| A REFORMÁCIÓ ÉVTIZEDEINEK IRODALMA (kb. 1530 -kb. 1570) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A késő-középkor idején fellépő latin humanizmus, mint a magyar reneszánsz leghamarább jelentkező, úttörő irányzata, előkészítette a reneszánsz irodalom széles körű kibontakozását. A reneszánsz uralkodó jelenséggé a Mohács utáni évtizedekben emelkedett, ekkor vált magyarrá, ekkor terjedt el a társadalom legtöbb rétegében, – gyökeresen megváltozott viszonyok között.
Az országot ért történelmi megrázkódtatások, a középkori magyar állam széthullása megfosztotta a magyar művelődést a reneszánsz addig kialakult centrumaitól, de ugyanakkor sok akadályt is elhárított az új eszmék és törekvések terjedése elől. A középkori oligarchiát elsöpörték az események, a középkori egyházi kultúra bázisai, a kolostorok részben a török pusztításainak, részben a reformáció hódításának áldozatai lettek, a katolikus egyház-szervezet jórészt összeomlott, s szilárd államhatalom hiányában a nemesség képtelen volt az 1514. évi jobbágyelnyomó törvényeknek mindenben érvényt szerezni. A reneszánsz műveltség, életfelfogás, valamint a reformáció eszméi számára így szabaddá vált az út, a megfelelő kulturális és anyagi bázisok hiányában azonban ugyanakkor lehetetlenné vált, hogy nagy, kiemelkedő eredmények szülessenek. A reformáció évtizedei remekműveket nem teremtettek, de ez az időszak volt – az állandó háborúk, a török terjeszkedés és pusztítás ellenére – a magyar kultúra és irodalom megújulásának és bizonyos mértékben "demokratizálódásának" korszaka: a középkori egyházi-kolostori irodalom eltűnt a színről; a deák-irodalomnak, miután latin ága már a Jagelló-korban humanista szintre emelkedett, szélesebb magyar nyelvű árama is reneszánsz elemekkel kezdett telítődni; a latin nyelvű tudós humanista irodalom – legalább részben – már a magyarra váltott át; a reformáció sodrában pedig – kolostori, deák és humanista előzményekből egyaránt táplálkozva – egy gyökeresen új irodalmi irányzat formálódott.
Az irodalom ily nagyfokú átalakulása a társadalomban bekövetkezett erős eltolódásokkal, az irodalom társadalmi bázisát illető változásokkal függött össze. Nemcsak a királyi udvar és az egyházi intézmények szerepe zsugorodott a minimálisra, hanem alapjaiban módosult a késő-középkori és a korai humanista irodalomban döntő szerepet játszó nemesség és városi polgárság helyzete is.
{268.} Az ún. köznemesi rend nacionalista örömujjongások közepette "nemzeti" királlyá emelte ugyan a Dózsa-gyilkos Szapolyai Jánost (1526–1540), de miután Habsburg Ferdinándot (1526–1564) hívei királlyá koronázták, s az ország jelentős része az ő birtokába jutott, a török viszont Budát elfoglalva (1541) az ország egyharmad részén állandósította hódítását – a nemesi rend gyakorlatilag szétzilálódott. A nemesek megszűntek az országgyűléseken hatalmas erővel fellépő egységes tábort alkotni; kénytelenek voltak vagy a helyi hatalmasságokhoz, az ekkor feltörő új nagyurakhoz igazodni s familiárisukká válni, vagy pedig a végvárakban katonai szolgálatot vállalni; jelentékeny részük pedig egyszerűen földönfutó lett, vagy elvérzett a török előnyomulás során. A részben már humanista műveltségű nemesi értelmiség, a literátusok többsége ugyanerre a sorsra jutott: a köznemesi rendi öntudat megszólaltatójából a főurak vagy a végvári katonák szócsöve lett, esetleg koldussá süllyedt.
A reneszánsz kultúra fejlődése, magasra ívelése szempontjából a nemességnek csak az a része jöhet komolyan számításba, amely a megváltozott körülmények között meg tudta találni a maga számítását, az ország pusztulása és romlása közepette is meg tudta sütni a maga pecsenyéjét. Ez a réteg a középnemesség legtehetősebb családjaiból felemelkedő új főnemesség volt, mely gyökeresen új utakra tért, s a reneszánsz kor szellemében gátlástalan individualizmussal tört nagyobb célokra. Már a Jagelló-kor idején megkezdődött egyes középnemesek (Werbőczy István, Nádasdy Tamás, Istvánfi Pál stb.) gyors felemelkedése, a Mohács utáni zűrzavarban pedig egyre inkább új családok (Bebekek, Zrínyiek, Balassiak, Batthyányak, Thurzók stb.) léptek a részben elvérzett, részben kihalt, részben birtokait vesztett régi oligarchia helyébe. Az ősi főnemesi családokközül a megmaradottak (Perényiek, Báthoryak Drágfiak stb.) is csak akkor tudtak a felszínen maradni, ha a kor követelményeihez igazodtak, újonnan felemelkedett társaik példáját követték, s gazdálkodásban, művelődésben egyaránt új utakra tértek. A 16. század derekán így már egy gyökeresen új, reneszánsz típusú főnemesség vált Magyarországon a hatalom legfőbb birtokosává.
Ezek a parvenü-főurak a szélsőségek között ingadoznak, tetteik, politikai állásfoglalásuk, magatartásuk tele van ellentmondással. Tetteiket a pénz, a hatalomvágy, a vagyon halmozása vagy – ahogyan a reformáció írói nevezték – a "fösvénység" irányította. Egyszer harcoltak, másszor paktáltak hol a törökkel, hol a némettel; összefogtak katolikus főpapokkal, de elrabolták a kolostorok birtokait; támogatták a reformáció hirdetőit, de felégették az új vallás templomait. Elkeseredetten harcoltak egymás ellen, pedig minduntalan kénytelen volt összefogni egy-egy részük vagy a török, vagy a paraszt ellen, és hol az egyik, hol a másik fejedelem mellett tűnt fel egy-egy új csoportjuk, várva az alkalmat, hogy jó feltételek ellenében a másik táborba szökjön át. Az anarchia fejetlen kavargásában minden főúr csak a saját hasznát nézte, s önző érdekeinek logikája vagy logikátlansága hajtotta egyik pártból a másikba, formált barátból ellenséget, rablóból rokont vagy gyilkosból hőst. A Szigetvárt utolsó csepp véréig hősiesen védő Zrínyi Miklós például orgyilkosként kezdte, de mint a haza iránti önfeláldozás példaképe fejezte be életét, Dobó István viszont Eger nagyszerű védelme után a mezővárosok elleni terrorakciókkal tette emlékezetessé nevét. A főurak a hazát veszni hagyták, {269.} kaput nyitottak töröknek, németnek, s velük versengve pusztították a népet, de ha életük sodrása egyiküket-másikukat olyan helyre állította, ahol érdekük volt kitartani, ahonnan további pályafutásuk, vagyonuk vagy családjuk jövőjének romlása nélkül nem futamodhattak meg, akkor makacsul kitartottak, a haza minden rögéért készek voltak vért ontani és habozás nélkül vállalták a hősi halál áldozatát. A század harmincas,negyvenes, ötvenes évtizedének nagyurai hallatlan energiával vetették bele magukat a mindenki harcába, nem bízták sorsukat az isteni gondviselésre, hanem maguk irányították azt. Nagy testi erő, katonai virtus, iszonyú akarat jellemezte őket; merőben különböztek utódaiktól, a későbbi századok túlfinomult, elkorcsosult, degenerálódott arisztokratáitól.
Ennek az osztálynak tagjai új módon akartak élni és gazdagodni. A vagyonszerzés új meg új formáit vezették be; fáradhatatlanok voltak a jobbágyokat sújtó új meg új adónemek kiagyalásában, de ugyanakkor – sokan közülük – a gazdagodás fejlettebb módszereinek bevezetésében is. Felismerték a kereskedelem, a bányák jelentőségét, s nemcsak a kereskedők kifosztására törekedtek, hanem ők maguk is kereskedelmi vállalkozásokba fogtak. Mindez arra mutat, hogy – legalábbis egy részük – nem helyezkedett szembe a gazdasági fejlődéssel, hanem igyekezett azt a maga javára fordítani.
Az új helyzethez való alkalmazkodás készsége nyilvánul meg abban, hogy a főurak többsége – ingadozások után – szakított a katolikus egyházzal, s elfogadta a reformáció kevésbé radikális elveit, sőt megpróbálta az egész reformációs mozgalmat befogni a saját szekere elé. Ezzel magyarázható, hogy iskolákat alapítottak, külföldi protestáns egyetemekre induló ifjakat pénzzel segítettek, egyes prédikátorokat pedig könyveik kiadásában támogattak, talán nem is tudva, hogy e könyvek egy része éppen ő ellenük irányul. A reformációhoz való, akár csak formális, csatlakozás alakító hatással volt műveltségükre is. Az új főúri osztály tagjai azonban magatartásuk, a mohó szerzésre és a féktelen élvezetekre beállított szemléletük révén a reneszánszban találták meg a nekik legjobban megfelelő életstílust és kultúrát. Ennek a kibontakozása természetesen csak fokozatosan mehetett végbe, helyzete konszolidálódásának eredményeként. Humanista egyetemi végzettség, nyelvtudás, olvasottság már ezeknek az évtizedeknek számos főurát is jellemzi, a reneszánsz főnemesi kultúra és irodalom mégis csak a század végén, a következő periódusban fejlődhetett odáig, hogy magas színvonalú és maradandó eredményeket s műveket tudjon felmutatni.
Az 1530 és 1570 közötti évtizedek irodalmában még az új arisztokrácia legfőbb ellenfelének és gazdasági versenytársának, a mezővárosi polgárságnak jutott a jelentősebb szerep. Miként a nemességből az új főúri réteg, úgy a polgárságból a magyar mezővárosok váltak a reneszánsz kultúra legfontosabb bázisaivá. A civitas kiváltságait élvező fejlett városok gazdasági hanyatlása egy-két kivétellel tovább tartott, sőt fokozódott, egy részük, köztük a főváros, Buda a török martaléka lett. A megmaradt városok polgársága ugyan eléggé gazdag és művelt volt ahhoz, hogy a reneszánsz irodalom és műveltség hordozásában részt vállaljon, de mivel többsége német (részben szlovák) nemzetiségű, a reneszánsz irodalomnak abban a fázisában, amikor a latinról az anyanyelvre tevődött át a hangsúly, a magyar irodalom szempontjából szerepe már inkább csak másodlagos, közvetítő jellegű lehetett.
{270.} Mind gazdasági, társadalmi, mind pedig kulturális és irodalmi téren a polgári rétegek közül a magyar mezővárosok parasztpolgársága rendelkezett ekkor a fejlődés komoly lehetőségeivel. Az oppidumok száma a török hódítás kezdetekor 1000 körül lehetett, s a század derekára a jobbágylakosságnak csaknem a fele élt a mezővárosokban. Az egyes mezővárosok között természetesen igen nagy szintkülönbségek voltak; az Alföldön, az északkeleti megyékben, valamint a Dunántúl délnyugati részén azonban jelentős számban terültek el nagyobb lélekszámú, gazdaságilag fejlett, erősen polgárosodó mezővárosok. Ezekben az árutermelés és a belső társadalmi differenciálódás egyaránt jelentékenyen előrehaladt. Fejlett volt a mezővárosi kereskedelem, s például a marhakereskedelem terén, a mezővárosi kereskedők, a tőzsérek, jelentős exportot is lebonyolítottak, s bizonyos tőkeerővel is rendelkeztek. Nagymértékben fellendült a mezővárosi bortermelés, miután a leghíresebb bortermő vidék, a Szerémség elpusztult, a borfogyasztás viszont – részben a háborúk során állandóan megfertőzött ivóvíz pótlására – hallatlan mértékben megnövekedett. Ezekben az évtizedekben virágzott fel a hegyaljai szőlőtermelés, ami a szőlősgazdák számára jelentős vagyonok forrása lett. Az 1520-as évektől 1570 tájáig érvényesülő agrárkonjunktúra a mezőgazdasági termelés más területein is lehetővé tette a paraszti árutermelés növekedését; a városi ipar hanyatlása következtében pedig mind jobban erősödhetett a mezővárosi céhes ipar, mely egyes nagyobb központokban, például Debrecenben már komoly differenciáltságot ért el. Egyes nagy alföldi mezővárosok (Cegléd, Szeged, Békés, Gyula stb.) a török pusztításai során ugyan lehanyatlottak, számos mezőváros azonban a hódoltság területén is sikeresen fenn tudta magát tartani (Kecskemét, Halas, Tolna, Laskó, Ráckeve stb.). A legnagyobb fejlettséget a már szinte városi színvonalra emelkedett Debrecen, valamint az Abaúj és Zemplén megyei mezővárosok (Szikszó, Gönc, Tarcal, Szerencs, Tokaj, Tállya, Liszka stb.) tudták elérni. A török rablásai, valamint a nagybirtokosoknak a mezővárosi szolgáltatások növelésére irányuló törekvései állandóan veszélyeztették ugyan a paraszti árutermelés biztonságát és eredményét, a mezővárosok fejlődése az 1570-es évekig mégis töretlen maradt.
A magyar mezővárosi polgárság mint ezeknek az évtizedeknek az új arisztokrácia mellett másik legmozgékonyabb és a korszerű gazdálkodásra legérzékenyebb eleme, az új ideológiai, kulturális jelenségekre osztályellenségéhez hasonlóan szintén igen fogékony volt. A reneszánsz kor ideológiai forrongásából és művelődési megújulásából természetesen az osztályérdekeinek inkább megfelelőt s magatartásához, kulturális szintjéhez legközelebb álló irányzatot tette magáévá: a reformációt. Sőt a mezővárosi polgárság, illetve értelmisége (prédikátorok, iskolamesterek, nótáriusok, bírák) nemcsak átvette azt, hanem gyorsan magához is asszimilálta, s az így kibontakozó mezővárosi reformáció jegyében jelentős irodalmat teremtett.
A reformáció évtizedeinek irodalma a mezővárosok és az új arisztokrácia között dúló osztályharc, valamint a kettős királyválasztás és a török hódítás következtében előálló politikai események közepette fejlődött. A kor irodalmára a reformáció keretében jelentkező haladó polgári tendenciák, illetve a török ellen vívott meg nem szűnő fegyveres küzdelmek nyomták rá bélyegüket. Ezeknek az évtizedeknek politikusai és írói még az egységes Magyarország koncepciójában gondolkodtak: a török hódítást s a maradék ország poli-{271.}tikai kettészakítottságát még nem érezték tartósnak, véglegesnek. Az ország egysége, a haza és ezáltal a kereszténység védelme s a lassú társadalmi haladásnak legalább egy szabályozott",törvényes" feudális rend által való biztosítása: ezek azok a törekvések, amelyek a kor legjobbjait s a nemzeti és társadalmi felelősségtudattal rendelkező írókat áthatották. Műveltségi formáját, szintjét tekintve ez a fontos küldetést betöltő irodalom vagy a tudós humanizmus, vagy a prédikátori, biblikus reformáció, vagy pedig a szélesebb rétegek lassan humanizálódó deák-kultúrája keretében szólalt meg.
| A REFORMÁCIÓ ÉVTIZEDEINEK IRODALMA (kb. 1530 -kb. 1570) | TARTALOM | Irodalom |