{1083.} Mensáros Zoltán (1921)

Mensáros Zoltán egyetlen könyve a nagy feltűnést keltő Böjti szél (1968) című regény, mely a második világháborúban játszódik egy vidéki városka katonai kiképző laktanyájában. A téma szorosan kapcsolódik Ottlik Géza Iskola a határonjához. Mensáros Zoltán azonban nem a nagyregény széles tablóját festi, hanem inkább rendkívül tömörít, éveket és évtizedeket húz össze, az időben egymástól távol eső eseményeket egymás mellett pergeti, szívesen alkalmazza az idő felbontását is, s ennek következtében regényének színtere kitágul, egyszerre idézi a jelent és a múltat.

Két főhőse van a Böjti szélnek, Kömlődi zászlós, aki fiatal korában rendkívül nehéz körülmények között nevelkedett, és nagy nehezen sikerült megszereznie a tanítói oklevelet, melyet aztán felcserélt a hivatásos katonaság okmányaival; a másik központi figura Tahy Gáspár hadnagy, aki frissen vasalt uniformisban, telve tetterővel érkezik a kisvárosi pályaudvarra. Eleinte megpróbál azonosulni tiszttársaival, akik szívesen vadászgatnak a közeli erdőben, udvarolgatnak a csinosabb lányoknak, s tulajdonképpen "játsszák" a katonaságot ezen a békés vidéken, melyen még az ellenséges repülők is csak éppen átrepülnek. Ezek a tisztek is kitűnően eltalált figurái a Horthy-hadseregnek. Barlay alezredes, aki unja már az egészet, s szeretné valahogy megúszni a katonaságot, de persze szívesen veszi, hogy mint a körlet parancsnoka, ő a városka egyik központja. Szűcs őrnagy, a segédtiszt, az igazi "hivatásos" katona, aki nem tűr fegyelmezetlenséget, és kérlelhetetlenül törtet előre a katonai ranglétrán. Kömlődiben egyre többször vetődik fel a kérdés: tulajdonképpen mit is keres ezek között. Hiszen nem tud azonosulni velük, s nem is fogadják be maguk közé, hóbortos különcnek tartják, mert fonográfjával járja a környéket és régi énekeket gyűjt. Gyűjtésével megszerzi ugyan a szakmai körök elismerését, de elveszti tiszttársai jóindulatát. Több ízben kapcsolatot keres és talál is az értelmiségi ellenállással, de túlságosan zárkózott, magába tekintő és cselekvésre képtelen ahhoz, hogy ezen a szálon menekülést találjon. Öngyilkos lesz. Temetésére egyedül Tahy Gáspár utazik el, aki közben ugyancsak mélységesen megcsömörlött a katonaélettől és környezetétől is. Ő azonban alapvetően gyáva ahhoz, hogy bármit cselekedjék. Ezért is hat megdöbbentő erővel az a kijelentése, melyet a temetésről visszatérve vág a segédtisztből parancsnokká előlépett Szűcs szeme közé: "Nem akarok katona lenni!" A szerencse mellészegődik: az ezredorvos döntése alapján Pestre küldik felülvizsgálatra, s ott felmentik a további szolgálat alól. A katonaság kiközösítette magából az alkalmatlanokat. Vagy pontosabban: a gondolkodók, akik vagy szívük vagy eszük kényszerére figyelő szemmel tekintettek maguk köré, szűknek találták a Horthy-hadsereg mundérját, megérezték ennek az életnek a végzetes kisszerűségét és üres voltát. A gyengébb idegzetűeket maga alá temeti ez a gépezet, a cinikusabbak azonban megtalálják a menekülés útját.

Mindehhez nagyszerű díszletet választ és teremt az író. A regénybeli kisváros valóban él, élő, egyéni alakok népesítik be, szemünk előtt látjuk testi valójában valamennyit. És amilyen a városka, olyanok a polgárai is, akiket csak a maguk kis érdekei, vágyai foglalkoztatnak. A háborút, a közeledő orosz hadsereget csak a néha-néha berregve elhúzó repülőgépek képviselik. A front itt csak képzeletben létezik, mint a "hőstettek" mezeje, ahová azonban még a leghivatásosabb katonák {1084.} sem sietnek. Lassan, lomhán mozognak itt az elmék, ugyanúgy, mint félszázaddal korábban Kaffka Margit regényeiben, szűk a szemhatár, fojtogató a gondolkodásmód korlátoltsága, mint Németh Lászlónál. Ezt a valóban kisszerű környezetet, elmagányosodó világot nagyszerűen rajzolja meg Mensáros Zoltán, akinek egyetlen regénye igazi írói telitalálat.

A Böjti szél rétegei, stílusváltásai és különféle, gazdagon jellemzett típusai azt sejtetik, hogy írójának gazdag életanyag áll rendelkezésére ahhoz, hogy a lét más dimenzióit is adekvát módon ábrázolhassa.