AZ IRODALMI ÉLET

A jugoszláviai magyar irodalom rövid, a két világháború közötti "szociális irodalomból" kinőtt, a szocialista realizmussal rokon szakaszát egy majd tíz esztendeig tartó átmeneti időszak követte, amelyet egy új írói nemzedék fellépte éppen úgy jellemez, mint az a tény, hogy ez az időszak az irodalmi békés koegzisztencia évtizede volt, a szellemnek egy langyos, szélsőségektől és megosztottságtól idegenkedő ismérveivel. A kezdeményezéseket ez az irodalmi alakulási szakasz nem tudta kiteljesíteni: nem annyira eredményei, mint inkább erőtlenségei jellemzik elsősorban, s csupán a korszak végén, majd a hatvanas évek elején kezdődött pezsgőbb és aktívabb törekvéseket mutató periódusa.

A negyvenes évek végének intézményesítési kísérletei közül egyedül a Híd című folyóirat maradt életképes, viszont az 1952-ben alapított Magyar Irodalmi Társaság és a szellemi hagyományok ápolását, a magyar nyelvű kultúrtevékenységet affirmálni akaró Ünnepi Játékok eszméje már az indulás után elhalt, a könyvkiadás pedig egyenesen válságos éveit élte. Volt olyan esztendő is, amikor alig jelent meg vajdasági magyar író könyve. Jellegzetes újság- és folyóirat-irodalommá vált tehát ismét a jugoszláviai magyar irodalom, következésképpen a kis lélegzetű műfajok uralma folytatódott, míg a nagyobb koncepciók és vállalkozások elmaradtak, s nem akadt olyan eszme sem, amely a figyelem középpontjába kerülve a korszak irodalmi törekvéseire rányomta volna bélyegét.

A jugoszláviai magyar irodalom tehát ebben az időszakban a jugoszláv szellemi élet általános képletétől eltérő vonásokat mutat: nem gazdagodása, hanem elszegényedése következett be, amely az évtized derekán érte el mélypontját, a változásoktól való idegenkedésnek szinte közvetlen következményeként. Jellemző lehet, hogy a Hídban nem irodalmi csatározások folytak ezekben az években. Az egyetlen nagyobb arányú vita {102.} 1848 értelmezése körül zajlott le. Annak a szellemi pezsgésnek és lendületnek, amelyet Jugoszlávia népeinek irodalma abban az időben mutatott, a jugoszláviai magyar irodalomban alig találjuk nyomát. Az írók nem vették ki részüket abból az országos méretű vitából sem, amely a realizmus és modernizmus kérdései körül folyt, és a jugoszláv szellemi élet polarizálódásához, határozott rétegeződéséhez vezetett. Ezért vagy megkésve, vagy nagyon is erőtlenül érvényesültek az ország szellemi életére ható eszmék és törekvések, az irodalom nem tudta leküzdeni a talajtalanság érzését, nehezen találta meg helyét a kialakult új társadalmi-szellemi körülmények között. Pedig a zágrábi és belgrádi irodalmak példája nyilvánvalóvá tette, hogy a vajdasági irodalomnak is új utakra kell térnie, s erre ösztönözte az a tény is, hogy a politikai szemlélet az irodalmat az esztétikai szférába utalta.

Az elmulasztott lehetőségek évtizede volt az ötvenes éveké: az esztétikai kritériumok eluralkodását ugyanis gátolta a kiegyenlítődés, a művészeti koegzisztencia elvének hirdetése, a polarizálódási folyamatok háttérbe szorítása, az írói csoportosulások kialakulásának a hátráltatása. Lehetőségei természetesen nagyobbak voltak, mint amennyire a megvalósulások alapján ezekre következtethetünk, különösen ha az ötvenes évek elején fellépett írói nemzedék tehetségét tekintjük.

A korszakot meghatározó jegyek között kell számon tartanunk azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyar irodalom az ötvenes években a magyarországi magyar irodalommal semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn, s a világirodalom felé megnyílt lehetőségeit sem kamatoztatta jelentősebb mértékben, mint ahogy a jugoszláv irodalom új jelenségeit is inkább csak tudomásul vette. Ennek következtében beltenyészetté vált: a termékenyítő eszmék hatásai ritkán érvényesültek, lényegében hagyomány és kapcsolatok nélkül alakult, viszont a negyvenes évek irodalmát sem vihette tovább, hiszen ennek az irodalomnak és irodalmiságnak társadalmi és világszemléleti feltételei országos viszonylatban már nem léteztek, s a fiatal írónemzedék is mintegy ennek az irodalmi képletnek a tagadásával indult 1950-ben, de az idősebb és most újra megszólaló írók sem ott folytatták működésüket, ahol 1944-ben abbahagyták.

Bonyolult és ellentmondásos összkép, ugyanakkor ki nem teljesedettség jellemezte az ötvenes évek elején új szakaszába lépő jugoszláviai magyar irodalmat. A politikai-társadalmi élet folyamatai, amelyeket a Tájékoztató Iroda határozatát követő feszültség éppen úgy jellemzett, mint a nyugati kultúrák felé szabadabbá lett utak, irodalmunkat is érintették, ha gyökeresen nem is befolyásolhatták, mint például a Franz Kafka, a Faulkner neve jelezte törekvések, vagy a dekadencia fogalmának revíziójával kapott új világirodalmi távlatok. Éppen ezért ilyen nyomokra a jugoszláviai magyar irodalomban ekkoriban csak áttételekben bukkanhatunk, úgyhogy az irodalmunkat ért hatások közvetlen körében nem is emlegethetjük őket.

{103.} Tagadhatatlan azonban, hogy a modern jugoszláviai magyar irodalom megteremtésének igénye az ötvenes években alakuló irodalomban is élt, amelyet azonban ekkoriban nem sikerült irodalompolitikailag érvényesíteni, uralomra segíteni, általános elvvé tenni, részben maguknak az íróknak az erőtlensége és határozatlansága, részben a tapasztalt ellenállás, nem kis mértékben pedig a vajdasági "lassú fejlődés" miatt. Irodalmunknak éppen ezért le kellett mondania az új eszméknek azokról a helyzeti energiáiról, amelyek alakulását, gyorsabb életét elősegíthették volna, le kellett mondania a közvetlen eszmei harcok termékenyítő befolyásáról is, és meg kellett elégednie a kész eredmények átvételével, az utánmondás lehetőségével élve csupán, következésképpen a maga lehetőségeinek kibontakoztatásában is gátakba ütközött s félmegoldásokra kényszerült. Az írói pályaképek rajzán tapasztalható torzabb vonások, az alakulási görbén látható megnyúltság és a lassúságról tanúskodó jelek ebből a tényből magyarázhatók.

Az ötvenes évek jugoszláviai magyar irodalmát az általános eszmei-esztétikai jellegzetességeken túl még a következő szemmel látható tényezők befolyásolták: erre az időszakra esett azoknak az íróknak újbóli megszólalása, akik a háború előtt nem tartoztak szorosan a Híd, illetve a "szociális irodalom" táborába (Szirmai Károly, Börcsök Erzsébet például), az idősebb írónemzedék (Debreczeni József, Herceg János, Majtényi Mihály) ekkor vált a legtermékenyebbé, illetve ekkor kezdődött lassú válsága (Laták István, Lőrincz Péter), s ekkor lépett fel egy fiatal, az iskola padjaiból éppen kikerült írónemzedék.

Két hullámban érkeztek ezek a háború utáni fiatalok: idősebbjei már a Téglák, barázdák című 1947-es antológiában is szerepeltek, illetve a negyvenes évek végén már a Híd közölte műveiket, a fiatalabbak pedig 1950–1951-ben léptek fel, viszont csak 1953 után jelentek meg első köteteik. Pályájuk azonban nem meredeken ívelt felfelé, úgyhogy valójában csak a hatvanas évek megváltozott szellemi légkörében bontakozhatott ki tehetségük, s csak ekkor kerültek a jugoszláviai magyar irodalom élvonalába is.

Ennek az írónemzedéknek nem kisebb szerep jutott, mint az, hogy a jugoszláviai magyar irodalom adminisztratív korszakát lezárva, az irodalmat közelebb vigye a vajdasági élet konkrét kérdéseihez, s a Vajdaság "felfedezésének" meghirdetésével (jellemző, hogy a Híd új sorozata 1956-ban ilyen programmal indult!) ne eszményített képeket, hanem valóságos életjelenségeket vegyen szemügyre, másfelől pedig igényességével és esztétikai szenzibilitásával az emberi élet hétköznapjainak rajzában ezeknek a hétköznapoknak esztétikai jellegű kritikáját adja, s a vajdasági irodalmat az individualizáció irányába vigye tovább, tagadva mind a régi Híd és munkatársainak "kollektív" szellemét, mind a Kalangyában egykor érvényesült "kisebbségi" magatartást és szemléletet. A fentebb jelzett okok és körülmények azonban ezeket a szándékokat nem engedték kiteljesedni, s a {104.} lendületes kezdés után (melyet a Híd 1950. áprilisi, ún. ifjúsági száma formálisan is meghirdetett) nemcsak megtorpant ez a nemzedék, hanem alapjában véve lemondott kritikai igényeinek érvényesítéséről is, aminek következtében társadalmi és esztétikai szemléletét sem tudta világlátássá formálni teljes mértékben, s ezért félmegoldásokkal kényszerült megelégedni, s nem tudta a jugoszláv irodalmat olyan intenzíven átható modernista törekvésekből sem az éltető nedveket felszívni. Indulásának idején már így maradt ez a nemzedék hosszú ideig, jellemzően a félúton a hagyományok, valamint a modernista törekvések között.