűkös keretei közül. Egyetlen dologban biztosak mindketten: úgy nem lehet élni, ahogy anyjuk él. "De valakinek meg kell szakítania a sort, valakinek ki kell szállni a ringlispilből" – mondja Jani. Az elutasításon kívül nincsenek fogódzóik, nem képesek önállóan alakítani életüket, így csak sodródnak. Az észrevétlenül rájuk telepedett múlt, a családi környezettől kapott viselkedésminták és saját gyengeségük lehetetlenné teszik egy új élet tudatos megvalósítását. Eszter a szerelembe menekül sivár élete elől, de hamar kiderül, az a szerelem csak az ő szentimentális fantáziájában létezik, csak vágy és nem valóság. Férjétől elválik, teljesen magára marad. Vidéki tanárnő lesz belőle, holott festőművészi pályáról ábrándozott. Jani az értelem, az akarat hősének szerepében tetszeleg maga és környezete előtt. Nem sokáig, hiszen az ő sorsa is megfeneklik. Munkahelyén felmondanak neki, az egyetemre sem kerül be, alkalmi munkákat vállal a piacon. Mikor megkapja katonai behívóját, boldog: végre mások lesznek felelősek érte. A házat lebontják; a család – ami csak nevében az, ami – széthullik, a látszatok lelepleződnek. Jani és Eszter, sorsuk megoldatlanságával, tehetetlenségükkel, ha más néven is, de ott kísértenek Jókai Anna több novellájának, regényének hátterében. A kíméletlen, elidegenítő ábrázolás, a naturalista megoldások, az egyszerű, funkcionális stílus a Kötél nélkül (1969) című novelláskötetre éppúgy jellemző, mint a 4447-re.Már ebben a két első kötetben megfigyelhető az a tárgyias, objektivitásra törekvő írói módszer, amely – ha néha ki is egészül a jelképteremtés sajátos eszközeivel – alapvetően változatlan marad a pálya további állomásain. Jókai Anna írásai többnyire egyetlen rétegből, az elbeszélt életanyagból tevődnek össze. A cselekmény kitölti a művek keretét, belőle közvetlenül megfejthető, értelmezhető az írói üzenet. A jellemek, a konfliktusok mindig magából a cselekményből, a dialógusokból bontakoznak ki.

Vigasztalan, szomorú világ, szerencsétlen sorsú, megnyomorodott lelkű emberek jelennek meg a novellák lapjain, komor színekkel festve. Az írónő teremtette hősök már nem tudnak a régi beidegződések szerint élni, de még nem találják az utat egy új értékek nevében megvalósuló értelmes, harmonikus élethez, így mindennap gondjaikkal, vergődésükkel, tétova próbálkozásaikkal társadalmunk szemléleti etikai, életmódbeli dilemmáit is tükrözik. A pozitív figurák, az ellenpólus – az Általános foglalkoztató Anna nénijét kivéve – hiányzik. Anna néni az egyetlen, aki figyel az őt körülvevő emberekre, aki nem zárkózik önzésébe, aki megpróbál segíteni.

A Tartozik és követel (1970) hősei, Miklós és Ildikó ifjú házasok. Kapcsolatukból két magatartásforma, életszemlélet és érzelmi beállítottság bontakozik ki. Ildikó végletekig határozott és céltudatos ember, számára az élet minden mozzanata előre {1079.} kiszámítható és eltervezhető. Miklós vele szemben lágyabb vonásokkal megrajzolt jellem, az életet a maga kiszámíthatatlan örömeivel együtt élvezni akaró figura. Ildikó elsősorban a ráció, a megfontolás embere, Miklós inkább az érzelmeké, a szenvedélyeké. De nemcsak ők maguk, hanem jellemüket döntően befolyásoló múltjuk, eltérő neveltetésük, gyermekkori élményeik is szembekerülnek egymással Öregmiklós és Tercsi alakjában. Öregmiklós a szeretet, a gyengédség, a megértés légkörében nevelte fel Miklóst, aki mindezeket az értékeket őrizve akarja életét megvalósítani. Ildikót nyomasztják gyermekkori emlékei, menekül előlük és anyja elől is. Tele van elfojtott gyűlölettel, indulatokkal. Miklós, ha megváltoztatni nem is tudja, de ráébreszti saját felelősségére: "Vállalni kell. Minden életet, amely hozzánk surlódik, vállalni. Nincs kibúvó"–mondja Ildikó. A baj csak az, hogy ezt a vállalást homlokegyenest másképp képzeli el, mint férje. A személyes problémákon túl persze meg kell küzdeniük azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a fiataloknak általában: az önálló otthon megteremtésével, anyagi gondokkal, az előbbre jutással a munkahelyi ranglétrán. A valódi problémák ellenére a két fiatal küszködése mégis magánügy marad. A kritika már a 4447 kapcsán szólt az írónő morbiditás iránti hajlamáról. Az első regényben még megvolt ezeknek a morbid elemeknek (Karolin anyó, Szapper úr, Jenci) a funkcionális hitele, itt azonban, a Tartozik és követelben inkább csak önmagukért, külsőségeikben vannak jelen (Tercsi, Trudika). A jellemábrázolás, a szándékoltan disszonáns jellemek ellenpontozásának technikája nem teljesen megoldott, így az az írónő első regénye utáni fokozott elvárásnak csak részben tudott megfelelni.

A labda című kötet (1971) a címadó kisregényen kívül novellákat tartalmaz. Jókai Anna láthatóan igyekszik írói világát tágítani, a jellegzetesen nagyvárosi figurák után itt megjelennek a vidéki kisváros alakjai, az értelmiségi hősök kerülnek a történetek középpontjába. A régi tematika is jelen van: a család (A családi kör), és az iskola (Mimóza, Szép, kerek egész).

A labda főhősnője, Jajcza Melinda egy vidéki művelődési házban vállal gondnoki állást, így kísérelve meg a menekülést magánéleti és munkahelyi kudarcai elől. Nyugalmat akar, egy olyan szigetet maga körül, ahol a múlt emlékei nem fájnak és az emberek nem tépik fel az elszenvedett sérelmek még mindig lüktető sebeit. De hamarosan fel kell ismernie, sem a múlt, sem a jelen valósága elől nem futamodhat meg, az életből nem léphet ki. A megtalált megoldás, a tettek válasza azonban csak ideiglenes, a hősnő újra csapdába esik, egy bizonytalan szerelmi kaland és egy baleset összekuszálja az élet egyszer már majdnem kibogozott szálait. A történések a maguk és nem a vágyak logikáját követik. Jajcza Melinda gyönge jellem, a kisszerűségen csak néhány tiszta pillanatában tud felülemelkedni. A környezet rajza, a vidéki művelődési ház értelmiségi figuráinak ábrázolása művészileg erőtlen. A kisregény nem mentes a megformálás következetlenségeitől sem, hol komikus, csak a legkiélezettebb helyzetekben egyértelmű, hol tragikomikus – állapítja meg a kötetet elemző Alföldy Jenő.

A Téli esték tanulsága szerint az ember illúziók nélkül elveszti önmagát, emberi tartását. Az írónő egyrészt tragikusba, másrészt ironikusba hajló szemlélete a kötet többi darabját is jellemzi. A kötet legsikerültebb, művészileg legjobban megkom{1080.} ponált darabja a Piramis. Egy tökéletesen mai társadalmi jelenség, egy újfajta hierarchia kialakulását követi nyomon. Miféle érdekkapcsolatok kötik össze és mifélék választják el egymástól a hierarchiában egymás alá, illetve fölé rendelt embereket? Mennyire van jelen a múlt – meggyökeresedett viselkedésmintáival, tudattartalmaival – ebben a hierarchiában? Ezekre a kérdésekre keresi és mutatja fel az érvényes választ Jókai Anna.

A Napok (1972) megjelenésével új alkotói periódus kezdődött pályáján, hiszen ez a regény – az írói intenciót, az életanyagot és az ábrázolás módszereit tekintve – eddigi legnagyobb vállalkozása.

A mű tartalmát maga az írónő így foglalta össze: "Férfihős biológiai- és jellemfejlődése első személyben, átélésszerű folyamatos jelenben, egyúttal az adott személyiség által befogható történelmi tabló 1930-tól napjainkig, s mindehhez divatjamúlt hosszú terjedelem, a főszereplő egyes tudatállapotaihoz igazodó stílus." Az ábrázolt életanyag kibővülésével a mű belső dimenziói is kibővültek, az új témaválasztás új elbeszélőtechnikát kívánt. A főhős, Oláh Viktor életét és a kort, amelyben élt, az eseményeket tükröző, azokra reflektáló tudatának változásain keresztül követhetjük nyomon. A Napok sajátos tudatregény. Oláh emberi és társadalmi szituációját a folyamatos jelen kizárólagos idősíkjában mutatja meg, a múlt képei, az emlékek is a szakadatlan jelenbe ágyazva tűnnek fel. A szerzői narráció teljesen hiányzik a regényből, mindenről Oláh egyes szám első személyű "kommentárjain" keresztül szerzünk tudomást. Oláh személyében a történelmi térbe és időbe helyezett ember áll előttünk, az az ember, akinek élete hitek és csalódások dialektikájára épül, így alapvető élménye az értékek relativitása, a társadalmi mobilitás. Oláh a változásoknak kitett ember. Túlélni és gondolkodni egyszerre akar, az egymást követő kiábrándulások ellenére is azt az igazságot keresi, ami ma és holnap egyaránt érvényes.

A műben két, egymással ellentétes folyamat fut párhuzamosan. Egyfelől az: látjuk, hogy Oláh élete mind gyorsabban hullik szét, egyre kevésbé résztvevője és alakítója saját sorsának, gondolkodása asszimilálódik esetlegessé, kisszerűvé való életéhez. Leszakad a világról, s a világ is róla, magánéletének csigaházába zárkózik, Felfogásmódjába lassanként átszivárognak azok a szüleitől hallott frázisbölcsességek, amelyek ellen kamaszkorában még szenvedélyesen lázadt. Ez az életút nem éppen a fejlődés pozitív értékmozzanatokat feltételező irányába mutat. Másfelől azonban szembetűnő az is, hogy Oláh felismer bizonyos dolgokat, és ezek a felismerések még akkor is "megtörténtek", ha a tudat és az élet minősége között feszültség támadt. Csak a halála előtti időszakban jut el odáig, hogy átlátja egész sorsát és megfogalmazza: "Azt hiszem, a titok az, hogy hogyan képes az ember teljes erőbedobással cselekedni a tökéletlen jelenben, amikor a tiszta öntudat már sokkal magasabbra világít." A felismerések és az élet megvalósítása nem kapcsolódnak egybe, nem fedik egymást: a már gondolkodó kamaszfiú ahhoz még túl fiatal, hogy a saját életét élje, a halála előtt újra gondolkodó ember előtt már bezárultak az élet lehetőségei. Mindezeket az ellentmondásokat figyelembe véve a Napokat nem nevezhetjük – legalábbis a hagyományos értelemben – fejlődésregénynek. A hős változása az időben – az itt nagyon is konkrét történelmi időben {1081.} – nem igazi emberi kiteljesedés. Az életút egésze és a mű egésze viszont azt példázza, hogy "nem a napokban van a történet, hanem a nap-ban, nem az öntudatlanságban, hanem a felismerésben, az élet annyit ér, amennyit belőle feldolgozott. Nem ami velünk történik, hanem ami általunk történik, csak annak van érvénye" – ahogy Bata Imre írta.

A regény a 20. századi történelmünk legválságosabb periódusát íveli át. Az embert próbáló korfordulók úgy vannak jelen, ahogy Oláh Viktor átélte őket, tehát a történelem szubjektív képeként, motiváló háttérként. Az ábrázolási módszerből adódik, hogy a főhős történelmi tapasztalatainak érvényességi köre meglehetősen szűk.

A Napok Jókai Anna legnagyobb igényű prózai munkája, noha az esztétikai megvalósulás nem mindenben követi az írói szándékot.

A Szerelmeink, szeretteink (1973) az írónő harmadik novelláskötete. Az első két kötetből már jól ismert élethelyzetek bukkannak fel újra. A valóságismeretből fakadó történetek a részletek hitelessége ellenére is gyakran megmaradnak a leegyszerűsítő tanulságok, a tételesség szintjén (Valami jó, Emlékirat). "A hősök változatlanul a vergődők, a szerencsétlenek közül kerülnek ki. Hétköznapjaik sivár egyhangúságából "valami jó" után vágyódnak, többnyire hasztalanul, így a kudarc alapélményükké válik. A félresiklott életek, holtpontra jutott vágyak tömeges társadalmi jelenségként tűnnek fel, ez pedig az írói szemlélet egysíkúságához vezet" –jegyzi meg Wéber Antal. A kötet legkiválóbb novelláiban (Kísérlet, Selyem, Izabella, Szeretteink, szerelmeink) emlékezetes, hús-vér jellemeket formál az írónő, biztos lélektani tudással, finoman ironikusba hajló szemlélettel.

Oláh Viktor a Napokban rádöbbent: "A feladatban vagyunk egyenlőek, nem az eredményben." Ez a felismerés tovább lüktet a Mindhalálig (1974) című regényben, az élet feladatként való értelmezése és vállalása alkotja e művek gondolati-etikai alapszövetét. Mindkét regényben – természetesen a főhősök személyiségének, élethelyzetének megfelelően eltérő hangsúlyokkal és módosuló tartalommal – a vállalás etikája kerül Jókai Anna érdeklődésének előterébe.

A Mindhalálig az írónő talán legszebb könyve. Szakít az eddigi műveket karakterizáló naturalista szemlélet- és ábrázolásmóddal jellemformálása, problémaelemzése elmélyül, írói eszközei gazdagodnak.

A regény főhősét, Törtei Géza írót életének egy válságos időszakában személyes és művészi krízishelyzetében látjuk magunk előtt. A mélyreható, a teljes egzisztenciát megrendítő válság átmeneti állapotából végül is – önkínzó gyötrődések után – megszületik az új mű reménye, amely egyben az élet értelmes folytatásának a reménye is. A regény szerkezetében három réteg épül egymásra: a cselekmény jelenének konkrét ideje – mindössze egyetlen délután –, konkrét tere: Törtei Géza új lakása; a felvillanó emlékképekből kirajzolódó múlt mozaikja, valamint a gondolattöredékekből az emberi és művészi sors törvényeit vallató reflexiókból álló harmadik réteg. Törtei Géza lelkében kétféle elkötelezettség és felelősségérzet ütközik össze: egyszerre érzi magát az élethez és művészethez tartozónak, és ez a kettős kötés a művészet alapkérdéseit érintő dilemmájának lényege. A művész útját a kiválás, a "mindenki együtt és külön én" irányába{1082.} árulásnak érzi, hiszen így az életet és a szenvedőket hagyja cserben. Felmerül benne az a gondolat is, hogy többet nem ír, mert mindazt, amit tudott, elmondta már. Feleségéhez fűződő ellentmondásos kapcsolata csak megerősíti belső konfliktusait. Gizellát nyomasztja férje tehetsége, melynek fényében elkeserítően kicsinynek látja magát, kétségbeesett vádaskodásaival saját életét, saját tevékenységét, orvosi hivatását próbálja igazolni. A sok lelki vívódás után Törtei eljut a tudatos cselekvés vállalásáig: az írás erkölcsi kényszerből fakadó cselekedet lesz számára ezután. Az új, megszenvedett igazsággal képes meghaladni addigi élete horizontját: "Nem fontos, hogy értik-e. Nem fontos, hogy szeressenek. Más, más, ami fontos."