Gömöri György (1934–)

Gömöri György a budapesti egyetem bölcsészeti karán magyar és lengyel irodalomtörténetet hallgatott, 1956-ban került Angliába, tanulmányait Oxfordban fejezte be. Egy évet Indonéziában töltött, az Egyesült Államokban mint egyetemi előadó és tudományos kutató dolgozott, később a birminghami egyetemen könyvtáros, jelenleg a cambridge-i egyetem Kelet-Európai Intézetében lengyel irodalmat ad elő. 1958-ban adta közre Virág-bizonyság című verseskötetét, 1963-ban Hajnali úton, 1969-ben Átváltozások, majd 1976-ban Levél hanyatló birodalomból (London) című kötetét. 1965-ben Sulyok Vincével közösen Karácsonyi csillag címen közölt fordításokat Borisz Paszternak kései verseiből, 1978-ban Az ismeretlen fa (Washington) címmel modern lengyel költők verseiből adott ki műfordításokat. 1969-ben Juhász Vilmossal közösen szerkesztette az Új égtájak című emigráns költői antológiát. Polish and Hungarian Poetry 1945 to 1956 című könyve 1966-ban Oxfordban látott napvilágot. A hazai sajtóban a régebbi századok magyar-angol irodalmi kapcsolatairól jelennek meg tanulmányai.

Költészete klasszikus tradíciókon nevelkedett, az avantgarde megújuló hullámverése idején szinte kihívó módon őrzi a vers hagyományos logikáját és érzelmi karakterét, érzékletes szóképeit és pontos nyelvi ritmusát. Mintaképei Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós, de tanult József Attilától és Nagy Lászlótól is. Korai költészetében nosztalgikus honvágyról panaszkodott, az idegen tájban szülővárosának lassan elmosódó emlékképét idézte fel. "Halványodik az emlék, mint a gázlámpák hajnalanta, / de hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek – / megyek a dumfriesi úton, pesti hajnalok álmát álmodom / és tudom: az út végén hazaérek" (Hajnali úton). Idővel mégis otthonra talált az angliai vagy amerikai életben, a nyugati metropolisok és egyetemi campusok mozgalmas világában (Amerika-gyorsfénykép, Búcsú Amerikától). Sőt, otthonra talált a világjárásban, a nemzetközi légijáratokon, abban a nomád létben, amely az 1956 utáni költőnemzedék számos tagjának osztályrészéül jutott. Boldog örömmel, ugyanakkor gyötrő nyugtalansággal vegyült el az "új-módi nomádok" között: "Egy törzs ez, Kelettől Nyugatig. Lúdtollhegyező, eszméken karikázó, nyughatatlan nomádok, lesátorfázunk a világ minden keresztútján (...) Nem a miénk a családi tűzhely, s a békés bankbetét; nem fog rajtunk szeretőnk kérlelése, s az aggódó anyák intelme sem. Ritka vadat kergetünk világemlékezet óta, nevét ugyan ki tudja? {428.} Országról országra űzzük: nem mintha bíznánk a hajsza sikerében – de így kívánja ezt törzsünk becsülete. Vajon s mikor lészen valahol is lakásunk? " (Újmódi nomádok.)