Vetélkedések

Az egyházi kézikönyvek a példák közé sorolják, irodalmi szempontból azonban külön műfaji csoportnak kell tekintenünk a vetélkedéseket, az antik certamen-műfaj középkori leszármazottait. Valamely kérdés eldöntésében a skolasztika kedvelt okfejtési formája volt a pro és contra érvek látszólag objektív felsorakoztatása. Szerették azonban az ilyen érveket ellenkező álláspontokat valló személyek vagy allegorikus alakok szájára adni, s valamely keretbe foglalva dialógusként megfogalmazni. Erre volt alkalmas forma a certamen (versengés), vagy ahogy középkori magyar nyelven nevezték: veteködés. Bár {160.} leggyakoribb és legtisztább formája a két személy közötti vita, nem ritka az sem, amikor több személy vetélkedik igazáért. Lényege mindenképpen a drámai feszültség és a dialógus, melyekkel új elemet visz a középkori szépirodalomba.

Jellemző példája ennek a műfajnak Az apostolok versengése, mely a Könyvecsébe van beillesztve, mint amolyan szórakoztató, humoros közjáték a komoly téma tárgyalása közepette. A tizenkét apostol vetélkedik benne azon, hogy melyikük méltósága nagyobb. Sorba mindegyik megteszi nyilatkozatát, igyekezve letromfolni a többieket. "Eléálla Szent Péter és mondá: én vagyok fejedelmetek, mert énnekem ígéré urunk, mikor mondá énnekem: te hivattatol cephasnak, ki magyaráztatik főnek. Monda Szent András: állj hátrább Péter, nemde bátyád vagyok-e én teneked? ... Elé állának a közepső Máriának három fiai: küssebb Szent Jakab, Taddeus és Simon, mondván: mi vagyunk az Krisztusnak közelb való rokonsági? hallgassatok azért, mert mi leszünk nagyobbak tőlleteknél ..." – s így tovább egészen addig, míg Jézus, aki meghallja ezt a "disputát", rájuk nem pirít kevélységükért.

A vetélkedések többsége azonban nem ilyen derűs tárgyú, hanem a halál és az ítélet témakörébe, a hanyatló középkor légkörét oly jól kifejező halálirodalom keretébe tartozik. Az ars moriendi mondanivalóját igen szemléletessé, mozgalmassá lehetett változtatni a Test és Lélek, Ördög és Angyal, Ember és Halál között pergő dialógusok segítségével. Ezek gyakran látomások keretében fordulnak elő, mint a Test és Lélek vitája a Visio Philibertiben, mely ezáltal a certamen-műfajnak is jeles képviselője. Forseus püspök látomásában (Nádor-k.) viszont az Angyal és az Ördög vetekszik egy lélek birtoklásáért. Ugyanez a témája – látomástól függetlenül – egy másik, három darabból álló vetélkedés-sorozatnak (Bod-k.) is, ahol kettőben az Ördög, a harmadikban azonban Mária közbenjárására az Angyal lesz a győztes. A bűnös ugyanis, aki a második vetélkedés szerint egy "nemesember ... ki igen gonosz vala", itt megbánást mutat. Valamennyiben ugyanaz a társadalombíráló tendencia érvényesül, mely a nagy prédikátorok munkáiban is hangot kapott: a világi javak után futó, az egyházat nem támogató nemesek elítélése.

A halál-tematikába tartozó vetélkedések leghíresebb családját az ún. halál-táncok alkotják, melyek az elmúlás szükségességét, elkerülhetetlenségét, a Halál biztos győzelmét hirdetik. Ösformája, az ún. Everyman legenda, a Halál és az Ember vitáját, párbeszédét tartalmazta, ennek leszármazottja, továbbfejlesztett változata a magyar kódexekben is olvasható Halál és Élet vitája (Példák Könyvé). Ebben a Kaszás cinikus nyugalommal mutatkozik be: "Én vagyok kitől fél minden teremtött állat. Félnek engemet mastaniak és jövendők, mert én bíró vagyok és nagy erős törvént teszök, nem használ az törvénnek én előlem elvétele, mert nagy kemény kénnal kárhoztatok mindeneket." De az Elet magabiztosan vág vissza: "Nemde mi földi emberek állhatunk-é te hatalmasságodnak ellene az mi tudományunknak miatta", sőt ki is gúnyolja: "Mondd meg azért micsoda oka ez iszonyosságnak, mert oly szörnyű fogas vagy, hogy egy szál ajakaid sincsenek, de az te fogaid mind kinn vannak, párolkodik az te torkod és teljes dohossággal megkörnyéköztettél férgekkel belül és kívül." De amikor a Halál tételről-tételre bebizonyítja neki minden élőlény fölötti hatalmát, kétségbeesik és könyörögni kezd. Természetesen hiába. "Eleget hallottál immár" – fejezi be a vitát a Halál.

{161.} A haláltánc egy másik nevezetes típusa a vadomori (meghalni megyek), melyben már nem is folyik vita, a Halál fel sem lép benne, a különböző társadalmi típusok képviselői tehetetlen belenyugvással veszik tudomásul a halál szükségességét. A latin vadomori-változatok közül Petrus Rosenheim verses halálhimnuszát fordították magyarra Elmegyek meghalni (Példák könyve) kezdettel, prózai, de a szöveg költőiségét megőrző tolmácsolásban. A halálba indulók itt a feudális ranglétra sorrendjében a királytól a jobbágyig, a pápától a szerzetesig, a gazdagtól a szegényig sorra megszólalnak, s nem annyira egymással vetélkedve, mint inkább halálukat egymással párhuzamosan bejelentve – akárcsak később Madách sírjelenetében – indulnak el az enyészet felé. A magyar vadomori a kódexirodalom egyik kiemelkedő alkotása, mely 39 strófán át, valamennyit az "elmegyek meghalni" bejelentéssel kezdve, s a legtöbbet ezzel is végezve, roppant erővel sugározza a középkorvég halálhangulatát, tudatosítja egy világ elmúlásának elkerülhetetlenségét. Íme a király szavai:

Elmegyek meghalni, király vagyok,

de micsoda az tisztesség,

micsoda ez velági dicseködés,

mert embernek király ura az halál,

azért elmegyek meghalni

A legendák, példák, látomások, vetélkedések hosszú sora egy színes, fantasztikus világot vonultatott el a középkorvégi olvasók előtt. Ez már nem a bencés reformokkal kezdődő aszketikus, majd misztikus középkornak a légkörét árasztja, hanem – jellemző ellentmondásként – egy derűsebb, emberibb világnak, másrészt a halálnak, ítéletnek, a borzalomnak a keresését fejezi ki. Mindkettő elválaszthatatlan a kései középkor hangulatától.

A témák jó része nem a szorosan vett középkorból való, hanem a kereszténység első évszázadaiból, az innen származó történetek pedig – a mártírok szenvedései ellenére is – az ókori mediterrán világ és városi civilizáció napsugarasabb atmoszféráját közvetítik. Ez az igen régi hagyomány ekkorra már egy rég elsüllyedt világ álomvíziója lett, mítosz, mesevilág, melyben a reális mozzanatokat őrző emlékek teljesen összefonódtak a fantasztikumokkal valóság és csoda között elmosódtak a határok.

Ezzel az életteli déli hagyománnyal szemben jelenti a másik szélsőséget az ördögök, poklok, a mindent eltipró Halál borzalmas világa. Miként az előbbi népszerűsége az elkívánkozást, a középkorból való szabadulás vágyát juttatta kifejezésre, addig ez utóbbi a középkor önbírálatát, önmaga felett kimondott és tudomásul vett ítéletét harsogta elementáris erővel.

A késő-középkor életérzésében megmutatkozó szélsőség jellemzi ezt a szépirodalmat esztétikai, stiláris vonatkozásban is. A legendák elbeszélés-technikájába beleépült az antik regényszerkesztés (Petronius: Satyricon (Szatírák), Apuleius: Asinus aureus (Az aranyszamár)) kompozicionális sajátossága, a kisebb egységekre való fel-{162.}bonthatóság, amihez a lovagi epika változatossága, cselekményessége társult, hogy végül ellentétekkel, kiszámíthatatlan fordulatokkal teli mesefüzérek álljanak elő. Az ismeretlen világ ábrázolása vagy elmosódott kontúrokkal, a végletekig mitizált formában, vagy pedig vad naturalizmussal történt, ami azonban a kor olvasója számára egységbe illeszkedett, hiszen az egykor valóságos antik világ az ő szemében már mítosznak, a keresztény mitológia pokla viszont kézzelfogható reális valóságnak tűnt. Mennyire jellemzőek erre az irodalomra az éles kontrasztok: a pokol sötétjében a tűz, a sűrű erdőben hirtelen felbukkanó kivilágított kolostor – akárcsak a gótikus templomok sötétjében a festett üvegablakokon áttörő fény.

A magyar nyelvű szépirodalom kibontakozásának első – szövegek nyomán is megismerhető – jelentős fázisát láthatjuk a kódexek most tárgyalt alkotásaiban. Egyelőre egy nemzetközi irodalom magyarra való átültetéséről van még csak szó. Ezen keresztül izmosodott azonban a magyar nyelvű irodalom tovább, s tanulta meg az epikus ábrázolás, a dialógus, a hosszabb és rövidebb elbeszélés megannyi fortélyát. A középkor alkonyának szépirodalmi termése tematika, meseszövés és környezetrajz terén alapvetésül tudott szolgálni a későbbi világi elbeszélő próza számára is. A tömör stílusú fabula viszonylatában Pesti Gábor, a regényes elbeszélés terén Heltai Gáspár, az ördög-víziók vonatkozásában Bornemisza Péter felé mutatott előre; a dialógus gyakorisága viszont a drámaírás kialakulásához járulhatott hozzá.