| TARTALOM | A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOM |
A legújabb magyar irodalom története pontos, szabatos fogalmazás szerint régóta magyar irodalmak története. Szerb Antal irodalomtörténete már 1934-ben külön tárgyalta, az akkori szóhasználatnak megfelelően, az "utódállamok" magyar irodalmát. "Az új helyzet következményeképpen az eddig egy-középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben" – állapította meg előrelátóan, s a különfejlődés irányzata azóta csak megerősödött, a határon túli irodalmak önálló szervezetté alakultak, a magyarországi mellett a maguk külön törvényei szerint rendezik be életüket. Hat évtizede tart ez a különélés, sorsukban a magyar nemzetiség politikai, társadalmi helyzete tükröződik, s bár múltjuk alig terjed két emberöltőre, kibontakozásuk, elakadásaik és újrakezdéseik, önállóságukért folytatott küzdelmeik és művekben testet öltő eredményeik a nemzetiségi létforma változásait minden másnál hívebben adják vissza.
Ezek az irodalmak kisebbségi állapotban kezdték el történetüket, s ez a hátrányos helyzet hosszabb-rövidebb ideig meghatározta fejlődésük ütemét. A kisebbségi irodalomnak legelőször saját létjogát, sőt, a megszólalás lehetőségét kellett biztosítania és bizonyítania, párhuzamosan azzal, hogy a magyar kisebbségnek is elemi emberi jogai védelmének érdekében kellett síkra szállnia. A kisebbségi irodalom kezdetben főként önvédelmi feladatok vállalására kényszerült, a magyar népcsoport egyenjogúsága nevében a hátrányos megkülönböztetések ellen lépett fel, ám miközben politikai szereplésre adott magának megbízatást, és lelkesen igyekezett ennek megfelelni, rendszerint ugyanettől a helyzettől szenvedett is: a morbus minoritatis akadályozta is abban, hogy az irodalom belső törvényeihez igazodva bontakoztassa ki energiáit. Tetézte az első lépések megtételével járó nehézségeket a helyi hagyományok szűkössége: a húszas évek elején Csehszlovákiában és Jugoszláviában nem magától "született" az irodalom, az ott maradt írástudóknak szinte a semmiből kellett megteremteniük az irodalmat; nem volt mire támaszkodniok, önerőből kellett úgyszólván létrehozniok az irodalom működéséhez szükséges összes feltételt. S ha sok akadályt leküzdve sikerült is az irodalom életének külső kereteit összerakniok, vagyis kiadót alapítani, folyóiratot indítani, a nehezebbje még ez-{10.}után következett. Jó irodalmat kellett az olvasók kezébe adni, olyat, amelyik nem szakad el a helyi gondoktól, de nem is reked meg egyúttal a kisebbségi élet szűkös viszonyaiban, provinciális közegében, a helyiérdekűség fullasztó dilettantizmusában. Az erdélyi irodalom kedvezőbb helyzetből indulhatott, gazdag művelődési hagyományok, meglevő kulturális intézmények, élénk szellemi élet segítették az irodalom talpra állását, s ez az ösztönzőbb társadalmi háttér mindvégig éreztette hatását a romániai magyar irodalom életében.
A kisebbségi irodalom jellegét elsőrendűen az határozta meg, hogy nem teljes értékű irodalom: a szellemi központtól, az anyairodalomtól elszakadt részirodalom vagy másodrendű irodalom csupán, amely a kényszerűségből csinált erényt, ha képes volt rá, vagy ha alkalma nyílott efféle erőfeszítésre. Kibontakozását a külső-belső cenzúra akadályozta, az íróknak gyakran nem biztosított szabad teret az egészséges előrejutáshoz, műfajok (mint például a dráma vagy a kritika) kifejlődése elé a körülmények emeltek gátat. A kisebbségi irodalom csak részlegesen önállósult; létezésének a helyi kulturális szolgálaton túl az adott értelmet, hogy hozzátartozott az anyakultúrához. Idegen közegbe ékelődve, elszigetelődve, nemegyszer vidéki körülmények között élt, egy nemzettöredék anyanyelvi műveltségének fönntartójaként, sokféle feladatot látott el, de ami a legfontosabb lett volna, eredeti művekből épülő irodalmi világot ritkán tudott életre hívni, még ha föltámadt is benne az erre való igény. A kisebbségi irodalom az anyairodalom tartozéka, függeléke; az egységes anyanyelvű irodalom mellékterméke és visszfénye; jelentékeny hányadában vidéki képződmény és szociológiai, társadalomlélektani dokumentum.
Az elmondottak korántsem egyforma érvénnyel vonatkoznak a két háború közötti határon túli irodalmak mindegyikére, kivételként lehetne említeni az erdélyit, mely első negyedszázadában megindult az önállósodás útján, amit művek, életművek tanúsítottak, és eleven irodalmi élet adott róla hírt, ám a kisebbségi helyzet terhei viselésében nem mutatkozott közöttük lényeges eltérés. Nem akarjuk igazságtalan és értetlen kritikával illetni a kisebbségi irodalmak erőfeszítéseit, nem szeretnénk érdemén alul becsülni és kevesellni mindazt, amit ezek az irodalmak a magyar nyelvű kultúra kisarjasztásáért tettek. Fölsorolhatnánk a jelentős teljesítményeket, az idézett erdélyiből Kós Károlytól, Tamási Árontól Nagy István művéig; említhetnénk Győry Dezső, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Szenteleky Kornél és mások nevét; példának hozhatnánk föl a folyóiratok és lapok működését, az Erdélyi Helikon, a Híd, a Korunk, a Pásztortűz fontos tevékenységét és a magyarországi irodalomra is átsugárzó hatását. De nem az volt a célunk, hogy irodalomtörténeti áttekintést adjunk, és értékmérlegelést végezzünk, ezt megteszik kötetünk fejezetei. A kisebbségi irodalom státusának jellemzőit és fölös terheit vázoltuk röviden, s azt a viszonyt próbáltuk leírni, amely a kisebbségi sorban élőt a központi helyzetben {11.} levő irodalomhoz kötötte, hogy ezután azt érzékeltethessük, miként fejlődött az anyanemzet irodalmától távolabbra szakadt irodalom élete saját külön alkotmánya szerint, és hogyan alakult viszonya az őt körülvevő világhoz.
Változást az idő múlása és a történelmi fordulat hozott: 1945-tel megnyílt a lehetőség arra, megteremtődtek hozzá a társadalmi feltételek, hogy ezek az irodalmak kisebbségi, másodrendű helyzetükből kiemelkedjenek, és nemzetiségi önállóságra, kulturális autonómiára tegyenek szert. A második világháború után a nemzetközi jog szótárából ha nem is tűnt el teljesen a "nemzeti kisebbség" fogalma, helyére több országban a "nemzetiség", a "népcsoport" elnevezés lépett. A "kisebbség" fogalma azt hangsúlyozta, hogy tagjai számbelileg kevesebben vannak, mint a többségi nemzet, holott nem ez a lényeges, hanem az a körülmény, hogy a többséggel szemben valami mást is képvisel, hogy nemzetiség, s mint ilyen, a történelem folyamán összeforrt tartós és egyben a társadalmi fejlődéssel együtt változó közösség, amelyet a közös nyelv, kultúra, történelmi tudat, hagyományok és lelki sajátosság jellemez. A nemzetiségi társadalmak önálló és eredeti értékeket létrehozó "mikrotársadalmi" szervezetben fejlődnek, és jog szerint önálló, autonóm politikai tényezőként és intézményesen kívánnak saját sorsuk alakításában részt venni. Jogaik nem szűkíthetők le az egyéni állampolgári jogokra, kollektív jogokként is biztosítani kell jogaikat.
Az átfejlődésnek szinte törvényszerű velejárója, hogy más és más hangsúllyal, különféle indítékok hatására és időbeli eltérésekkel, a nemzetiségi irodalmak átértékelik a kezdeti idők, a két háború közötti korszak kisebbségi messianizmusát és couleur locale-elméletét. A kisebbségi irodalmak írói egy részének művét és magatartását – illúziókkal keveredő – megváltáseszmék hatották át. Ebben a messianizmusban a hátrányos helyzetű, kevés hagyományú kisebbségi népcsoport érdekeinek a képviselete összefonódott az egész magyarság demokratikus újjáépítésének igényével és álmával. A peremvidékre szorult irodalmak írója az elszakítottságból, a magára hagyottságból próbált erényt kovácsolni, mert úgy vélte, hogy a kisebbségi létforma nyújthatja a kiteljesedés lehetőségét is "a periféria nagyobb erkölcsi parancsánál és sokszor tágabb horizontjánál fogva", ahogy Fábry Zoltán írta 1938-ban Szlovenszkói küldetés című cikkében. "Halott centrum, tehát éledő perifériák" – állította fel a büszkén hangzó, sokra kötelező tételt Fábry a húszas évek közepén (Kassai napló), melyet azután messianisztikus hitvallássá tágított: "Archimédeszi pontnak hittük irodalmunkat, magunkat, akik kivethetik sarkaiból a kóros magyar ellenforradalmi valóságot" (Hazánk: Európa). Ez a felfokozott kisebbségi hivatástudat bizonyos fajta adottságból, helyzeti előnyből fakadt, de nem lehetett örökérvényű, de még csak hosszútávú programmá sem kikiáltani, csupán felfűtötte az irodalmat az önbecsülés és az erkölcsi idealizmus igéi-{12.}vel, és a nagy távlatok felvillantásával a provincializmussal szembeforduló mozgalmak létrejöttét segítette elő. Azáltal pedig, hogy az irodalmat a kisebbségi érdekhatárokon túli feladatok ellátására ösztökélte, és a magyarországi irodalmi élet előrelendítésének szerepét is rábízta, mérhetetlenül súlyos felelősséget ruházott rá. Azt, hogy a kisebbség nemigen lehet az anyanemzet irodalmának kovásza és megváltója, az eszmeadó Fábry Zoltán is belátta a harmincas évek végére, mindamellett a messianizmus erkölcsi pátosza, bár módosult formában, hosszú ideig átszőtte a kisebbségi irodalom eszmevilágát. E megnövelt szerepvállalásnak mintegy az eszmei ellentétét ismerhetjük fel a kisebbségi önvédelemben, befelé fordulásban, a "helyi színek" keresésében, mely szerint – a kisebbségi sors vetületében – az erdélyi, vajdasági jellegzetességek ábrázolása az elsőrendű feladat. Ez a fajta irodalom a kisebbség életéhez, múltjához, nyelvi hagyományához tapadt, és az etnikai különös rajzának adott nyomatékot, hangsúlyozva az író tájhoz-néphez tartozását; a sorsközösséget, mely az irodalmat a kisebbség életével összekapcsolta. Míg a kisebbségi messianizmus hangadói a haladó eszmék jegyében Európára, néptestvériségre, internacionalizmusra hivatkoztak, addig a "helyi színek" képviselői az irodalmat a kisebbség mentsvárának tekintették, amely a megmaradás kifejezője és biztosítéka, sőt annak legfőbb záloga.
Az öneszmélés története folyamán elérkezett az idő, amidőn a nemzetiségi irodalmat elsősorban irodalomként, vagyis az esztétikai érvényesség szemszögéből kellett mérlegre tenni. Az önkritikus szemlélet, a vicinális érdekek elvetése, az igénynövekedés és a kritikai élet megerősödése készítette elő a fordulatot, mely magával vonta a megbízhatóbb értékrend kialakulását, a hagyományok feltárását és újjáértékelését, a mítoszok lerombolását és az esztétikai megközelítés fokozott érvényre jutását. Hozzávetőleg a hatvanas évekre tehető ez a szemléletváltás, melynek erősödő hatása átnyúlt a következő évtizedre, és ennek következtében megváltozott az ízlés, módosultak az értékek és eszmények, új megvilágításba került hagyomány és újítás viszonya, s mind nagyobb teret nyertek a hatvanas években induló pályakezdő írók, akik a folytonosságba beilleszkedés helyett az eredetiség jelszavával léptek fel. Ekkortájt indult meg a nemzetiségi irodalmak irodalomtörténeti feltárása, megélénkült a kritikai élet, a folyóiratok mellett megnőtt a kiadók műhely szerepe, s a figyelem egyre határozottabban fordult a művek elemzése felé. A nemzetiségi irodalmak létét mindinkább a művek, a jó művek szavatolták, a kritika az esztétikai minőséget kérte rajtuk számon, és azok elemzése révén mutatott rá megkülönböztető sajátosságaikra. Összetett szemlélet vert gyökeret az irodalom életében, és általánossá vált az a meggyőződés, hogy a nemzetiségi irodalom szuverén létét azáltal biztosítja, ha képes egyenrangú társként beilleszkedni az irodalmak közösségébe. A nemzetiségi irodalmak története ezzel eljutott az öneszmélésnek arra a fokára, melyen már nem a megkülönböztető regio-{13.}nális jegyek, hanem a regionális színekkel dúsított esztétikai értékek szabják meg karakterét.
A nemzetiségi irodalom fogalma azt jelenti, írja Szeli István Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom című tanulmányában, hogy "mind az irodalom külső feltételeit, mind pedig belső igényeit tekintve megindult az önállósodás – hol erőre kapó, hol gátló tényezőktől esetleg hátráltatott – folyamata: a nemzetiségi társadalom autochton kultúra megteremtésére irányuló szervezett munkája. S ezek a kultúrák (irodalmak) már nemcsak saját történetükről tudnak, hanem egyre rendszeresebben kutatják a maguk külön történelmét is, jeléül annak, hogy az önállósodást egyre eltökéltebben képviselik, s ezt az elmélet síkján is igazolni akarják." Az önállósodás egyúttal különválással jár együtt, az autonómiatudat erősödésével, ami fokozhatja, gyorsíthatja az anyanemzet kultúrájától való távolodás irányzatának tempóját. A külön sajátosság, az eltérő jelleg hangsúlyozása természetes velejárója a nemzetiségi irodalom önállósodásának, s a kulturális disszimiláció annál erősebb, minél tudatosabb formában, programszerű határozottsággal jelentkezik. A nemzetiség többségi nemzettel él együtt, közös állami, gazdasági keretben, a nemzetiségi kultúra a többségi nemzet kultúrájában helyezkedik el, érintkezik vele, és alkalmasint hatásokat fogad el tőle. Léte biztosítéka azonban mégiscsak az, ha minél hatékonyabban önmagát fejezi ki, önmagát dokumentálja, s ez csak saját nemzetiségi különjellege erősítésével mehet végbe. Ahhoz, hogy a nemzetiségi irodalom kiteljesedjék, a külön fejlődés során ki kell szakadnia az "anyanemzet-kisebbség", "egész-rész" viszonyból, föl kell mondania az "egységes irodalom" elvére kötött eszmei szerződést, független entitássá kell válnia, amit az irodalmi tudatnak is képviselnie kell a saját szellemi központ, intézményrendszer hathatós működtetésével. A nemzetiségi irodalom a nemzetiség öneszmélésének egyik szerve és fokmérője, önállóságának szintje egyúttal a nemzetiségi társadalom kultúrájának és etnikai önismeretének színvonalát is jelzi.
A kisebbségi élet körülményeiből ered az a jellegzetesség, hogy a határon túli irodalmak hosszabb időn át kultúraszervező vagy épp kultúrahelyettesítő szerep betöltésére kényszerülnek. Más művészeti ágak, így például a színházi, képzőművészeti, zenei élet kifejlődéséhez sok pénz és eltartó közösség kell, anyanyelvi szakértelmiséget az alsótól a felső fokig anyanyelven folyó oktatás fejleszthet ki, és önálló intézményhálózat képes működtetni; tudományos kutatógárda fölneveléséhez is elsősorban az utánpótlást biztosító saját műhelyt kell megszervezni.
A kisebbségi társadalom csonka társadalomként kezdi a maga különszakadt életét, fokról fokra haladva bővítheti kulturális és tudományos életének anyagi, szervezeti alapjait. Az irodalomra ennélfogva kivételesen széles feladatkör ellátása hárul, az írók szerepe aránytalanul megnövekszik, soraikból kerülnek ki a nemzetiségi társadalom mindenesei, az anyanyelv {14.} védelmezői és ápolói, az etnikum képviselői, az azonosságtudat őrei. Ez a szerepvállalás lehet az írói alkotómunka ösztönzője, de útjába is állhat a szabadabb, természetesebb művészi kibontakozásnak, amire számos példát találhatunk is a nemzetiségi irodalmak történetében. Az irodalom nagy súlya, kitüntetett helye részint azt jelzi, hogy a kisebbségi társadalmak a többségi nemzethez mérten elmaradottabb helyzetben léteznek, s a nemzetiségek története szerencsésebb alakulásának az az egyik legbiztosabb fokmérője, ha az irodalom mellett sorra elfoglalja helyét a sajtó, a színházi élet, a humán és a természettudományokban képzett szakértelmiség, működni kezd az egyetemi és egyéb kutatóhelyek tudósgárdája. A kulturális tevékenységi formák bővülésével az irodalom nem veszít a jelentőségéből; inkább nyer ezen a változáson, nemcsak olvasóközönsége gyarapodik, hanem a kritikai visszhang is igényesebb és összetettebb formában érkezik el hozzá. A nemzetiségek szellemi életének egészségesebb munkamegosztása az irodalomban is a különféle törekvések meghonosodásához és megerősödéséhez vezet, ami a belső élet gazdagodásával, nyitottabb tájékozódással, irányzatok ütközésével, az önszemlélet tisztulását elősegítő viták kibontakozásával jár együtt. Ekkor lép ki a kisebbségi irodalom a szellemi gyarmat, a kulturális provincia másodrendű helyzetéből, és tér át az önálló fejlődés útjára: igazában ekkor kezdődik el önálló irodalmi története.
Az autochton fejlődés csak bizonyos határokig terjedhet, ami szintén a nemzetiségi lét sajátosságából ered, de annak egy másik oldalát állítja előtérbe. A nemzetiségi társadalmak eredeti, sajátszerű értékeket létrehozó "mikrotársadalmi" fejlődése, amelynek az irodalom is része, hosszú távon sem vezethet oda, hogy a makrotársadalomnak tartott anyanemzettől teljesen elszakadjon, és új nemzetet, új makrotársadalmat hozzon létre. Nehezen képzelhető el a fejlődés olyan iránya, hogy romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai magyar nemzet alakuljon ki az ottani magyar nemzetiségekből. S ha ilyenféle minőségi átfejlődés nem lehetséges, akkor továbbra is fennmarad az anyanemzet-nemzetiség kapcsolata, amely a történelmi tudat, hagyományok, kultúra részbeni azonosságán és főként pedig a közös nyelv alapján nyugszik. A nemzetiség a többségi nemzettel él együtt, kifejlődik közöttük az együvé tartozás közösségtudata, s ugyanez vonatkozik az irodalomra is; ám ahhoz, hogy a nemzetiségi irodalom autonómiáját megőrizze, sőt fejlessze, nem kell elvágnia a határon túli anyanyelvi kultúrához fűződő kapcsolatait. A nemzetiség és az anyanemzet nyelvi, kulturális összetartozása letagadhatatlan tényként, adottságként él tovább, de anélkül, hogy az összetartozás bármiféle függőséget rejtene magában, vagy magával vonná az anyanemzeti irodalom intervencióját a nemzetiségi irodalmak ellen. A másféle közeget, szellemiséget továbbító közös nyelv a kölcsönösség, a kölcsönhatások jegyében termékenyítő hatású lehet: közvetítő szerepet tölthet be egy régió kulturális életében. A sokat emlegetett {15.} hídszerep ez, amelyet azonban nem úgy kell értelmeznünk, hogy a nemzetiségi irodalom vállalja az áldozatot, s önmagát híddá avatja, melyen biztonságosan közlekedhetnek az anyanemzet és a többségi nemzet tagjai.
Amint önállóvá érett, a nemzetiségi irodalom nem elégedhet meg a hídszereppel, mert ilyenformán vagy két nemzet között a kulturális közvetítésre korlátozódna feladata, vagy éppen két kultúra összefoglalására kellene vállalkoznia. Az egyik szűkítené tevékenységi körét, a másik pedig teljesíthetetlen kívánalmakkal terhelné meg életét. A hídszerep nem lényegi tartozéka a nemzetiségi irodalomnak, a közvetítésben intézményvilágának egyik oldala fejeződik ki, amely azonban a kulturális cserekapcsolatok területén egyáltalán nem lebecsülendő megbízás és kötelesség.
A nemzetiségi irodalom hídszerepének jellemzése intézményi szempontok alapján történik, ami a maga helyén teljesen jogos és hasznos. Ha ezeknek az irodalmaknak irodalmi mondanivalóját fogjuk vallatóra, akkor szintén eljuthatunk olyasféle következtetésekhez, amelyek ugyancsak irodalmon kívülre mutató tanulságot nyújtanak. Legyen szó bármelyikről, a nemzetiségi irodalom legjava alkotásai a nemzetiségi kérdés összetett szemléletére kötelezik az olvasót. Kétfajta elméleti egyoldalúság ellen emelik fel szavukat a maguk nyelvén, a versek és regények beszédével. Az ellen, hogy a nemzetiségi létformában csupán társadalmi kérdést lássunk, amelyet a szocializmus építésének folyamata automatikusan megold, de az ellen is, hogy a nemzetiségi életet pusztán nyelvi-etnikai oldaláról, az anyanemzethez fűződő kapcsolatok nézőpontjából szemléljük. Az önállósult nemzetiségi irodalom az első föltételezést dogmatikus állításnak, a második vélekedést romantikus népszemléletnek minősíti. Az irodalom nem elégedhet meg efféle sommás és egyszerűsítő ábrák fölmondásával; emberábrázolásai, lírai helyzetképei, önkifejezései a társadalmi, etnikai, természeti, tárgyi világ együttlátásából bomlanak ki, az egyediség, különösség, sajátosság összetett formáiban. Ha a nemzetiségi irodalmat a nemzetiség önszemléletének nevezhetjük, akkor azt is mondhatjuk, hogy a jelölő és jelölt között oda-visszaható viszony áll fenn: amit az irodalom megfogalmaz mint jellegzeteset, az hatást gyakorol a nemzetiségi közösségtudatra, formálja és alakítja azt. A nemzetiségi irodalmak küldetésének olykor legendája támad, szerepe és feladata igazában épp a különféle legendák eloszlatása és a valóságos arányokra figyelmeztető nemzetiségi önismeret építése. S ennek a feladatnak csak a jó irodalom felelhet meg, mert csak az képes a nemzetiségi élet valamennyi összetevőjét felvillantani és olyan oldalaira is rávilágítani, melyek például a szociológia vagy a publicisztika számára nehezebben megközelíthetők. A nemzetiségi irodalom, a bénító kisebbségi gátlásoktól megszabadulva, az egyenjogúság szemléletével tekint szét környezetében. Ennek a nézőpontnak belső írói tulajdonná válása az egyik fő feltétele annak, hogy a nemzetiségi irodalmak valóban önállósodjanak, {16.} nagykorúvá legyenek, és felül tudjanak emelkedni a részleges érvényű társadalomlélektani dokumentáció szintjén.
A nemzetiségi irodalmak idestova hat évtizedes történetének harmadik harmadát feltétlenül új szakasznak, a fejlődés új állomásának tekinthetjük. Ez időben soha nem tapasztalt módon kibővültek kapcsolataik a magyarországi irodalmi élettel, s egyre növekvő figyelem kísérte azt a munkát, melyet a kiadók – a Forum, Kriterion és a Madách – végeztek, nemkülönben azt is, mely a folyóiratok – a Híd, Igaz Szó, Irodalmi Szemle, Korunk, Új Symposion – lapjairól tárult az olvasók elé. Mind határozottabb formát öltött a felismerés, hogy a nemzetiségi irodalmat saját adott helyzete határozza meg, s a magyarországi érdeklődés épp a sajátosságkifejezést kereste és méltányolta a szomszédos államok kiadóinál megjelenő művekben. A hazaival párhuzamos és az attól különböző törekvések önállósodása és megerősödése nagy visszhangot vert a magyarországi irodalmi életben. A kint föllépő irányzatok, stílus- és eszmeáramlatok tanulmányozása számos ösztönző tanulsággal is szolgált. Bibliográfiai adatok tanúsítják, hogy a hatvanas évektől a hazai irodalmi tudat a puszta nyilvántartás feladatával nem elégedett meg: a művek és irányok kritikai számontartására tört, s ha egy ideig némelykor alkalmazta is a "külön mérték" elnéző szempontjait, az évek folyamán nemcsak részletesebb, hanem egyúttal árnyaltabb képet festett a határon túli irodalmak világáról, értékes műveiről és alkotóiról. Ragadjuk ki a kölcsönhatások rendszeréből azt a befolyást, melyet a nemzetiségi irodalmak a hazai szellemi életre gyakoroltak, s akkor megállapíthatjuk, hogy az idős nemzedék tagjai sorából Balogh Edgár, Fábry Zoltán, Kós Károly, Sinkó Ervin, Szemlér Ferenc és mások; a középnemzedék írói közül Cselényi László, Dobos László, Domonkos István, Duba Gyula, Fehér Ferenc, Gál Sándor, Gion Nándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Sütő András, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád és a többiek, számosan az itt föl nem sorolhatók közül is, műveikkel, gondolataikkal, művészi kezdeményezőkészségükkel és magatartásuk erkölcsével jelen voltak a magyar irodalmi életben. Az irodalomkritikának és -történetnek igencsak megbecsült helye van a nemzetiségi irodalmakban, a kritikai és a tudományos életben tevékenykedők munkája szorosabban kapcsolódik az irodalomhoz a szervezés, tudatformálás, az értékek kiválasztása révén; feladatkörük részint hasonlatos az "irodalomalapítók" fölfedező működéséhez. Bori Imre, Csanda Sándor, Csehi Gyula, Gáll Ernő, Rehák László, Rákos Péter, Szeli István, Turczel Lajos és mások széles körű munkássága; Bányai János, Beke György, Bosnyák István, Cs. Gyimesi Éva, Huszár Sándor, Kántor Lajos, Koncsol László, Láng Gusztáv, Marosi Ildikó, Zalabai Zsigmond több műfajt átfogó irodalomkritikai szereplése ugyanúgy figyelmet keltett, mint az írók munkája.
A nemzetiségi irodalmak önállósulási folyamata nem simán és zavartalanul ment végbe. Hogy a külső körülmények, a nemzetiségpolitikai össze-{17.}tevők miféle szerepet játszottak ezeknek az irodalmaknak az életében, arról megfelelő helyen a fejezetek szerzői összefoglalják a legfontosabb tudnivalókat. Ugyancsak számot adnak arról is, hogy az autonómia megszerzése milyen fokozatokon áthaladva zajlott, és milyen időbeli eltérésekkel valósult meg. Megváltozott ezáltal a magyar irodalom és a nemzetiségi irodalmak kapcsolata is: a nemzeti és nemzetiségi irodalmakat az egyenjogúság szálai kötik össze. Egységes magyar irodalomról ma már bajosan beszélhetünk: az egység szó ugyanis nemcsak a részek összetartozását, szerves összefüggését jelenti, hanem értelme szerint a közös cél érdekében létrejött tömörülés, sőt a teljes összhang képzetét is magában rejti. Márpedig közös célokról, s főként teljes összhangról csak úgy beszélhetnénk, ha mindig hozzátennénk, hogy ez az egység viszonylagosan és megszorításokkal érvényes, és semmiképpen nem vonja magával a gyámságot, a beavatkozást, a felülről nézést. S hiába tudjuk, hogy lényegi különbség nem mutatható ki ezeknek az irodalmaknak a működésében, hiszen a közös hagyomány és az azonos nyelv, az író legfőbb eszköze, az anyanyelv mindennél erősebb kötelékkel fűzi össze őket, a pontatlan megnevezés félreértésre adhatna alkalmat. Az egységes helyett ezért találjuk alkalmasabb kifejezésnek az egyetemes szót, mert ennek a jelzőnek jelentése kizárólagosság nélküli, és valójában azt tartalmazza, ami napjaink tényleges helyzete. Az egyetemes magyar irodalom elsősorban leíró fogalom, türelmes mellérendelő formában azt közli, hogy minden egyes részt magába foglal: a nemzeti és nemzetiségi irodalmak összességét öleli fel. Összességet mondunk, kitüntető jelzőt nem használunk, elsőbbségben természetesen elvileg és helyzetüknél fogva semelyik irodalmat nem részesítjük. Ne a fogalom értékeljen és előzetesen, a különbségtételt az elemzés végezze el, de ne a névhasználat, mert az már előítéletet sugalmazna. Ebben a fogalomban helyet talál magának a nyugati magyar irodalom is, amely nemcsak a hazaitól, a nemzetitől különbözik, hanem jellegénél fogva eltér a nemzetiségi irodalmaktól is. A fönti összetétel elismeri, hogy a magyar irodalom legújabb kori története több középpont szellemi mágnesterében él és fejlődik, mindegyik a maga lehetőségei és képességei szerint, kisebb vagy nagyobb sugarú körben hallatva hangját. A sokféle hangzást külön-külön méltányolja, de észreveszi benne az összetartozást is: napjainkban az irodalomtörténet így tekinthet arra, amit rendesen új magyar irodalomnak nevezünk.
A szomszéd államok magyar irodalmáról szóló összefoglalásokat az illető országokban dolgozó szakemberek írták, a fejezetek sorrendjében: Csanda Sándor, Bori Imre, Szeli István, S. Benedek András, Kovács Vilmos, Kántor Lajos és Láng Gusztáv. A nyugati magyar irodalom vázlatát hazai szerzők készítették.
| TARTALOM | A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOM |