Fáy Ferenc (1921–1981)

Fáy Ferenc Pécelen született. A második világháború alatt katonáskodott, majd éveket töltött hadifogságban. 1948-ban hagyta el Magyarországot, 1951-ben telepedett le végérvényesen Kanadában, ahol meglehetősen nehéz körülmények között élt.

"Fáy Ferenc húsz esztendő minden percére egy Pécelt varázsolt Torontóba a versével – írja költészete jellemzéséül Ignotus Pál –, de ha soha nem mozdul ki Pécelről, akkor is a honvágy költője volna. Akkor is szénaszag és jambus volna a lélegzete, az ősz a kedves évszaka, rozsdabarnába forduló zöldes-sárga a káprázata, lágy és zengő borongás az életeleme." Valóban, mintha most is ott ülne még a Magasban azon a körtefán, melyről egyik legszebb versét írta, s ahonnan egyre kínzóbb kényszerrel, egyre nosztalgikusabban és fájdalmasabban vette számba mindazt, amit elveszített, s amihez mégis makacsul és következetesen ragaszkodik egész költészetében:

A körtefánk csúcsáról messze láttam.

És mégsem láttam mindent én. Dehát,

a Mindent csak az Isten látja – mondják.

Néki húzták a kálvinisták tornyát,

ahonnan néha Pestig is belát.

A hagyományokat kevesen érzik olyan kötelező érvényűnek, mint ő. Az emigráció jellegzetes neoavantgarde törekvéseitől teljesen elhatárolta magát, s szinte az egyetlen érvényes és kötelező hagyománynak a népdalok és a népballadák hangulatát, formálásmódját tartotta. Ezeket a hagyományos formákat azonban már korai köteteiben is megtöltötte a hazájától elszakadt ember fájdalmas panaszaival, siralmaival. Első kötete nem véletlenül Jeremiás siralmai (Toronto 1956) címmel jelent meg, s nem véletlenül buzdította magát második kötetének címével: Az írást egyszer megtalálják. Tehetségére és jelentőségére a Törlesztő ének (Toronto 1963) megjelenése után figyeltek fel az emigráció kritikusai, s azóta költészetének megítélésében két, egymással szöges ellentétben álló vélekedés figyelhető meg. Méltatóinak egyik része szerint lírája túlságosan is stilizált, "s a neohumanista moralizálás irhája alatt igazában egy, a bonyolult valóságot banálisan leegyszerűsítő ókonzervatív lakozik" – írta költészetéről Kemenes Géfin László az Irodalmi Újságban 1974-ben. Nagyon erősen kötődik a múlt század hagyományához, szinte teljesen érintetlenül hagyták a Nyugat költői forradalma és a művészi modernség különböző törekvései. Mások viszont mágikus miszticizmusának újszerűségére hívják fel a figyelmet, s közvetlen rokonaiként az új magyar lírában Juhász Ferencet jelölik meg, ami annyiban igaz is, hogy mindkettejükre erősen hatott a népmese világa, {394.} s mindkettejük szemlélete szerint az emberi élet két pólus küzdelme, a Jó és a Gonosz harca között feszül. Juhász költészetében az egyetemes lét drámája forr, izzik és halad a kifejlet felé, Fáy Ferenc viszont a magányos ember tragédiáját és kötődését írja meg. E kötődés visszatérő jelképei költészetében a fa és a virágok, melyek nem egyszerűen e líra népmesei eredetét sugalmazzák, hanem a népmesék ősi típusainak mitikus mondanivalóját is, amikor még minden élt, s a természeti jelenségek szervesen hozzátartoztak az ember életéhez. S e mitikus-mágikus világ közepén ott áll a magányos költő, aki egyes pózaiban leginkább azokra a mágusokra és váteszekre emlékeztet, akik egy nép nevében szóltak, szavukat azonban éppen népük nem értette – nem is érthette, mert más "hullámhosszon", az érzelmek más hőfokán szólaltak meg –, így arra kényszerültek, hogy a rituális igék kényszerét félredobva közvetlenül fogalmazzák meg mondanivalójukat. Fáy Ferencnél is a mondanivaló sokszor maga alá temeti a formát, s a vers felépítése szónokiassá és színpadiassá válik.

Tagadhatatlan erőt kölcsönöz lírájának az a képessége, hogy nem ismeri az idő és a tér korlátait. Torontóban egy iskolát takarítva voltaképp otthon érzi magát, hazarepül gondolatban, szorongva vallatja emlékeit, vajon mennyit változott az idők során a kedves hazai táj, és hiába veszik körül szinte áthághatatlan távolságok, képzeletében még most is a régi útvonalat járja.

A Magamsirató (Toronto 1967) és az Áradás (Toronto 1972) Fáy Ferencet az emigráns líra élvonalába emelte. "Fáy nem különös álomvilágba kívánkozik vissza – írta az Áradásról ugyancsak Kemenes Géfin László –, hanem a legragyogóbb valóságot áhítja: Isten társaságát, mint az ember ősi jussát. Rokonai a próféták, a prédikátorok, a legnagyobb poéta-látnokok; költészete egyetlen, világmindenséget betöltő várakozás, s az emberi lét tragikumának teljes bonyolultságában való művészi megjelenítése."

Az Áradásban valóban tovább erősödött a prófétai, a váteszi hang, mintha a költő maga akarná átélni a kor minden szenvedését és bánatát. De erősödött lírájában az elvontabb jelképiség is, mintha a szívére nehezedő bánatot s az árvaság kínját csak ezen a részben archaikus, részben nagyon is modern, szimbolista tartással fejezhetné ki:

Már őszülök. S nem látja senki.

Szép seb virágzik mellemen.

Fehér arcát vállamra ejti

s ingemben hál a félelem.

Kései költészetében – talán épp a magány szorításában – egyre erősebb lett a vallásos ihletés. Fáy Ferenc e magatartás kezdeteiig ás vissza, s ugyanazzal az alázatos, egyszerű, de emberi tartással vallatja Istent, mint {395.} az apostolok tették. Voltaképp ebben is az a népmesei elem érhető tetten, mely átjárja egész líráját. És csak most kezdi megérteni és felmérni Isten "árvaságát" is. Mert ahogy ő számkivetettnek érzi magát, ugyanúgy a világon minden más hasonló jelenségre és érzésre érzékenyen reagál. Ez a tragikusra hangolt látásmód még azokat a költeményeit is át- meg áthatja, amelyekben idillikus színek is felfénylenek, amelyekben a családi érzés melegét és a szeretet élményét fogalmazza meg (Mese).

Legszívesebben kiszaladna a világból, és elindulna arra, amerre az ősi érzéseket és az ősi biztonságot találhatja meg:

Elégni most, – lebegni, mint a barna,

távoli földek füstje ... vagy gyalog,

mezítlábasan elindulni arra,

hol Isten térdén hűs harmat ragyog.

Kötelékei azonban a földhöz szorítják, s elcsukló hangon tovább kell énekelnie az árvaság fájdalmát és a magányosság kínját. A mesék világa lassan a ködbe vész, s mögüle az esendő ember döbbent szeme elé tárul az a valóság, amelynek kendőzéséül hiába idézte a múltat, s hiába teremtett látszatvilágot maga köré.