Gyarmati Erzsébet (1919–)
Gyarmati Erzsébet a Magyar Csillagban kezdte költői pályáját, s eszközeivel, rendkívül finoman megválogatott kifejezéseivel, tudatos, pontos rímeivel s a sorok lágy, andalító zenéjével is a Nyugat örökösének mutatkozott. Tóth Árpád szomorú hangját pengeti tovább ő is, s azt a végzetbe belenyugvó, a sorstól csak remélő magatartást vállalja, mely elsősorban az antik költészetre épülő, a római lírikusoktól merítő költői hagyományt építi, színezi tovább:
| Kár kérlelni a "hatalmasokat"! |
| A párkáktól sorsodat visszakérni |
| és bolygatni e sötét fonalat, |
|
{392.} két körteérlelő szelíd nyarat |
| vágyni, és őszt, fanyar bogyóktól ékest, |
| dús venyigén ámbra-szín szemeket ... |
| ó, feledni a mondhatatlan véget |
| és lágy ölekbe fektetni fejed. |
| (A költőnek) |
A felszabadulás után Franciaországba költözött. Egy ideig onnan küldte haza költeményeit, melyekre ekkor erős hatást gyakoroltak a modern francia festők: színei harsányabbak lettek, s ezzel párhuzamosan költői magatartása, sorsvállalása is valószerűbbé, közvetlenebbé vált. Sőtér István jó érzékkel tapintott rá Négy nemzedéket bemutató lírai antológiájában, hogy a Párizsban írt A harmonikások című verse fordulatot jelez pályáján, olyan változást, melynek során közvetlen kapcsolatba kerülhet az élet eleven áramával anélkül, hogy elveszítené lírájának jellemző árnyalatait. Sajnos, e változás dokumentumait már nem tudta nyomon követni a hazai kritika. Gyarmati Erzsébet az évek múlása során önmagával is meghasonlott, s magán teljesedtek be ígéretesen induló poézisének lidérces álmai.