Ozsvald Árpád (1932–)

Bábi mellett főként Ozsvald Árpád tűnik ki az első lírikusnemzedékből. Emberszeretetet, szerénységet sugárzó költészete faluról hozott élményekből táplálkozott, s már kezdetben is tudatos formabiztonságról tanúskodott. Önálló verseskötetei: Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (1959), Földközelben (1965), Laterna magica (1967), Szekerek balladája (1971). Első kötetei a népies realizmust, a két utóbbi pedig a gondolati lírához való közeledést tükrözi. Az ifjúságnak írt elbeszélései A kis postás (1965) címmel jelentek meg. "Az a rokonszenves e halk, visszahúzódó költőben, hogy hivalkodó pózok és formai trükkök nélkül éli meg s fejezi ki személyes élete konfliktusait. Tiszta, rendet tartó szavai elkerülik a hangoltság lázálmait, inkább a töprengés szűrői felé terelik az élményt" – írta találóan Kovács Kálmán Ozsvald költészetéről.

Ozsvald válogatott költeményeit 1969-ben Galambok szállnak feketében címmel adták ki. Újabb költészetében bizonyos hangváltást figyelhettünk meg: régebbi idillikus falusi életképei helyett a gondolati líra, a filozófiai elmélyülés uralkodik. Mitológiai témájú, szimbolikus versei is a cselekedni, küzdeni akarás szándékát mutatják (Odüsszeusz, Gólem). Egyik legszebb költeményében, a hármas szerkezetű Az árvaság korában először emésztő magányát fejezi ki: "nem nyugtat a csönd se, hiába zárod az ajtót két lakattal", majd gyermekkorát idézi: "Feküdtél a szérük meleg, kemény földjén: rongyos kis Krisztus, apád is megtagadott." S mindez a befejező részben a költőnek az élővilághoz szóló átkában oldódik fel: "Örökké futkosó hangyák, álljatok meg egy percre, árva {33.} tücskök, tegyétek félre a kopott hegedűt, könnyű lepkék, csukjátok össze hímporos, cifra szárnyatokat, szürke pacsirták, kőként zuhanjatok a földre, gömbölyű pókok, vasból fonjátok a hálót ... eleven Világ: ments meg engem az Árvaságtól!"