{1125.} GYURKÓ LÁSZLÓ (1930)

FEJEZETEK

"Sosem tudtam műfajokban gondolkodni, csak a témát tudom, ami izgat, a gondolatot, ami foglalkoztat, s ehhez keresem a legmegfelelőbb formát, amiben mondanivalómat közölni tudom másokkal is" – fogalmazta meg Gyurkó László 1964-ben máig jellemző írói módszerét, alkati tulajdonságát.

Nagyobb távlatból alaposan elemezhető lesz majd a 60–70-es évek műfajkeveredéseinek, műfaji ölelkezéseinek esztétikai-irodalomszemléleti tartalma, kimutatható lesz a líra és esszé, a próza és memoár kapcsolódásának funkciója, megmagyarázható lesz miértje. Beleértve azt a szempontot is, hogy egy író munkásságán belül bármennyire szoros megfelelés van (lehet) a művészi alkotások és a publicisztika, az esszé között, azért nincs feltétlenül mechanikus gondolati-szemléleti azonosság. Írói önvallomás, önértelmezés és megtestesült regényvilág között lehet például termékeny ellentmondás az utóbbi szocialista, korszerű realista minőségének "javára", mint ahogy – ellenpéldaként – az elkötelezett ars poetica, a szándék olykor bizony nem realizálódik hiteles művészi teljességben.

Mindezt azért kellett ilyen körülményes bevezetőként megírni, hogy jelezhessük Gyurkó László helyét az újabb magyar irodalomban. Kisregényt, drámát, dokumentum-montázst, történelmi esszét, publicisztikát, szaktanulmányt egyaránt ír, emellett aktív színházi ember is (volt színházalapító, -rendező és -igazgató is) – a műfajok szerinti irodalomtörténeti elemzés akár fel is szabdalhatná munkásságát. Ám ezzel éppen Gyurkó íróságának lényege veszne el: kevés a hozzá hasonló a mai magyar irodalomban, akinél olyan szerves, eltéphetetlen lenne a kötődés az egyes műfajok között, mint nála; ami persze önmagában még nem érték. Nem pusztán, nem elsősorban alkati, alkotáslélektani kérdés ez. Sokkal inkább a gyurkói alkotásmód világnézeti-gondolati centrumának erős, mindent átható sugárzásával függ össze: Gyurkó Lászlót minden művében, minden műfajban a szocialista forradalmíság emberi, etikai, magatartásbeli, lélektani, világnézeti kérdései foglalkoztatják. Ez a szinte csökönyös "tematikai" következetesség, ez a pártos szenvedély dolgozik tehát a műfaji sokszínűség mögött, ez magyarázza az alkotások egymásra épülését, egymáshoz kötődését, egymás közti vitáját. S végül: ez a szemlélet minősíti is a műveket, az éretteket csakúgy, mint az erőtlenebbeket, a merész kísérleteket csakúgy, mint a kudarcokat. Mert ez a következetesség még a látványos kudarcot is "funkcionálja", olyan érhálózatba köti, mely Gyurkó munkásságának helyét jóval a középszerű sikerültség, a "megrendelés" eklektikus és rutinos teljesítése fölött, a modern szocialista irodalom élvonalában biztosítja.

Már legelső írásait áthatja a szocialista életforma és tudat problematikája írói ábrázolásának erősen intellektuális, s ugyanakkor gazdagon érzelemteli törekvése. Első könyve, az 1958-ban íródott s 1961-ben megjelent Bűnösök a fiatal értelmiség önvizsgálatát, magatartásválasztásait példázza az 1944–45-ös történelmi próbatétel keretei között: egy passzivitásával, elvont moralizálásával és üres alázatosságával a világon kívül rekedő, bajt okozó, "álhumanista" pap sorsának tükrében. A rokonszenves mondanivaló, a kommunista forradalmíság melletti nyílt kiállás {1126.} művészileg itt még leegyszerűsített, tézisszerű, némileg túlbeszélt, a figurák bizony sematikusak. De Magda és Kálmán izzó szópárbaja s az egész könyv intellektuális sodrása már mintha az Elektra- dráma, vitái felé mutatna előre. Még inkább így olvasható a Csütörtök című kisregény (1963) nagy dialógusa, amelyet a vallásos moráltól való elszakadás, az értelmes közösségi életforma iránti vágy, a küzdelmes emberi magatartás hevít. Az 1956 nyarán játszódó történetben már közvetlenül tükröződnek a fiatal nemzedék útkeresési dilemmái: miként egyik esszéjének címe, ez a könyv is Vallomás az életformáról. Leszámolni a rossz, kényelmes életalternatívákkal, a különböző előjelű bálványállítással; az igazi szenvedés láttán rádöbbenni s rátalálni az emberi felelősségre, küldetésre és igazi szerelemre – ez a Csütörtök gondolatköre. A párbeszédek már élettelibbek, a figurák bensőségesebbek, mint az első könyvben, kitágult a problémavilág is, egyre inkább a Sarkadi Imre, Somogyi Tóth Sándor, Fejes Endre akkori műveivel rokon életformakérdések érdeklik (miként ezt A negyedik ember című kötet esszéi – például a Fejes-tanulmány is – bizonyítják). Igazi beérkezésről azonban ekkor még nem beszélhetünk. De azt már joggal jelezte az értő kritika, hogy Gyurkó nagyobb vállalkozásba is kezdhetne, képességei a teljesebb ábrázolásra is lehetőséget adnának.

Az irodalmi közvélemény A negyedik ember című gazdag esszékötete (1964) kapcsán figyelt fel rá igazán. Fél évtized közéleti, etikai, irodalmi érdekű–jórészt polemikus – írásait gyűjtötte itt össze, többségük máig megőrizte elevenségét. Az 1956 után felnőtté érő marxista írástudó-nemzedék egyik legmarkánsabban gondolkodó személyiségének arcát mutatja a kötet, azét a közíróét, aki a nyugati fogyasztói társadalomról vagy a szexualitás kérdéseiről, művészekről és munkásokról szólva egyaránt a szocialista minőséget kutatja. A korszerű életmódot és tudatot, ami nélkül a szocializmus nem nyithatja meg a "szabadság birodalmá"-nak kapuit. S bár némi elvont tézisszerűség, kultúrfilozófiai utópizmus terheli ezeket az írásokat, bár egyik-másik irodalmi ítéletével ma már nemigen lehet egyetérteni, aligha túlértékelhető ez az esszékötet nemcsak Gyurkó írói világképének, hanem a progresszív magyar közgondolkodás fejlődése, a 60-as évekbeli szellemi konszolidáció és radikális reformszellem szempontjából.

Ez a kötet tartalmazza Gyurkó első Lenin-írását is, mely 1963-ból datálódik. A korszerű Lenin-kép megrajzolásának való emez első nekirugaszkodást később ő maga is kritikusan ítélte meg, mivel – úgymond – bálványrombolási szándékából az "emberarcú bálvány" felépítése sikeredett csupán. Mégis joggal került ez az esszé az 1967-es Lenin, október című könyv élére: előlegezi a nagy esszétanulmány értékeit. A siker közéleti, ideológiai, tudattörténeti okainak felfejtése nem az irodalomtörténetírás feladata elsősorban. De annyit itt is el kell mondani, hogy a magyar prózának a 60-as évek első felében felívelő realista önismereti hulláma (Cseres Tibor, Darvas József, Fejes Endre, Mesterházi Lajos, Sánta Ferenc és mások könyvei), a személyiség és forradalom, hatalom és erkölcs viszonya: átvilágító – jórészt drámaírói – vállalkozások széles sodrása hat itt is, ha mai műfajban, más minőségben is.

{1127.} A dokumentatív-szociográfikus és az elvont-parabolisztikus próza típusainak a 60-as évek második felében kibontakozó kettős tendenciájáról már sokat írtak. Ezt a tipizálódást azonban csak akkor tekinthetjük relatíve érvényes történeti meghatározásnak, ha nem feledkezünk meg a módszer- és stílustípusok különbségeit átmetsző világnézeti-esztétikai áramlatok természetéről. Vagyis arról, hogy a korszerű szocialista önismeret, a marxista társadalomtudományi reneszánsz eredményeitől ihletett modern intellektualitás szembefeszült mind a tárgyias-dokumentatív, mint az elvont-parabolisztikus típusokon belüli, lényegében polgári világnézetű absztrakt humanizmussal. Bármennyi objektív szál köti is például Gyurkó dokumentatív prózáját és intellektuális drámaiságát a 60-as évek derekának, második felének egymással rokonítható törekvéseihez, például Déry Tibor, Hernádi Gyula és mások munkáihoz, sőt: bármilyen erős is e rokonság szubjektív-emberi reflexiója, az irodalomtörténeti differenciálás számára e kötés műfaji-stiláris viszonylagossága és markáns szocialista világnézeti-esztétikai arculata is szembetűnő. Ez – úgy véljük – Gyurkó egész pályájára is vonatkozik; de most térjünk vissza 1967-hez.

A Lenin, október nemcsak marxizmustörténeti, de írói teljesítmény is: a lenini politikai-etikai döntések és az objektív történelmi folyamat mesteri egymásba ötvözése, a forradalmi cselekvés alternatíváinak emberközelbe hozása, teória és praxis, politika és erkölcs önkorrigáló mozgásának ábrázolása azért sikerült ilyen drámaira, mert a tárgyias anyagot az író szubjektív érdekeltsége is átfűti. Mert az objektív mondanivaló egyúttal a 60-as évekbeli baloldali magatartás keresésének pátosztalan szenvedélyétől is hitelesítődik, s ezzel Gyurkó az olvasót is a történelem és a kortársi társadalomfilozófiai töprengés részesévé avatja. "Író vagyok, nem történész vagy filozófus: a tudósnak tárgya a történelem, nekem segítség életem megoldására" – írja Gyurkó László, és itt, és pontosan ebben rejlik az író forradalmiság-koncepciójának lényege. A könyvesszé 1917-ig tárgyalja Lenin és a forradalom életritmusát, de a téma továbbra is szoros vonzásban tartja Gyurkót. Láthatóan a folytatás, a "még nehezebb" korszak, a győztes, intézményesült forradalom dilemmáinak megírása foglalkoztatja. Ezt tükrözik a Leninnel foglalkozó újabb kísérletek, a Négyszemközt a forradalommal című dokumentumgyűjtemény (1970) és a Fejezetek Leninről című dokumentum-oratórium is (1970). Teljes értékű választ a "forradalom utáni forradalom" kérdéseire egy másik műfajban adott Gyurkó, a Szerelmem, Elektra című drámában (1968).

Bevallott a "tematikai" folytonosság: ahogy Gyurkó fogalmazta, "az Elektra és a Lenin-könyv abban rokon, hogy mindkettőben a forradalmiság problémája foglalkoztatott". Míg az utóbbiban a dokumentumok és esszéreflexiók lírai tárgyiassága, a tények objektív pártossága "érvelt", az előbbiben az évezredes mitológiai hagyomány átfunkcionálása, a "közéleti" drámaiság megújítása teremtett adekvát közeget.

Gyurkó László Elektra-drámája nemcsak az életmű egyik magaspontja, hanem a felszabadulás utáni szocialista dráma fejlődésének is kiugró állomása. Nem szólva most színpadi megjelenítéséről, irodalmi alkotásként is megkapó erejű szöveg. Legkülső rétege, költői nyelvezete, a népballadás tisztaságú ritmika és az {1128.} intellektuális líraiság ötvözete már a stílus szintjén is tükrözi a mélyben munkáló drámai erő gondolati erejét. Modern népiség és filozófiai ihletettségű politikum olvad itt egybe úgy, hogy a "történetietlen" modellszituáció nem gyengíti a drámai hősök személyességét, hogy éppen az irónia hozza emberközelbe az "ontológiai" mondanivalót. Művészi vita ez az alkotás a hatalom és forradalmi erkölcs elvont dilemmáját a szocializmus értékrendjétől elhatároló parabolisztikussággal megfogalmazó drámákkal, túljut a szocializmus első hazai évtizedének eseményeit és tanulságait tételesen, publicisztikus egyoldalúsággal ábrázoló 50-es évek végi, 60-as évei eleji színművek világán is: új drámai modellt teremtett. Olyan különösséget, amelynek révén korábbi műveinek túlzottan absztrakt tételei, motívumai, a forradalmiságot körüljáró töprengései adekvát élménykört s egynemű közeget kaptak, és amelyben a szocialista forradalmiság, a lenini út konkrét, tárgyias történetéből kihámozható elvi tanulságok életszerű drámaisággal szólalhatnak meg. Max Frisch dramaturgiai elveiről értekezve mintha már 1961-ben saját drámaírói módszerét kísérletezné ki: elutasítja a tértől és időtől elszakadó s ezért az emberi egyéniséget is kiüresítő expresszionista tézisdramaturgiát, de – annak tapasztalatait is fölhasználva – a "realista elvontság" felé tájékozódik. S valóban: ez a modell lesz a legalkalmasabb a forralmiság természetét, a szocialista forradalom drámai ellentmondásait maradandó költőiséggel idéző kezdeményezés számára.

A jelentésgazdagság, az asszociáció-bőség, a kimeríthetetlen mélységű mondanivaló, a sokrétegűség itt nem válik sem átlátszóan direkt allegóriává, sem parabolisztikus, több jelentésű drámaisággá: a "töprengő" forradalmi világnézet a belső művészi vibrációt is a szocialista önismeret szilárd pilléreivel építi körül. Gyurkó Elektra-feldolgozása valóban igen gazdag jelentésaurát teremtett, nem véletlenül írtak és vitatkoztak róla annyit a kritikusok, például Almási Miklós, Kis Pintér Imre, Koltai Tamás, Lengyel József, Létay Vera és Pándi Pál. A Nemzeti Színház-i 1968-as bemutató szövegét, nem jelentéktelen változtatásokat hajtva végre, 1972-ben az író új bemutató számára átdolgozta. A szövegérlelés eszmei, dramaturgiai, stiláris következményeit Tarján Tamás elemzi érdekesen a Gyurkóról készített drámaírói pályaképében.

A hagyományos mítosz nemcsak ürügy, hanem objektíve is időszerű értelmezésre kínálkozik, sőt éppen mítosz-voltában jelent alkalmas anyagot Gyurkónak a gondolati általánosításra. A hangsúly Elektra és Oresztész forradalmi magatartásának, hatalom- és erkölcsértelmezésének elvi egységén és gyakorlati szembefeszülésén, az egység "világtörténelmi" követelményén, de egyúttal a felbomlás, a szembekerülés tragikus szükségszerűségén van. Elektra komor, aszkétikus, önfeláldozó hősiességével szinte egyedül őrzi a tüzet, amikor a zsarnokság az elnyomottakból szinte minden emberit, haladót kiöl: ő jelenti a forradalom belső érését, látens folytonosságát. Egyúttal azonban beszűkülő, önmaga ellen forduló, arisztokratikus-doktrinér forradalmisággá is torzul ez a magatartás, egyrészt mert nem a népet mozgósító, rá támaszkodó cselekvésben realizálódik, másrészt mert a győzelem után a bosszúra, a megtorlásra s nem az építésre helyezi a hangsúlyt. Jóllehet, az érdeme, hogy továbbra is őrzi a sohasem nélkülözhető elvi kérlelhetetlenséget.

{1129.} Oresztész már egy új periódus más típusú forradalmiságát képviseli: nem az elvont, mindent megbocsátó, puha "népfrontosság"-ét (hiszen ha kell, ölni is tud, zsarnoköléssel kezdi ténykedését), de nem is az elsősorban a bizalmatlanságra hivatkozó fegyveres könyörtelenségét. Egy József Attila-i líratöredékből bonthatjuk ki az Oresztész-magatartás lényegét, ez béleli otthonossá a korszerű forradalmi hitvallást: "Ahol a szabadság a rend /mindig érzem a végtelent". Oresztész így fogalmaz: "Ahol a szabadság a rend, ott a törvény büntet"; Elektra viszont így: "Ha bűn büntetlen marad, nincs többé igazság". Az Elektra-modell nemcsak kompromisszumellenes következetesség s nem is pusztán kispolgári ultraforradalmiság, mint ahogy Oresztész sem egyszerűen a reálpolitikai józanság lovagja. Oresztész akaratlan gyilkossága nem az Elektrán joggal beteljesülő bűnhődés, s nemcsak azt jelenti, hogy Elektra pusztulása törvényszerű, mert vele, ilyen alapon nem lehet elkezdeni a békés építést. A drámai ütközések belső oszcillálása ennél jóval többet mond: a testvérszerelem motívumának többrétűsége is arra vall, hogy nem két pólust, steril eszmei-erkölcsi alternatívát képeznek, nem tételek illusztrációi a főhősök. Az igazi tragédia éppen az, hogy a forradalom megosztottá válik, s hogy a jövőbeli egység érdekében, úgy látszik, mégsincs más út, mint ez az önpusztító megosztottság. Oresztész együtt akarja a szabadságot és a rendet ("Magam mellé ültetem a trónra. Oresztész rendje és Elektra szabadsága testvérek"), s tragédiáját éppen az motiválja, hogy nemcsak Elektra forradalmi kérlelhetetlensége elvont, de az ő rendteremtő-építő törekvése is: a forradalom csak belső ellentmondásokon, a szabadság és a rend megrendítően tragikus konfliktusain át, a tartalmas hit és küzdelem révén válik felnőtté. Ezt a történelmi tapasztalatot szövi át s erősíti fel a testvérszerelem fojtott, szép lírája s a kórus rezonőr-iróniája is. Olyan erővel, hogy a Szerelmem, Elektra nemcsak a nemzetközi munkásmozgalom és a hazai reform egyik kiélezett történelmi pillanatában (1968–69) kapott művészi-politikai nyomatékot, hanem – e hangsúlyt megőrizve és gazdagítva – az újabb periódusban további jelentésrétegekkel is gazdagodik.

Hogy az objektív ellentmondások vállalása és a forradalmi magatartás kiharcolása mennyire központi motívuma Gyurkó művészetének, azt Az egész élet című kötet (1970) is tükrözi: A Szerelmem, Elektra; a Lenin-oratórium és a kötetcímadó "didaktikus játék" együttolvasása új tónusokat is fölfedeztet velünk a darabokban, egymásra felelő motívumokat is felerősít, értelmez. Hiszen az Elektra és Oresztész közti viaskodás Lenin és elvtársai, Lenin és az alternatívák sokszor tragikus, de mégis a világforradalmi folytonosságot érlelő konfliktusába torkollik a dokumentumdrámában. Majd – a testvérszerelem motívumának vonalán is – a személyiség megőrzésének, a szerelem és élet forradalmi lényege állandó újrateremtésének, a Nő és a Férfi párviadalban történő egymást-emelésének tézisjátékában (Az egész élet) nyer folytatást. Ez utóbbi azonban már felidézi a műfaji-gondolati tisztázatlanságból, a kiüresedő költői "filozofálásból" eredhető művészi kudarc veszélyét is.

Az 1970-es évtized Gyurkó László színházteremtő vágyai – korántsem konfliktusmentes és teljes eredményű, de színháztörténetileg feltétlenül figyelemre méltó – realizálódásának időszaka. Írói munkásságát is elsősorban ez a szenvedély {1130.} határozza meg ekkor: a Huszonötödik Színház, majd az általa rövid ideig vezetett Népszínház elkötelezetten politizáló szellemiségű, szocialista avantgárd arculatú játékstílusa, brechtiánus dramaturgiája ölt testet fel- és átdolgozásaiban. Az erős esszéista-moralista alkatnak a művészi bensőségesség szempontjából feltűnő – a tételességben és az elvontságban testet öltő – kétségtelen veszélyeit Gyurkó nem mindig tudta leküzdeni. Talán ez is magyarázza, hogy Az egész élet után újra a régi vagy közelmúltbeli mítoszhoz nyúlt, ezt érezve legmegfelelőbb nyersanyagnak saját és korszerű írói mondanivalójához.

A Don Quijote-dráma, az Aranyborjú, a Kőmíves Kelemenné egyaránt azt jelzi, hogy a témaválasztás, a gondolati problematika is módosult a 60-as évek [közepén!]második felében uralkodó élménytípushoz képest. Gyurkó László 70-es évekbeli fojtott pátoszú, groteszk és mégis közéleti szenvedélyű színpadi művei a szocialista forradalmiság és reformmagatartás, az önmegőrzés és rugalmas alkalmazkodás, az áldozat és közösség, az életforma és szocialista morál dilemmáira kérdeznek. Azokra a kihívásokra, amelyek sok vonatkozásban valóban új és nehéz kérdései lettek a makrojellegű átalakulások, a nagy megrázkódtatások első másfél-két évtizedén túljutó (de korántsem az ellentmondásmentes, "problémátlan", lineáris fejlődés korszakába lépő) társadalomnak.

Megfrissülő publicisztikája, esszéírása is a korszak "hogyan élni"-irodalmához, a kultúra és életmód viszonyát faggató szocialista értelmiségi progresszióhoz köti Gyurkó Lászlót. Komor, felelős, olykor egyenesen tragikus felhangú politizáló ihlete e kincstáriság-ellenes művészi irányzat értékeinek tartós folytonosságát, modern hitelét, valóság iránti érzékenységét és megújulási képességét is bizonyítja. Ezt tükrözi a műhelyében már ekkor érlelődő, de majd csak 1979-ben napvilágot látott esszéregény, a szintén mitológiai és világirodalmi motívumokra rájátszó, ugyanakkor ízig-vérig korszerű Faustus doktor boldogságos pokoljárása is. Ennek elemzése, értékelése azonban már kívül esik e munka keretein.