Kocsis István (1940–)

Már első színművével, a Megszámláltatott fákkal (1967) a magatartásdrámának kötelezi el magát. A történés 1943-ba, egy németek által megszállt bányavároskába vezet el, az újabb antifasiszta irodalommal azonban csak annyiban tart rokonságot, amennyiben Kocsis is hátat fordít a direkt ábrázolásnak. A helyszín és az időpont csupán abban játszik szerepet, hogy a szerző kiélezett helyzetben teheti fel hőseinek a kérdéseket. Valójában Kocsis nem a letartóztatott tanár és bányász, illetve az árulásra azonnal hajlandó iskolaigazgató válaszaira kíváncsi, ők első színrelépésüktől kezdve szilárd vagy ingatag, azaz változatlan jellemek. A dráma középpontjában Ranke őrnagy, a megszállók humánus parancsnoka áll, aki egy falu helyett az erdőt lövette, ám épp így pusztult el a falu odamenekült lakossága, ő pedig kitüntetést kapott. Rankét a dráma szüntelen vitában, meggyőző akciókban mutatja (a feszültség lényegében intellektuális): de nem annyira ellenfeleit, mint inkább önmagát akarja meggyőzni, hogy a megszállók oldalán is megőrizheti emberségét.

Ranke illúziójának bukását élesebben, félreérthetetlenebbül s formailag is tökéletesebben fogalmazza újra A nagy játékos (Martinovics utolsó napja) című drámája (1969). Ahogy ott a közelmúlt, itt a távolabbi történelem megidézése nem cél, csupán eszköz az író kezében (arra azonban gondosan ügyel, hogy tényállításaival ne mondjon ellent a történelmi forrásoknak). A szerepek ugyan megcserélődnek, nem a hatalmi pozícióban levő Ferenc császár (vagy apja, az ugyancsak megidézett öreg Lipót császár) áll Kocsis érdeklődésének középpontjában, hanem a halálraítélt Martinovics, az erkölcsi (drámai) kérdés lényegében mégis ugyanaz: lehet-e egy ellenséges, haladásellenes hatalommal szövetkezve harcolni a hala-{295.}dásért, e hatalom ellen? Martinovics ellentmondásos történelmi alakja kitűnő alapot nyújtott egy ilyenfajta elmélkedésre, e dilemma drámai felmutatására. Így lehetett A nagy játékosból több, mint elvont erkölcsi példázat: vérbő, valódi dráma.

Ezen az úton, erkölcs és hatalom szembesítését keresve a történelemben, indul el Kocsis István akkor is, amikor Stuart Mária legendás alakjának újra felelevenítésére vállalkozik. A dráma címe s a zárójeles alcím nemcsak e kérdésfelvetést, hanem a választ is pontosan körvonalazza: A korona aranyból van (Egyszer egy költő gyönyörűt álmodott egy királynőről) (1972). Szerzőnket nem zavarják az elődök Stuart Mária-értelmezései, ő feltételez egy királynőt, aki a jót akarja, aki erőszak nélkül akarna élni a hatalommal, de meg kell győződnie, hogy ez lehetetlen. Ami már Kocsis legelső novellájában központi gondolatként jelent meg, az itt drámai elemmé épül: a végletekig feszített erkölcsösség, a túlhajtott emberpróbáló játékok nem evilágivá, helyenként ellenszenvessé teszik a hősnőt, az örömteremtés e módjának naivitása, hatástalansága nyilvánvalóvá lesz.

Egyértelműbben, tisztábban sűríti erkölcsi krédóját a Bolyai János estéje (1970) című monodráma. A hősnek itt is szembe kell néznie a hatalommal, bár Bolyainak – legalábbis a dráma cselekménye idején, élete alkonyán – illúziója sem lehet, hogy a hatalmat gyakorolja. Ellenkezőleg, Kocsis olyan pillanatot választ ki az írói fantáziát minden korban megmozgató nagy matematikus életéből, amely kiszolgáltatottságát a legkeserűbben megérezteti: katonatiszti nyugdíjának megtartásáért vállalnia kellene a császári besúgó szerepét. A megaláztatások e legnagyobbika felidézi Bolyai Jánosban életének többi megaláztatását, szüntelen vitáját apjával és legfőképpen a híres apai jóbaráttal, Gauss-szal, s így noha a színen egyetlen szereplő jelenik meg, valójában izgalmas összecsapásoknak vagyunk tanúi, váltott ellenfelekkel folytatott párbeszédek egyik felét halljuk. (Tulajdonképpen Kocsis előző darabjai is álcázott monodrámák voltak, s művének drámaisága csak nyert a statiszták kiküszöbölésével.) Bolyai János apjával, illetve Gauss-szal vitázva, önmagát szeretné meggyőzni, megnyugtatni, hogy a helyes utat ő választotta. Nem a matematikából, hanem a matematikáért, nem az emberből, hanem az emberért akart élni, s "az embert a csillagokkal összekötő utat" alapozta meg. Kudarcainak tetőzésekor, amikor a legelviselhetetlenebbül szakad rá a magány, s illúzióival végképp le kell számolnia. Mégis mindegyre visszatér a gondolathoz: "Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja."

Egy élet drámáját sűríti szintén egyetlen szereplős színpadi műbe az Árva Bethlen Kata (1975). A szerzőt e közismert témában nem a hit és fanatizmus értelmezése foglalkoztatja; az egyszeri engedmény, gyengeség következményeként állítja be az egész tragédiasorozatot, amely Bethlen {296.} Katát "árvává" teszi, sorsát jelképpé emeli. Kocsisnak itt sikerül megteremtenie a történelmi ízű költői-drámai nyelvet, anélkül, hogy eltávolodna a mától, illetve Bethlen Kata önéletírásának hangvételétől.

Szüntelen próbatételekből áll Kocsis István Játék a hajón (1969) című háromfelvonásos drámája is. Ezúttal nem a történelemmel "játszik", maga teremti meg a játék koordinátáit; a kezdetben reálisnak tűnő helyzetből (a kapitány megszegi az egyezséget, nőt visz a hajóra) parabolát épít, de aztán a parabola adta lehetőségeknél is inkább eltávolodik a tárgyi valóságtól, párbeszédei a darab vége felé már abszurdként hatnak. Játékosság és erkölcsi szigor látszólag fura, valójában nagyon is átgondolt keverékéből alakul ki az összhatás, bontakozik ki e rendhagyó dráma lényege: az emberek önmaguk fölé emelnek egy hatalmat, hogy egymást (a másikat) megfékezzék, s a maguk hozta törvények aztán gúzsba kötik, megalázzák őket. Kocsis ebben a művében sem hirdet anarchista lázadást, de kitűnő művészi érzékkel tapint rá a modern kor, a szabadságeszmék korának meghatározó ellentmondására, amely a társadalmi szervezettség magasabb fokán ismétli meg a már a klasszikus görög tragédiákban fellelhető dilemmát.

A Magellánban (1974) alkalmazott írói "játék" a főhős megbizonyosodásának eszköze. Egy feladat végrehajtásáról van szó, s a tengeri átjárót kereső Magellán minden eszközt felhasznál, hogy igazát győzelemre vigye. Újabb, történelemmel játszó darabjában Kocsis az emberi döntés mindenkori felelősségének drámáját alkotta meg. A választás drámája tulajdonképpen a Tárlat az utcán (1974) című is, melyben ismét a könnyebb vagy nehezebb vállalásának dilemmája ismétlődik meg Van Gogh és Gauguin konfliktusában. Az elveszejtő s a megtartó szülőföldről vall benne költői erejű részletekben.