Gerelyes Endre (1935–1973)

Gerelyes Endre valósággal berobbant az irodalomba Kilenc perc című elbeszélésével, majd a Kövek között (1961) novellagyűjteményével. Vasutasok és bányászok között nőtt fel, s alig múlt tíz esztendős, már ő maga is rendszeresen munkát vállalt a nyári szünetekben a szülőfalujához közeli erdőgazdaságban. Ilyesformán rendkívül gazdag élményanyaggal indult pályáján, egy olyan munkásréteg érzéseit és gondolkodásmódját ismerte alaposan, mely jórészt kívül esik az írók érdeklődésén. Korai elbeszélései ezért is hatottak olyan frissnek, izgalmasnak. S mert gondolkodó író volt, és szenvedélyesen érdeklődött az irodalom műhelykérdései iránt, e történeteit modern hangszereléssel adta elő: dinamikusan, kihagyásokkal, újra és újra a tetőpontra emelve a cselekményt, szerencsésen illesztve a személyes jelenlét szubjektív, elhitető erejét a környezet csak éppen jelzésekben felvillanó objektiváltabb hátterébe. A kritika bizonyára joggal emlegette első elbeszéléseivel kapcsolatban Hemingway nevét, hiszen nemcsak a Kilenc perc két ökölvívója csépeli egymást a kiütés lázas pillanatáig, hanem mindegyik novellájában akad hasonló pillanat, minden hőse életében eljön a perc, amikor térdre rogy, és számolni kezdenek fölötte. Nyilván maga a módszer hozza ezt magával: Gerelyes Endre a végsőkig feszíti a húrt mindegyik novellájában. Mintha a jellemek teherbírását próbálgatná. A Kövek között rendkívül változatos témavilága, mely a háborús élményeket éppúgy magába foglalta, mint a legmaibb történeteket, s ezekben a belső monológot épp oly szuggesztíven alkalmazta, mint az írói magyarázatok szélesebben gyűrűző technikáját, azt sejttette, hogy a későbbiekben letisztul majd világa, kiírja magából a hatásokat – elsősorban Mándy Ivánét és Moldova Györgyét –, s megalkotja a mai témájú nagy regényt.

A Töprengés az éjszakáról (1963) azonban már válságról árulkodott. Bizonyára része lehetett ebben annak a sok félreorientáló kritikának is, melyekről gúnyorsan ír egyik önvallomásában. "Mostanában ernyedten, nyugtalanul élek – írja– ... védtelennek, gyöngének érzem magam." E vélt gyöngeségét nyilván magában tehetsége természetében is hordta, s ez vetül ki a kötet olykor szerkezettelen, sokfele műfajban kísérletet tévő írásaira. Eszménye az olyanfajta nagyívű novella, mint Fukazava Zarándokéneke, melyről rendkívül érdekes, a maga ars poeticáját is felvillantó vallomást írt (Így írni), ám ritkán sikerült töretlenül megőriznie a {1109.} novellák bevezetésében megütött hangot, sokszor érthetetlenül kibicsaklott írás közben, mintha nem lett volna biztos magában sem. Kevés olyan egységes, befejezett művet sikerült alkotnia ekkoriban, mint a Kegyetlen történet, melyben ismét visszaidézte ifjúkora tájait, hangulatait, s azokat a kemény, karakán embereket, akik nem kértek, de nem is adtak kegyelmet. Iszonyú indulatok robbannak ebben az elbeszélésben, s a lélek ismeretlen tájait fedi fel az az egyre tragikusabbá mélyülő szakadék, mely a falu és az újonnan idekerült állomásfőnök gondolkodásmódja között húzódik. A dráma elkerülhetetlen, de nem felemelő, mert ezzel is érezteti az író, hogy nagyon sokat kell még tenni az itt élő emberek gondolkodásmódjának megtisztításáért.

Gerelyes Endre hitt abban, hogy az emberi küzdelmeknek van értelme, hogy érdemes újra és újra nekirugaszkodni, még ha első pillanatban megmászhatatlannak látszik is a morális beidegződések sziklafala. A Káin, a Ki vagy te? – Ábel. (1967) című kötet bevezető elbeszélése épp ott emelkedik meg, ahol az Úr ellentétbe kerül magával az emberrel. Nem azzal, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, hanem a másikkal, aki már megszokta az elhagyatottság gondolatát, s megtanult küzdeni a jóért. Még akkor is, ha szinte áthatolhatatlanul veszi körül a magány búrája. Mert Gerelyes Endre hősei egyre magányosabbakká válnak. Néha felvillan ugyan az életükben egy-egy idilli fény, mint a Mitől fél az ember? egyes jeleneteiben s már-már kitörnek abból a bénító bizonytalanságból, mely jellemző közege ekkori írásainak. "Úgy érzem – írja önvallomásnak is, de írói habitusának jellemzéséül is a Vakációban –, hogy egyre szűkülő körben és egyre gyorsabban haladok egy riasztó centrum felé." S hősei épp úgy e felé a tragikus, kilátástalan centrum felé sodródnak, mint ő maga, s lelkükben ugyanúgy meg-megvillan a kikerülhetetlen vég iszonyú érzése, mint a tragikus sorsú íróéban.

Gerelyes Endre elbeszéléseiben s nagyhatású cikkeiben is az életformaváltás és az erkölcs átalakulásának nyitott kérdéseit vetette föl. Nem keresett feloldozást hősei számára, inkább azt akarta megmutatni, hogy a hagyományosnak vélt világrend felbomlása tragikus elemeket is hordoz, s egyes rétegek tudati átalakulása messze elmarad a lehetőségek mögött. Jelképesen is értelmezhetjük Nevetve pusztult el szegény című elbeszélését. A történetet, mely két elemből, az elbeszélő emlékeiből és egyes múltbeli események konkrét megjelenítéséből áll össze, a gyógyíthatatlan betegséget magában hordó Ferber elmúlásának története fogja keretbe. Véletlenül csöppent a három fiú közé, akik gyermekes csínyjeikben, verekedésekben, dévaj tréfákban tombolják ki céltalanságuk szorításait. Ferber, aki néha teljesen váratlanul nevetőrohamokkal küzd, merőben más, véletlenül tudják meg róla, hogy gyermekkorában Auschwitz poklát is megjárta, innen gyógyíthatatlan betegsége. Befogadják maguk közé, de hamarosan kiderül, hogy a furcsa, társra vágyó emberke "idegen test" közöttük: megjelenésével felbomlik a közösség, az egyik fiú tovább akar tanulni, a másik egyre többet foglalkozik az emberi felelősség kérdésével, s világosan érzi, életformát kell váltania, csak a harmadik, a bikaerős Sanyi véli úgy, hogy életének hagyományos keretein fölösleges változtatnia. Ferber halála után szövetségük elveszti értelmét, mert az elbeszélés azt sugallja, hogy minden közösségnek csak a felelősség, a másokért vállalt áldozat adhat kohéziót. A {1110.} szakadás nem tragikus, de az egyértelmű, hogy egy adott élethelyzetben mindenkinek döntenie kell s e döntése egyben további létmódjának meghatározója.

A döntésnek ezt a kényszerét foglalja mitológiai keretbe az író Isten veled, Lancelot! című kisregényében, amelyben az ősi brit mondát értelmezi át. Az 1973-ban megjelent műben érezhetően szakítani akart korábbi elbeszélő modorával: távlatosabb, egyetemesebb, nyitottabb struktúrát teremtett, mely lehetőséget adott arra, hogy ne csak az események közvetlen leírására vállalkozzék. Egy ideig követi a monda menetét, a befejezésben azonban egyéni leleménnyel megváltoztatja a históriát, s lehetőséget ad hősének: vagy mondai küldetését teljesítse be, vagy maradjon egyszerű, hétköznapi ember, aki a névtelenségben a hétköznapok egyszerű tettei által örökíti meg nevét. Az ő Lancelotja az utóbbi változat mellett dönt: kigyógyulva a Merlin kiszabadításáért vívott csata halálosnak látszó sebeiből "eltűnik", megházasodik, gyerekei lesznek, s egyre távolabb kerül a monda nagyszerű, valójában azonban emberellenes tartalmaitól.

Gerelyes Endre Lancelotja nem eszményi hős, hanem a helyét és szerepét kereső huszadik századi ember alteregója, aki életének döntő pillanatában ráébred arra. hogy nem kihívnia kell a sorsot, hanem egyszerű, pátosztalan létmóddal meg kell azt változtatnia. Megfordul a mese hagyományos értelme, ez a Lancelot szakít legyőzhetetlen lovagsága eszményével, hogy hétköznapi, névtelen ember lehessen, "akit nem is olyan rég Lancelotnak hívtak", de aki ebben az új élethelyzetében mégis megteheti azt, amit egy lovag nem tehetett: maga köré gyűjtheti szeretteit, megtaníthatja őket a szabadságra, s elfeledtetheti velük a félelmet.

A szabadságnak, a félelem nélküli életnek ez az ideálképe fontos és időszerű példázattá avatta Gerelyes Endre utolsó művét. Tragikus hirtelenséggel megszakadt pályájának legfontosabb üzenetét hagyományozta benne: vállalnunk kell esendő emberségünket, mert ez az igazi hősiesség, s csak így találhatjuk meg azokat: az eszményeket, melyekért érdemes élnünk.