AZ IRODALMI ÉLET

A csehszlovákiai magyar irodalom hatvan évvel ezelőtt, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után keletkezett. A történelmi sorsfordulóval kapcsolatban magyar részről kezdetben csak a gyászt, a magyar nemzeti keretek szétrombolását szokták emlegetni. Csak később ismerték fel a haladó értelmiség képviselői, hogy az új állam a polgári demokrácia szabadabb légkörét biztosítja a szlovákiai magyarságnak is, s a helyzet reális értékelése nyomán pozitív tervek és progresszív koncepciók születtek. "Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovákiai magyar szellemiség lesz az az arkhimédeszi pont, mely kiforgatja sarkaiból az eddig volt, tespedt, konok, elszenesedett magyar életet. Számkivetett magyarok voltunk, de új, érintkező pontok, veszélyben, de haszonnal élők. Mást láttunk és többet tudtunk, új hangokra fülelhettünk és lemérhettük eddig volt igéinket. Léghuzatban álltunk, átestünk gyermekbetegségeken, de megálltunk férfitalpakon. Szlovenszkóiak lettünk, elkülönült elkülönítettek, később teljes tudatossággal csak egyet éreztünk: missziónk igényét, jogát és kötelességét ... Európa volt a hazánk, szegénynemzet a szerelmünk, népképviselet a mértékünk, és emberség a magyarságunk. Csak az volt és lett magyar, ami emberséges volt és nem megfordítva" – írta Fábry Zoltán 1939-ben a Korunkban.

Ha a csehszlovákiai magyar irodalom több mint félszázados útját áttekintjük, megállapíthatjuk, hogy az nagyrészt még ma is a lehetőségeknél, terveknél, a kisebbségi helyzetet tükröző humanista programoknál tart. Az új, most már szocialista haza kétségkívül a humánus szellemi küldetés lehetőségét is tartogatja számára, ám paradox módon eddig kevés pozitív eredmény, csekély számú maradandó alkotás született. A kisebbségi-nemzetiségi lét a szellemi szétforgácsolódás, a koncentrálás nehézségeit is magával hozza. Minél kisebb az a nyelvterület, amelyen a szellem embere működhet, annál kevesebb lehetősége van, hogy sajátos feladataira specializálódjék. Igaz, az írók számára van bizonyos integrálódási lehetőség is, mind az államalkotó nemzet irodalma, mind az egyetemes magyar irodalom irányába, de ezt bonyolult társadalmi feltételek, nemzeti és művészi érzékenységek korlátozzák.

{20.} Ha a szlovákiai magyar nemzetiségi irodalmat (a műveket és nem a programokat) hasonlítjuk össze az ottani nemzeti irodalommal, általában több a félbeszakadt írói pálya, a befejezetlen életmű is. Felemásság és kettősség jellemzi olykor a nemzetiségi irodalmat, amiben azonban pozitív elem is található, például a szintetizáló szándék a kettősség áthidalására; ennek egyik változatát hídszerepnek is szokás nevezni.

A műveket értékelve föltűnő a negatív jelenségek aránya: átlagban sok a dilettáns, provinciális, kezdetleges alkotás; több, mint a nemzeti irodalmakban. Mindez elsősorban az alkotó tehetség problémája, de nemcsak az, mert akadnak novellás kötetek és versgyűjtemények, amelyekben gyönge alkotások mellett jó elbeszélések vagy költemények is találhatók. Az egyenetlenség nyilvánvalóan összefüggött a szerkesztők munkájával, de a kritika színvonalával és az olvasóközönség várakozásával is. Ebből az vonható le, hogy némelykor nemcsak az értékek, hanem a mértékek is eltorzultak, erősebben befolyásolták őket az alkotáson kívüli tényezők.

Bizonyára összefügg a csehszlovák állam demokratizmusával az a tény, hogy a szlovákiai magyar szellemi életben először a publicisztika virágzott fel, s a magyarországitól eltérő eredményeket ért el. Csehszlovákiában már a húszas években több, egymással ellentétes nézeteket valló, de éppen ezért egymást alkotó módon ösztönző napilap működött. Több tucatra tehető a rövidebb-hosszabb életű kulturális és irodalmi folyóiratok száma. Ezek hasábjain bontakoztak ki az olyan jelentős, ma már az egyetemes magyar irodalomban is elismert progresszív életművek, mint Fábry Zoltáné, Balogh Edgáré, az emigráns Barta Lajosé. Az állami támogatás hiányával magyarázható az a tény, hogy a könyvkiadás lehetősége gyakran a pénztől és protekciótól függött, ezért nemegyszer kevésbé tehetséges költők és elbeszélők előbb jutottak önálló kiadványhoz, mint az igazi tehetségek. Fábry Zoltánnak csak 1934-ben jelent meg az első, nemcsak Szlovákiában, hanem magyarországi irodalmi körökben is élénk figyelmet keltő könyve, a Korparancs.

A csehszlovákiai magyar irodalom eddigi termése (akár a kiadványok megjelenési dátuma szerint is) könnyen két korszakra osztható: az egyik 1918-tól 1938-ig, a másik az ötvenes évek elejétől napjainkig terjed. A felszabadulás utáni első magyar verseskötet csak 1952-ben jelent meg, előtte a világháborús események, majd a kisebbségellenes politika miatt csak egy-két kiadvány láthatott napvilágot. Amikor az ötvenes évek elején megalakult a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciója, szerzői alig tudtak valamit az előző korszak nemzetiségi irodalmáról, mert közben egy csaknem teljes nemzedék "esett ki" (nagyrészt a Magyarországra való áttelepítés folytán) a csehszlovákiai magyar szellemi élet folyamatából. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság működésén kívül 1938 előtt kialakulóban volt az új, fiatal nemzetiségi szakértelmiség is, amint ezt többek közt Balogh Edgár, Dobossy László, Jócsik Lajos, {21.} Kovács Endre, Sziklay László azóta kiteljesedett tudományos munkássága is bizonyítja.

A szépirodalomban először a líra területén mutatkoztak eredmények: a húszas években a kisebbségi helyzetből származó messianisztikus küldetéstudatot fejezték ki Mécs László, Győry Dezső, Ölvedi László első verseskötetei. Később Győry Dezső költészete egyre inkább az egyetemes haladás és a humanizmus irányában fejlődött. Korán megjelentek a formabontó forradalmárok, a szocialista avantgardizmus képviselői is; közülük Forbáth Imre, Földes Sándor és Mihályi Ödön számított ismertebb írónak. A formai tökélyre törekvő nyugatos irányzat híveként szokták nyilvántartani Vozári Dezsőt, Szenes Erzsit, Urr Idát. Létrehozott-e hasonló szintű teljesítményeket a felszabadulás utáni szlovákiai magyar líra? A kérdésre egyértelmű igennel felelhetünk: már az ötvenes években feltűntek azok a költők, akik tehetség dolgában nem maradtak el az első nemzedék legjobbjai mögött. Elsősorban Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, majd Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos legismertebb versesköteteire hivatkozhatunk. Vozári költészete mellé Rácz Olivérét állíthatjuk, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyos szempontból (epikai alkotásaival) meg is haladta elődjét művészi fejlődésében. Örvendetes jelenség, hogy később egymás után jelentkeztek fiatal tehetségek: elsősorban Gál Sándor, Bárczi István, Mikola Anikó, Tóth László és Varga Imre nevét említhetjük az újabb nemzedék sorából.

A két világháború közötti szlovákiai magyar epika legjelentősebb kísérletének a kisebbségi magyar regény megteremtésére irányuló törekvést tekinthetjük. Az új helyzetre való válaszadás igényével és a nemzetközi szocialista irodalom hatására s részint Fábry Zoltán kritikai munkásságának ösztönzésére létrejött a sajátos műfaj, az ún. "valóságirodalom", mely a valóságot közvetlenül ábrázoló riportszerű vagy szociográfiai jellegű, a valóságot szocialista szellemben átalakítani kívánó szépirodalom gyűjtőfogalma volt. Ide sorolhatók a sarlósok folyóiratokban közzétett szociográfiai tanulmányai (Balogh Edgár, Jócsik Lajos írásai), Sellyei Józsefnek a szegényparasztok életét ábrázoló karcolatai, regénykísérletei, Morvay Gyula expresszionista szabadversei és Emberek a majorban című kisregénye. Fábry Zoltán Ilku Pálnak az ifjúság számára írt alkotásait, Szabó Bélának főként az éhségről szóló verseit és Barta Lajos néhány könyvét is a "valóságirodalom" körében helyezte el.

Mind az első, mind a második korszak epikai és drámai irodalmából Egri Viktor életműve emelkedik ki: 1938-ig a regény műfajában (Fölkél a nap, Égő föld), a felszabadulás után pedig a színpadra írt darabjaiban egyaránt számottevő eredményeket ért el. Mindkét korszak jelentős alkotói közé tartozik az autodidakta elbeszélő Szabó Béla és Sas Andor, az 1962-ben elhunyt történetíró és irodalomtörténész. A szocialista regényírás úttörője volt az 1943-ban elhunyt Bányai Pál, míg az avantgarde epikát főként Neubauer Pál regényei képviselték. Az első korszak legjobb elbeszélői közt {22.} kell nyilvántartanunk Barta Lajost, Szenes Piroskát, Palotai Borist, Kaczér Illést, Tamás Mihályt, Szombathy Viktort, Sellyei Józsefet, Morvay Gyulát. A felszabadulás utáni szlovákiai magyar epika csak az ötvenes évek végén bontakozott ki, de egy-egy jelentős alkotója, mint például Duba Gyula, Rácz Olivér, Dobos László, ma már bátran összehasonlítható az első nemzedék legjobb epikusaival.

1945 után 6-7 évig nem volt Szlovákiában magyar irodalom. A csehszlovákiai magyar nemzetiség elvesztette állampolgári jogait, s a németekhez hasonló módon ki akarták telepíteni tagjait. Ennek meghiúsulása után a magyarországi szlovákokkal való lakosságcserét, a fennmaradó magyarok reszlovakizálását (a szlovák nemzetiséghez való csatlakozását) tervezték, más részüket pedig a kilakoltatott németek helyére, csehországi munkára vitték. A magyar iskolákat, kulturális intézményeket bezárták. A kisebbségi magyar értelmiség állás nélkül maradt, s legnagyobb része Magyarországra került. Miután a Klement Gottwald vezette kommunista párt 1948 februárjában teljes egészében kezébe vette az ország irányítását, néhány hónap múlva kezdett megváltozni a nemzetiségi politika is. 1948 decemberében megjelent az első magyar hetilap, az Új Szó, a következő évben napilappá alakult át, 1949-ben életre hívták a CSEMADOK-ot, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesületét, 1951-ben létesült a Pedagógiai Fakultás magyar tagozata (1960-ban Pozsonyból Nyitrára helyezték át) és a Komenský Egyetem Bölcsészkarának magyar tanszéke. 1953-ban megalakult a komáromi Magyar Területi Színház, mely a falujáró színház feladatát is ellátta.

1949-től kezdve sorra jelentek meg újabb magyar lapok: az Új Ifjúság, a Pionírok Lapja (1968-tól Tábortűz), a Kis Építő, a Szabad Földműves, a Nő, majd a részben folyóirat, részben műsorfüzet jellegű Alkotó Ifjúság. A lassan kibontakozó irodalmat leginkább a CSEMADOK kultúrpolitikai folyóirata, a Fáklya segítette. Az Alkotó Ifjúságot a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség magyar osztálya adta ki Pozsonyban, folyóirat formában, 4–6 ív terjedelemben 1950 végétől 1953 közepéig. Kezdetben negyedévenként, később pedig havonta jelent meg, irodalmi közlemények mellett az énekkarok, tánccsoportok, színjátszók számára is közölt anyagot, és szervezeti, politikai kérdéseket tárgyaló cikkek is jelentek meg benne. Az 1951 végén induló Fáklya már színvonalasabb képes havi folyóirat volt, kezdetben Szabó Béla, majd Bátky László szerkesztette. Munkatársa volt néhány idősebb író: Egri Viktor, Sas Andor, Fábry Zoltán, s a kezdő fiatalok nívósabb írásainak is fórumot adott. 1951-ben a Szlovák Írószövetség mellett magyar munkaközösség (később szekció) alakult, mely rendszeresen ülésezett, s többek között megvitatta az 1952-ben kiadott első verseskötetet is.

1954-ben jelentek meg a Fáklyában Fábry Zoltán nagy hatású, az egész szlovákiai magyar írói közvéleményt felkavaró elemző bírálatai: a Harmad -{23.}virágzás és a Kevesebb verset – több költészetet. E tanulmányokban Fábry az 1950–1954 között megjelent szlovákiai magyar könyveket elemezte, s megállapította, hogy az említett időszakban tizenöt eredeti mű jelent meg, köztük nyolc szépprózai alkotás, melyek közül ötöt Egri Viktor írt. A kritikához nem szokott írókat szinte meghökkentették Fábry megállapításai, pedig jóindulattal és szakszerűen értékelte Egri Viktor, Szabó Béla, Petrőci Bálint, Dénes György, Gály Olga, Ozsvald Árpád, Veres János, Török Elemér, Bábi Tibor, Gyurcsó István első köteteit, s kritikájával kétségkívül hozzájárult az említett írók továbbfejlődéséhez, alkotásaik erényeinek és hibáinak tudatosításához. Fábry kritikája, a Fiatal költők antológiája (Új hajtások, 1953) szintén nagy segítséget nyújtott a kezdő íróknak.

Nehéz körülmények között indult meg 1949-ben a magyar könyvek kiadása; mivel kezdetben nagyrészt csak politikai tárgyú művek jelenhettek meg, a Pravda, Szlovákia Kommunista Pártjának kiadója vállalta kiadásukat. Az ötvenes évek elején néhány más kiadó is adott ki magyar könyvet, majd megalakult a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. Ezt néhány év múlva megszüntették, s a magyar könyvek kiadását 1956-tól kezdve a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadóra bízták. Ennek magyar szerkesztőségéből 1968-ban újból önálló kiadót alakítottak, Madách Könyvkiadó néven. A rendszeres kiadványok közé tartoznak a Magyar Könyvbarátok Körének könyvei (évenként négy szépirodalmi alkotás, több mint négyezer példányban) és a Versbarátok Körének kiadványai (évi négy verseskötet, az előfizetők jutalomként még egy ötödiket kapnak).

Az utóbbi években a megjelenő könyvek jelentős számú példányát a közös kiadás keretében átveszi a Magyar Népköztársaság, s onnan pedig évente több mint száz könyv kerül Csehszlovákiába ugyancsak közös kiadványként. A magyarországi olvasók és kritikusok a szlovákiai magyar irodalom termésének javát így éppúgy megismerhetik, mint a hazait.