A virágének

A magyar szerelmi énekköltés kezdeteit, kialakulását homály fedi. Nehéz elképzelni, hogy a középkor virágzó századaiban, a lovagi szereleni kultusza idején, ne lettek volna magyar nyelvű szerelmi énekek is. Talán még ilyen lovagi eredetű versek lehettek azok a szerelmi költemények, melyek – Galeotto Marzio híradása szerint – ha ritkán is, de felcsendültek, Mátyás udvarában, hősi énekek közben. A 15. század végénél régebbi magyar szerelmi költészetről azonban semmit sem tudunk.

Első fennmaradt emlékei már nem a lovagi, hanem a vágáns típusú szerelmi énekköltés elterjedéséről tanúskodnak. Az európai latin vágáns költészetnek a szatirikus mellett másik legnépszerűbb ága az erotikus (szerelmi és trágár) volt, mely részben a gúnyköltészet elemeit, részben a himnuszköltészet virágszimbolikáját értékesítette. Kialakult így egy féktelenebb, parlagibb és egy {189.} kifinomultabb, "szalonképes" csoportja. A magyar költészet mindkettőt ismeri, s közös elnevezésükül a virágének megjelölést használja.

A középkor utolsó évtizedeiből fennmaradt három virágének-töredékünk patrícius polgári és nemesi környezetből származik, ahol némelykor egyetemet végzett értelmiségiek vetették papírra egy-egy közkedvelt virágének töredékeit. A legkorábbi közülük a Soproni virágének néven ismert kétsornyi feljegyzés 1490-ből, mely egy szerelmi búcsúztató maradványának látszik. Szöveg szempontjából ennél teljesebb az öt soros Körmöcbányai táncszó (1505), amely a gunyoros típus első képviselője. Hiányossága, erősen töredékes volta ellenére is igen értékes a Zöldvári ének (zöldvár = erdő) címen nevezett vágáns típusú táncdal, melyet 1505 és 1542 között jegyezhettek fel. Megtalálható már benne a későbbi magyar virágének-költészetre jellemző sztereotip fráziskészlet számos fontos eleme ("zöld erdő", "piros hajnal" stb.).

Ezek a töredékek megközelítően sem adhatnak képet késő-középkori szerelmi költészetünk gazdagságáról. Pedig hogy ez a költészetnek egy elterjedt és magas színvonalú ága volt, azt nem kisebb ember, mint a tudós humanista Sylvester János bizonyítja, aki a virágénekek tartalma iránti minden ellenszenve dacára sem leplezheti csodálkozását azok stílusának költőisége felett. De közvetetten értékükről, művésziségükről tanúskodik a magyar virágének legnagyobb művésze, Balassi Bálint is, akinek lírája aligha szárnyalhatott volna oly magasra gazdag hazai előzmények nélkül.

A középkorvégi magyar líra csekély számú fennmaradt emléke meggyőzően tanúskodik a magyar nyelvű világi líra megszületéséről. A versek egy része még erősen magán hordozza az egyházias emlékeket, a szatíra és a virágének azonban már a világi lírát az egyházi költészettel összekötő köldökzsinórnak az elszakadásáról tanúskodik. A világi líra értékesítette az európai lírai költészet nagy korszakának, a latin himnuszköltészetnek a vívmányait, a továbbiakban azonban már nem lesz szüksége rá, a maga lábára tud állni. Ami így létrejött, az már igazi műköltészet, de nem azon a szerényebb fokon, amelyről a deák-familiárisok propaganda versei tanúskodtak, hanem jóval magasabb művészi és stiláris színvonalon.

Az elvilágiasodás felé haladó és a már kifejezetten világi késő-középkori magyar líra a köznyelvi fordulatok bátor használatát az egyházi költészetből hagyományozott díszítőelemek dúsnak mondható választékával, érzékletesebb disztinkcióival párosította. A szókincs gazdagodása és a nyelvi kifejezés hajlékonyabbá válása a jelzők túlfokozott használatára vezetett. Ez az ornamentikával zsúfolt stílus szívesen élt a hasonlatok, metaforák alkalmazásával. A képek, metaforák gazdagsága több egyszerű pompakedvelésnél: többértelműséget is hordozott magában, tehát nyílt vagy sejthető tendenciák kifejezésére vált alkalmassá. A versírók éltek ezzel a lehetőséggel és képeik, ügyesen fogalmazott allúzióik segítségével érzékeltették rejtett mondanivalójukat. Ugyanaz a késő-gótikus stílus ez, mely egyes misztikus elmélkedésekben, az Énekek éneke művészi átültetésében és a Mária-énekekben is megnyilvánult.

A magyar középkor irodalma egy a középkori világképet eszmeileg s művészileg már egyaránt szétfeszítő, abból kitörni készülő irodalmi terméssel zárul.

{190.} Az Imre királyfit szűzi életre nevelő Gellért püspöktől a pásztoróráról távozó szerelmes énekéig, a pannonhalmi bencéseket óriási birtokok tulajdonába juttató oklevéltől a papságot gyilkos gúnnyal illető szatíráig ívelt a fejlődése. Betöltötte történelmi hivatását és megérett arra, hogy átadja helyét egy új, magasabb, igazibb és emberibb kultúrának és irodalomnak: a reneszánsznak.