Gulyás József (1937–)
Lényegében magános alakja a fiatalabb jugoszláviai magyar költészetnek Gulyás József, aki sokáig abban a hitben írt, hogy a költészet önmagában elegendő az élet megváltoztatásához. Később eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy ott, ahol él, a "végeken", az élet azért olyan, amilyen, mert még az "órák is lekésik önmagukat", a létezés levegő után kapkod, a költő pedig egy sajátos "pokol"-látvánnyal a szemében él és ír. "Nincs több szín, szó, kifogytam, mint tűből a cérna, végetértem, az út hurokba rándul, ó fejetlen nap ..." – írja Az öngyilkos című versében, mintegy költői "szituációját" fogalmazva meg. Szárnyalni és lehullani, elindulni a célba érés reménye nélkül. És amilyen az ember, olyan a táj is körülötte. Gulyás József világában szamártövisek tartják az eget, a hold csont rajta, az időben pedig űr tátong. Képek iránti magas fokú érzékenység és a kifejezés ökonómiája iránti érzéketlenség jellemzi. Nagyszerű részletek költője éppen ezért, egy fokkal szertelenebb, ezzel magyarázható, hogy a maradéktalan költői kifejezés magaslataira még nem tudott eljutni.