Élete

1434. augusztus 29-én született Szlavóniában, tehetősebb horvát kisnemesi családból. (Születésének helye, valamint eredeti, "családi" neve bizonytalan.) Atyját még hétéves korában elvesztette. Tizenhárom éves koráig anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta, azzal a céllal, hogy a papi pályán találja meg szerencséjét. A tehetségesnek mutatkozó gyermeket nagybátyja, Vitéz János 1447-ben Itáliába küldte tovább tanulni. Guarino da Verona ferrarai konviktusába, illetve iskolájába került. Itt nyolc, egész életére, világnézetére és költészetére döntő esztendőt töltött. S nemcsak a korabeli vezető értelmiségi pályához szükséges praktikus humanista műveltséget sajátította el, hanem a latin és a görög nyelv tanulása kapcsán a humanista poétika és poézis alapelemeit és gyakorlatát is, mégpedig oly eredménnyel, hogy 15–16 éves korára humanista poétává érett. Guarino iskolájában megtanulta és művelte az akkor divatos humanista költői műfajok mindegyikét, mégis a kamaszévek emberré érlelő korszakában fő műfaja az epigramma volt, s maradandót is e nemben alkotott. Mestere természetesen propagálta tehetséges tanítványa költői zsengéit, s így a Guarino-iskola ifjú növendékének neve és művei közismertté váltak az észak-itáliai humanista körökben. Közben 1451 elején vakációja egy részét odahaza, Váradon töltötte, ahol ekkor kapott kanonoki javadalmat.

Középfokú tanulmányainak elvégzése után, 1454-ben elhagyta Ferrarát és négy éven át kánon- és római jogot hallgatott a padovai egyetemen. Padova, Velence egyetemi városa még inkább tágította szellemi látóhatárát. Sokszor megfordult Velencében, ahol a nagyhatalmú Vitéz János unokaöccsét szívesen látták a gazdag, művelt patríciusi körökben. Sőt, a jónevű költő tollát is felhasználták politikai és egyéni céljaik propagálására. Az itáliai politikai csatározások színterére az epigrammánál súlyosabbnak, magasabbrendűnek ítélt, eposzigényű panegyricus műfajjal lépett, ebben igyekezve nagyot, halhatatlanságra méltót alkotni. S bár ez csak részben sikerült, – egykori mesterének, Guarinónak ő állította a legszebb emléket a neki szentelt dicsőítő énekben.

1458-ban megszerezte a doktori kalapot, az ezután szokásos itáliai körúttal befejezte olaszországi tartózkodását és hazatért Magyarországra. Vitéz János éppen ekkor lett az ifjú Mátyás mindenható kancellárja, unokaöccsének hazai pályafutását tehát a legjobb előjelek mellett indíthatta el. Janus a királyi kancelláriába került, s alig háromnegyed év múlva megkapva a pécsi püspökséget, az ország főfeudálisai sorába emelkedett. Jogi tudását királyi {227.} személynökként kamatoztatta, majd az ifjú királynő kancellárja lett, s nagybátyja mellett a legbefolyásosabb udvari emberek közé számított.

Beilleszkedése a hazai környezetbe mégsem volt zökkenésmentes. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fejlett reneszánsz udvar, amellyé a hetvenes években vált. Alig akadt egy-két közel egyenrangú szellemi társ, s hiányzott a megértő közönség, amely a humanista poézist értékelte, igényelte, illetve a humanista poétát újabb és újabb alkotásra ösztönözte volna. Ezért mély nosztalgiát érzett a művelt olasz városi környezet és kultúra után, melynek talaján korai költészete kivirágzott. "Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen – írta egyik hazai epigrammájában – Benne a dalban az ég, amely alatt született." A korai epigrammákból és panegyricusaiból a polgári Itália ege tükröződött. Életkörülményei és élményei változtával, Magyarország feudális ege alatt költészete is átváltott, s fő műfaja a személyes líraiságú elégia lett.

Életének újabb fordulópontja az 1465. évi itáliai követjárása volt. Mátyás követeként Velencében és Rómában tárgyalt a török elleni segély ügyében. A diplomáciai tárgyalások mellett felújította hajdani kapcsolatait olasz barátaival, sőt újakat kötött, és híres humanistákat látogatott meg. II. Pál pápával jóváhagyatta a pozsonyi egyetem tervezetét, könyveket, kéziratokat vásárolt a Corvina és maga számára. Megismerkedett az újplatonista filozófiával s annak vezető képviselőivel, mindenekelőtt Marsilio Ficinóval. Az irodalom műveléséhez új kedvet, új ösztönzést, újabb perspektívákat kapott. Száz tervvel, friss munkakedvvel tért meg útjáról.

S épp e követjáráson követhetett el valamely súlyosabb hibát, mellyel Mátyás király vele szemben tanúsított jóindulatát eljátszotta. Ennek jeleként a pécsinél jóval gazdagabb és jelentősebb váradi püspökséget, amely Vitéz János esztergomi érsekké tételével megüresedett, már nem ő kapta meg. Ekkor még nem lett teljesen kegyvesztett, de korábbi hatalmát és befolyását többé nem tudta visszaszerezni. A becsvágyó reneszánsz püspök háttérbe szorítását nehezen tűrte. Belső válságát még jobban elmélyítette korán kezdődött és súlyosbodó betegsége, fel-fellobanó tüdőbaja. Gyakorta vonult vissza püspöki székhelyére, hol irodalommal és filozófiai stúdiumokkal foglalkozott; Homéroszt, Plutarkhoszt stb. fordította görögből. Az új platonizmusban találta meg azt az ideológiát, illetve valláspótlékot, amely úgy-ahogy kielégíthette, megnyugtathatta testi és lelki elesettségében. Ficinóval is fenntartotta a kapcsolatot; megküldte neki elégia-kötetét, az meg – 1469 augusztusában – híres Symposion-kommentárját (Lakoma) ajánlotta a pécsi püspöknek: "mivel te is Platón buzgó híve vagy és mivel hozzám nem mindennapi barátság fűz ..." Sötétnek érzett jelenéből egykori dicsőségének tájaira menekült, megalkotva a Guarino-panegyricus végső redakcióját. Önmaga elől azonban nem tudott elmenekülni, s elégiáiban, amelyekben önmagáról vallott, olyan magaslatra emelkedett, hová emelkedni csak a nagy költőknek adatik meg.

Életének ez a költőileg legjelentékenyebb szakasza alig négy esztendőt (1465–1468) ölelt magába. 1468 utánról már csak néhány kisebb verset ismerünk tőle. Utolsó két évéből pedig egyet sem. A humanista költő tehát elhallgatott, nem volt több mondanivalója. Annál aktívabbá vált mint vérig sér-{228.}tett nagyfeudális. Mikor Mátyás csehországi háborúi miatt nagy adót vetett ki a főpapokra, Janust pedig szlavón bánságától megfosztotta, nagybátyjával és a bárókkal együtt ő is tevékeny részt vállalt az összeesküvésben. Mikor Mátyás felülkerekedett s Vitézt elfogatta, Janus, aki állítólag az összeesküvés főszervezője volt, nem kért kegyelmet, inkább az önkéntes száműzetést választotta. Itáliába akart menekülni, de nem jutott tovább a Zágráb melletti Medvedgradnál, ott megbetegedett és meghalt 1472. március 27-én.

Janusszal nálunk addig ismeretlen, új típusú költő jelentkezett teljes humanista fegyverzetben: a tudatos és öntudatos alkotóegyéniség, ki egyéni érzéseit, gondolatait fontosnak, közérdekűnek tartja, s akinek az irodalmi alkotás már nem személytelen, mondhatni mellékes familiárisi ténykedés, hanem hivatás, benső, személyes ügy is. Vele akarja megörökíteni, halhatatlanná tenni nemcsak mások, nemcsak hazája, hanem saját nevét is. Alkotás és alkotója összeforrtak, elszakíthatatlanok egymástól. Poeta doctus, aki műveit állandóan javítja, tökéletesíti. És sorsukat sem bízza a vak véletlenre: kötetbe gyűjti, lemásoltatja, és mecénásának vagy barátainak elküldve terjeszti. S az alkotás már olyannyira életszükségletté nemesült, hogy ha nincs kinek, akkor is ír: " Írok a Múzsáknak, s magamért dalolok!" Szembefordult a középkorral, ezt tanúsítja emberi és költői hitvallása is: "Nézz körül és ne feledd, hogy hű fia légy a jelennek!" Ez a jelen pedig a saját erejének, tehetségének, függetlenségének tudatára ébredt reneszánsz-ember jelene. Költészetének középpontjában nem is az isten és a másvilág áll, hanem az ember és az őt környező, életét széppé, boldoggá tenni tartozó e-világ.

Az ő alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet, a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és főképp a költészet kultusza. Ezt az újszerű tartalmat új, a humanista poétika megszabta módon öntötte formákba. Mindezt még a ferrarai iskolában kapta készen. Az iskolás humanista poétika saroktétele az imitatio volt, a csodált ókor íróinak, mű- és versformáinak, nyelvi, stilisztikai tökélyének és sajátságainak utánzása. Janus költészetének nyelve a kései császárkori irodalomból táplálkozott humanista latin; az általa művelt költői műfajok is innen eredtek, s velük együtt a klasszikus időmértékes verselés különböző fajtái.

Költői életműve három egymással összefüggő, de mégis élesen elhatárolható szakaszba tagolódik: a ferrarai (1447–1454), a padovai (1454–1458) és a hazai 1458–1472) korszakára. Emberi és költői fejlődésének egy-egy sajátos szakaszát zárja magába mindegyik, s ezt híven jellemzik az egyes korszakokon belül leggyakrabban használt költői műfajok is.